Kínai Pál
A nyári átigazolási idõszak igencsak mozgalmasra sikerült a Barca háza táján. Neymarnak köszönhetõen minden reggel újabb és újabb hírekre ébredhettünk (megy, marad, kinek, mikor és hogyan mondta el, hogy menni akar, miért akar menni), Coutinhoért két hónapig utazgatott Angliába a vezetõség – mint utólag kiderült, hiába -, a klubikon Iniestát a Juventus is szívesen látta volna a soraiban, a jobbhátvéd-keresés se ment simán, Messi szerzõdése pedig még mindig lóg a levegõben.
Egyedül a középpálya tûnt megoldottnak, legalábbis létszám szempontjából, így „természetesen” a Neymarért kapott euromilliókból ide érkezett az erõsítés. Túl azon, hogy az elérhetõ középpályásokból felállhatott volna a kezdõ, az erõsítés egy igencsak ismeretlen, ámde felfelé törekvõ bajnokságból érkezett. Paulinho – mert róla lesz szó – Kínát hagyta ott a Barca hívó szavára, és bár kevés igazolást fogadott nagyobb utálat az elmúlt tíz évben, a brazil középpályás érkezése eddig telitalálatnak bizonyul.
Graham Hunter nagysikerû könyvében Xavi mondta a Busquetsrõl szóló részben, hogy Busi csapatba érkezése elõtt hiányzott egy kis betyárság az öltözõbõl – magyarán túl sok volt a jófiú. A Barcára sosem volt jellemzõ, hogy Gravesen, Lassana Diarra, vagy Casemiro-féle ogrék szûrtek volna az ellenfél támadásait, hogy Gabi- vagy Medel-szintû, az idegösszeroppanás jegyeit láthatóan magukon viselõ verõlegények aprították volna az ellent: nálunk a mindig mosolygós Edmílson, a lányos kinézetû Marquez, vagy sokak kedvence, Pep nagy haverja, Yaya Touré simogatta a labdát a pálya centrumában. Õk sem voltak azért ministráns gyerekek, de a fiatalon berobbanó Busquets – filigrán testalkata és gólyalábai ellenére – hozott igazán egy kis simlisséget a középpályára: apró szabálytalanságok, az ellenfél és a bíró átverése (az azóta mémmé vált földön fekvés, majd kikacsintás a kezek közül, ugye…), a csapat sztárjainak megvédése, reklamálás a csapat érdekében a bírónál.
Ezt az attitûdöt tudja még emelni – fõleg fizikálisan – új brazil középpályásunk a maga 182 centijével és 75 kilójával. Hála a Tottenhamnél eltöltött két évnek, nem idegen számára a test test elleni küzdelem – errõl a Getafe védõje is tudna már mesélni -, és ahogy az egy brazil középpályástól elvárható, a labda sem zavarja: az Olympiakosz ellen 111-et passzolt, 98% csapattársnak is ment, valamint kiosztott három kulcspasszt is. A beilleszkedése is zökkenõmentesen ment, egyelõre inkább felfelé lóg ki Valverde még mindig alakulóban lévõ csapatából.
Bár Luis Enrique utolsó évének Barcelonája sok sebbõl vérzett, talán nem túlzás azt mondani, hogy egy Paulinho-szerû középpályás hiányzott a legjobban a tavalyi csapatból. Egy játékos, aki ha kell, felszántja a pályát, ha kell, befejezi a támadást, távolról is lõ, „fegyelmez”, ha azt a helyzet megkívánja, és mindezeknek köszönhetõen kapocs tud lenni bármely csapatrész között.
Szemben mondjuk az Atletico „késsel a fogaink között lépünk pályára” mentalitásával és direktebb támadásvezetésével, a türelmes, labdajáratásra épülõ Barca-stílus megköveteli a védekezõbb felfogású középpályásoktól is, hogy ne jöjjenek zavarba egy-egy labdakihozatalnál, hogy ne „megkapom a labdát és egybõl szabadulok tõle”, afféle egydimenziós játékosok legyenek. Az ilyen játékosok árát – függetlenül attól, hogy az arab olajból felpumpált csapatok miként alakítják az átigazolási piacot – mindig megkéri majd az aktuális klubjuk, ezért kerülhetett 40 millióba Paulinho annak ellenére, hogy Kínából jött.
Annak fényében, hogy 2014 nyarán kipengettünk legendás Mátyásunkért 20 millió eurót a Valenciának, ez a 40 millió euró – ahogy arra Scolari is felhívta a figyelmet – bõven megéri. Eddig nem nagyon tévedett…
Írta: Berekalli Bence
