Xavi: “Culé vagyok, de gratulálnom kell a Madridnak”

Katalán vs. madridi játékstílus | CR vs. Messi | Interjúsorozat, 3. rész

A labdarúgásban az a szép, hogy minden relatív, és nagyon sokféle vélemény születik ugyanarról a dologról. Van azonban, ami nem képezheti vita tárgyát: Xavi Hernández az FC Barcelona legendája. A jelenleg Katarban futballozó Xavi 11 évesen, azaz 1991-ben került a Barçához, és egészen 2015-ig viselte a gránátvörös-kék mezt, vagyis 24 éven keresztül szolgálta a klubot. Aki látta játszani, pontosan tisztában van az intelligenciájával és a futballal kapcsolatos tudásával. Az irányító középpályás Marti Perarnau magazinjának, a ’Tactical Room-nak’ adott mélyinterjút, melyben ténylegesen minden szóba került, ami a futballal kapcsolatos: Barcelona, Real Madrid, játékstílusok, Guardiola, Mourinho, taktika valamint a saját jövõje is téma volt. Interjúsorozat, harmadik rész.

Xavi: “Ragaszkodnunk kell a saját filozófiánkhoz” – I. rész

Xavi: “A B csapat lehetne a negyedosztályban is” – II. rész

Ahogy értesültem, Valverde a kinevezése után elsõ ízben Paco Seirul.lo erõnléti edzõvel valamint Andrés Iniestával vette fel a kapcsolatot a klubnál.

Ezt nagyon jó elõjelnek tartom. Ezt kellett tennie. Az öltözõ vezéregyéniségei közé tartozik, és viszonyítási pontként funkcionál az öltözõben Andrés, Busi, Leo, Mascherano, Piqué… Nagyon fontos személyekrõl van szó, és Ernestónak velük nem lesz problémája. A Barça öltözõje nagyon jó kezekben van, tele kiváló emberekkel. Ez mindig is így volt az évek során, noha ettõl függetlenül csapatként merülhetnek fel problémák. Ez az együttes emberileg kiváló, a játékosok gyõztes mentalitással bírnak, és állandóan fejlõdni akarnak, nincsenek lusta egyének. Vannak olyanok, akik tíz éve trófeákat nyernek, és még mindig akarnak egy újabb címet elhódítani. Ez egy átlag feletti plusz. Motiváltak, további trófeákat akarnak nyerni a meglévõk mellé, vagy még több Aranylabdát akarnak a vitrinben, mint például Leo.

Beszéljünk a Real Madridról.

Culé vagyok, nagyon rosszul esik ezt kimondani, de gratulálnom kell a Madridnak, mert nagyon sok területen remek döntéseket hoztak az elmúlt években.

Culé, de nem elvakult.

Pontosan. Az elmúlt években a Madrid szenzációsan igazolt. Nyilvánvalóan nagyon sok pénzt kellett ezért kiadnia, nem olyan játékosokról van szó, akik saját nevelésûek, és talán ez a gyenge pontja a modelljüknek: mindg is vásárolniuk kellett az összes játékosukat. Cserébe viszont mostanában kiválóan igazolnak. Nem tudom, ki döntött, de nagyon jól csinálta: Kroos, Modric, Isco, Marco Asensio, Kovacic, aki szenzációs futballista lesz, mert egyszerre nem csak egy védekezési vonalat tör át, hanem rögtön kettõt… Olyan, mint Yayá Touré. Még egyszer: az elmúlt években parádésan igazolt a Madrid.

Térjünk át egy kicsit a játékmodelljükre.

Az alapja a modelljüknek a gyõzelem. A Madrid 1-0-ra nyer egy 90. percben szerzett góllal, és az azt követõ héten dicshimnuszokat zengenek róla a madridi médiában. Miért? Hogy lehet az, hogy nem kapnak kritikákat, miközben a játékuk talán nem volt olyan lenyûgözõ? Mert a játékmodelljük legfontosabb eleme nem más, mint a gyõzelem. Barcelonában ez éppen fordítva van, ezernyi kérdést tesznek fel egy-egy gyengébb teljesítmény után: Mi történt velünk? Miért nem szereztünk gólt már a 90. perc elõtt? Miért nem szerzünk gólokat rögzített játékszituációkból? És így tovább… Barcelonában a játékot illetõen kritikusabb a közönség, mint Madridban.

És a dicséret jobb, hasznosabb lenne, mint a kritika?

Egyértelmûen, persze. Megnyugtat. A Barcelona játékosait többet kritizálják a gyengébb teljesítmény miatt, mint a fõvárosi labdarúgókat. A barcelonai közvélemény sokkal negatívabb. A katalánok már csak ilyenek: a poharat félig üresnek látják, miközben Madridban azt mondják, hogy a pohár félig tele van. Madridban nem kérdeznek annyit, mint nálunk. A mi játékmodellünk egyedi és elegáns, ugyanakkor nagyon sok kritikát és kérdést képes generálni. Barcelonában kineveltük Sergi Robertót, aki szenzációs játékos a középpályán, ráadásul jobbhátvédként is jól teljesített, majd úgy tûnik, hogy ez sem elég nekünk. Említhetném Alvest is. Alves nem volt elég jó nekünk, mert nem tudott beadni, öreg volt… És nézz oda, micsoda labdarúgó valójában! A Barçát mindig górcsõ alá veszik, mindeközben a Madrid stílusát, melynek alapeleme a gyõzelem, kevésbé értékelik, mert egyetlen egy paraméterrel lehet csak jellemezni: a sikerrel, nem pedig a mutatott játékkal.

