Piqué: “Sajnálom, de nem fogom befogni és csak játszani”

Rivalizálás, A Válogatott, Manchester, Sir Alex, Pep, Messi...

A Barcelonában nevelkedett Gerard Piqué ‘A Long Story’ címmel egy valóban hosszú történetet mesélt el a ‘The Players’ Tribune’ keretein belül. A katalán védő elmesélte, milyen a kapcsolata a madridi játékosokkal, hogyan áll hozzá a válogatotthoz, és a katalán-spanyol ellentéthez. Többek között szót ejtett a manchesteri kalandjáról, Sir Alex-szel és Peppel való kapcsolatáról, illetve Messit méltatta. Piqué ezúttal sem hazudtolta meg magát…

Engedjétek meg, hogy eláruljak egy kis belső információt. Mindenki tudja, hogy a focistáknak vannak csoportos beszélgetéseik a WhatsApp-on. Nekem van egy az itthoni barátaim, és van egy másik a Barça-csapattársaim számára. De a kedvencemen talán meg fogtok lepődni. A szezon elején, amikor már 8-9 ponttal voltunk a Real Madrid előtt a bajnokságban, csináltam egy külön csoportot a spanyol válogatott néhány srácának, akik a Barelonában vagy a Real Madridban játszanak.

Ha csak azt olvassátok el, amiről a média ír, azt gondolhatjátok, hogy gyűlöljük egymást. De valójában mindannyian nagyon jól kijövünk egymással, és beszélgetünk a taktikáról, a futballfilozófiákról, sőt, még arról is, hogy milyen könyvet olvasunk.

… Dehogy, persze, hogy viccelek! Abban a csoportban csak a Barçáról és a Realról beszélgetünk!

Ez a legjobb. Olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek. És az igazság az, hogy most különösen örülök, mert most 15 ponttal állunk a Real előtt a bajnokságban. Szóval nagyon kreatív válaszokat kapok. Az előző szezonban, amikor a Realos srácok mindent megnyertek, elég jól érezték magukat. Folyamatosan csak úgy ömlött a szájukból a hülyeség, amikor láttam őket a válogatott edzésen.

Ember, minden alkalommal, amikor tavaly nyertek egy mérkőzést, félmeztelen fotókat posztoltak az Instagramra az öltözőből. Emlékeztek? 

Mosolyogtak és feszítettek, mint a Szikla [Dwayne ‘The Rock’ Johnson], és írták, hogy #HalaMadrid és kis trófea hangulatjeleket posztoltak. Ebben a szezonban azonban más a leányzó fekvése. Az összes Instagram-fotójuk nagyon komor. ‘3 pont ma. Keményen kell dolgoznunk!’

Úgyhogy írom nekik a WhatsApp-csoportunkban, hogy: ‘Ne már, srácok, miért vagytok ilyen komolyak?’ [Utalva Joker hírhedt jelenetére – “Why so serious”?]

Aztán beteszek egy kis sírós és egy nevetős hangulatjelet.

Még egy külön nevet is adtam a csoportnak: ‘GRATULÁCIÓ’.

Viccelődhetek ezekkel a srácokkal, mert ők a testvéreim a spanyol válogatottban. Lehet, hogy utáljuk egymás klubját, de mindannyian ugyanannak az országnak játszunk, ugyanazért az álomért, és ez egy olyan valami, amire nagyon büszke vagyok. Amióta láttam kisfiúként, hogy Luis Enrique egész meze véres a ’94-es Világbajnokságon, az álmom az volt, hogy a nemzeti csapatban játszhassak.”

Nagyon büszke vagyok arra, hogy négyévente viselhetem a nemzeti címert a Világbajnokságon. Talán ez meglepetést okoz néhány embernek. Ha madridi tévét nézel, akkor nagyon különböző történetet fognak mesélni rólam. Azt fogják mondani, hogy áruló vagyok, és hogy szét akarom szakítani az országot azért, mert nyilvánosan támogatom a katalán nép szavazati jogát a függetlenségi népszavazáson.

Még soha nem kommentáltam, hogyan szavaznék. Nem próbálok meg politikus lenni, és befolyásolni az embereket. Azt hiszem, ennek nincs jelentősége. Én csak egy vélemény vagyok a millióból. De abban hiszek, hogy a Katalóniában élő 7 és fél millió embernek joga van szavazni a kérdésről békés úton. Az ügy nagyon bonyolult, és sok beszélgetést és vitát igényel. Ez egy fura helyzet számomra, mert életem legboldogabb pillanata volt megnyerni a Világbajnokságot Spanyolországnak, de másfelől, az, hogy katalán vagyok, a véremben van. Ez a népem, az örökségem, a földem. És amikor a katalánok 80%-a azt mondja, hogy szavazni akarnak, azt hiszem, meg kellene őket hallgatni. Ha emiatt a honfitársam nem kedvel engem… nos, megbarátkozom a gondolattal.”

Vicces, észrevettem, hogy egyes emberek Amerikában elkezdték azt mondani az NBA-játékosoknak, hogy: ‘Csak fogd be és játssz’, amikor kifejeznék a véleményüket a valódi társadalmi problémákról.

Nevetséges, nem?

Ugyanez van Spanyolországban. Azt mondják: ‘Csak fogd be és focizz. Ez minden, amit tudsz.’

Sajnálom, de nem fogom befogni és csak játszani. Ez nem minden, amit tudok. A futballisták sokkal mélyebbek, mint ahogy a legtöbb ember gondolná, és fontosnak tartom, hogy kifejezzük magunkat és a véleményünket. A labdarúgók emberi lények, és ez az, ami elveszett a média világában, amit ma élünk. Vannak dolgok az életünkben, amelyekről a nyilvánosságnak fogalma sincsen. Igen, rá tudsz keresni az eredményekre, rá tudsz keresni az átigazolási pletykákra, de nem tudsz rákeresni az emberek érzéseire, vagy arra, hogy mi motiválja őket, vagy arra, hogy mitől félnek.

Hadd mutassak néhány példát az életemből.

Visszanézek a karrierem elmúlt 10 évére, megnyertem