Mit is játszik pontosan Zidane Madridja? Ez a csapat egy mix. Labdával és labda nélkül is kényelmes, tudja, mit kell tennie. Zidane Olaszországban érett kiforrott játékossá, és ez meglátszik az edzõi felfogásán is: ha át kell adni a labdát az ellenfélnek, mindenféle probléma nélkül megteszi. A csapata nem támad le mélyen az ellenfél térfelén, hanem a sajátján várakozik visszahúzódva. Cristianónak nincs védekezõ feladata, mint ahogy Benzemának is alig kell ezzel bajlódnia. Ezzel párhuzamosan azonban hihetetlen képességû futballistái vannak: Marcelo egészen fantasztikus játékos, Carvajal szintén. A mai kor labdarúgásában a szélsõk óriási jelentõséggel bírnak, fõleg akkor, ha az adott csapat gyors ellentámadásokra építi a játékát. A Madrid tele van olyan labdarúgókkal, akik napestig képesek futni. Még Modric is képes erre. Talán Kroos egy kissé gyengébb ezen a téren, de õ is rengeteget fut. Casemiro nagy munkabírású, és rendre odaér a kapu elé…

Zidane kiválóan tudja menedzselni az öltözõt. Amikor pedig náluk van a labda, akkor is tudják, mit kell vele tenni. A kiegészítõ futballisták pedig olyan nevek, mint Morata, Lucas Vázquez, Asensio, Kovacic… Nagyon jól igazoltak. Az is igaz, hogy néhányan ezek közül a labdarúgók közül nem tudnának olyan hatékonyan alkalmazkodni a Barça stílusához, mint ahogy teszik azt a Madridéhoz, mert a katalán játékomdell sokkal precízebb és elegánsabb. A Madrid kritériumrendszere (egy játékos leigazolását illetõen – a szerk.) sokkal lazább, mert a játékmodellje különbözõ. Az, hogy kit is igazolsz, annak a függvénye, hogyan is szeretnél játszani. Egy példa: Casemiro tökéletes a Madrid számára, de a Barça számára talán nem lenne olyan hasznos a játéka.

Mindent egybevetve, jelen pillanatban a Madrid az összes területen dominál: kontratámadás, pozíciós játék, rögzített játékszituáció, védekezés, erõsek, gyorsak, nagyon jó elegyet alkotnak. És ott van Zidane. A játékos hisz neki. A futballisták ilyenek, egy kissé szektás jellegû a társadalmunk. Ha Guardiola megoszt veled valamit, elhiszed neki vakon. Miért? Mert kiváló futballista volt. Abban az idõszakban, amikor hivatalossá vált, hogy Pep az elsõ csapat vezetõedzõje lesz, nagyon feldúlt voltam, és távozni akartam a Barçából. Aztán láttam, hogy érkezik Pep, és meg is változott az arckifejezésem. Nem is beszéltem még vele, de már megváltozott a hangulatom, mert elképzeltem, mit is fog velünk játszatni. Talán Madridban is hasonló történt: Zidane egy egyéniség, amikor pedig kinevezték, mindenki tudta, hogy egyenes lesz, mindenki hitt neki és benne. Néhány alkalommal volt szerencsém beszélgetni vele egy-egy szponzorációs rendezvényen, és egy nagyon normális embert ismertem meg a személyében. Tisztában van azzal, mit akar játszatni, képes átadni azt egyszerû formában, nyugodt és higgadt személyiség. Egyértelmû, hogy megnyerte magának az öltözõt. Elég csak megnézni, hogyan ünnepelnek a cserejátékosok: ezek a részletek mutatják, hogy egy vezetõedzõ mekkora hatással tud lenni az egység kialakítására. Zidane elérte, hogy a játékosai egymásért küzdjenek.

Ha tüzetesebben megvizsgáljuk Zidane munkáját, nagyon érdekes volt az, ahogy Cristiano Ronaldo szerepe megváltozott a pályán.

Nagyon okos gondolat volt. Cristiano egy olyan srác, aki futószalagon képes termelni a gólokat. Hihetetlen, micsoda góllövõ. Hasonló David Villához, aki akkor is gólt lõ, amikor rosszul találja el a labdát. Még egyszer: nagyon okos döntés volt. Nem tudom, hogy Cristiano vagy Zidane ötlete volt-e, de telitalálatnak bizonyult, hogy Cristiano fõ mozgási területe a tizenhatos lett. Azt is mondhatnám, hogy most már sokkal meghatározóbb az új szerepében. Korábban Cristiano megkapta a labdát a szélen, és nem volt az az érzésed, hogy valamit ott most alkotni fog. Ellenben Messi – bárhol is kapja meg a labdát – mindig zûrt fog teremteni az ellenfél védelmében. Cristiano azonban nem képes erre, és én pontosan emiatt gondolom azt, hogy bármiféle összehasonlítás kettejük között nem lehetséges. Leo a pálya bármelyik területén képes a különbséget jelenteni, legyen az a befejezés, kezdeményezés, játékszervezés, irányítás… Leo mindent tud. Cristiano ezzel szemben a saját területén belül jelenti a különbséget. Egy különleges góllövõ.

Néha az az érzésünk, hogy Xavi utódja végül Messi lesz Barcelonában…

Nos, az a helyzet, hogy Leo el tudja látni Xavi, Iniesta és Busquets feladatát egyszerre, mindezt úgy, hogy mindeközben Messi marad, és a támadásra is jut ideje. Nem is tudod elképzelni, milyen szenzációs dolgokra képes Leo a középpályán is. Lenyûgözõ, mindent jól csinál, és mindig a legjobb megoldást választja. Ha van három választási lehetõség, mindig a legjobbat választja ki. Szenzációs, nincsenek rá szavak. Olyan, mintha egy gép lenne, amit arra szerkesztettek, hogy futballozzon. Ezzel a gumilábbal, amivel rúgja a labdát… Õ a minta, a nagybetûs labdarúgó. A különbség közte és Cristiano között az, hogy ha Leónak adod a labdát a pálya bármely szegletében – legyen az a legelõnytelenebb zóna is – , tízbõl nyolc alkalommal Leo a csapat javára képes eldönteni a meccset. Cristiano pedig nem ilyen, mert a tizenhatoson kívül már nem képes ilyen teljesítményre. Azt azonban el kell ismerni, hogy a tizenhatoson belül egy szörnyeteg.

A labdarúgáson belül egyre nagyobb felelõssége van a vezetõedzõknek, míg a játékosokon egyre kisebb ebbõl a szempontból a teher.

Igen, egyetértek. Én is azt látom, hogy a vezetõedzõk szerepét egy kissé túlbecsülik manapság. Az tény, hogy a csapatok úgy játszanak, ahogyan az edzõ megálmodja, vizualizálja és elmagyarázza, de ettõl a ponttól kezdve a játékosok azok, akik végrehajtják ezt a tervet a pályán. Szerintem 70%-ban a játékosokat, míg 30%-ban a vezetõedzõket terheli a felelõsség.

Vegyük példának Valverde érkezését a Barçához. Az elsõ két hónap valószínûleg kulcsfontosságú lesz, hiszen ki kell fejtenie a filozófiáját, be kell azt gyakoroltatnia, át kell adnia a részleteket és a stratégiát, de azok után, hogy lefekteti az alapokat, a fókusz már a játékosokkal való bánásmódon lesz. Irányítani az öltözõt, kezelni azt a játékost, aki éppen nem játszott tegnap, valamint finomítani a csapatrészek együttmûködésén. Manapság a vezetõedzõk a mérkõzések elõtt és után is sajtótájékoztatót tartanak; vannak olyan hetek, amikor hat sajtótájékoztatót is adniuk kell, miközben a játékosoknak maximum havonta egyszer kell az újságírók rendelkezésére állniuk. Ez viszont nem az edzõk hibája, hanem a realitás: a vezetõedzõ manapság a klub szóvivõje. Az elnökök nem beszélnek, a sportigazgatók és a játékosok pedig még annyit sem. Jelenleg ez a tendencia, hogy a vezetõedzõknek kell nagyon sokszor nyilatkozniuk. Ennek a következménye az, hogy túlbecsüljük a jelentõségüket.

Ez magával hozza azt, hogy vannak olyan játékosok, akik alkalmazkodnak, és nem vállalnak felelõsséget semmiért sem, hiszen õk megelégednek azzal, hogy követik a vezetõedzõk utasításait, és pont.

Õk is rendlkeznek felelõsséggel a pályán, ez tiszta sor, ám ennek a megélése egyéntõl függ. Én pontosan az ellenkezõ eset voltam (a kérdésben leírt játékoshoz képest – a szerk.): a Barçához tartoztam, de a klub sikerét a saját személyes ügyemnek tekintettem. Ha Pep edzõként szenvedett, én ugyanúgy rosszul éreztem magam. Sokan azt hiszik talán, hogy amennyiben a klub nehéz idõszakon megy át, az csakis az edzõ számára forró helyzet, de én pontosan az ellenkezõjét gondoltam mindig is. A barcelonai pályafutásom egésze alatt úgy éreztem, mintha 100%-ban érintett lennék. Sokan voltunk így, akik az egyesület sikerességét a saját ügyüknek tekintették, talán pontosan azért, mert itt nevelkedtünk. Mindent egybevéve azonban kijelenthetõ, hogy egy komoly labdarúgó nem teheti fel a kezeit, és mondhatja azt, hogy minden az edzõ felelõssége.   

Folytatjuk…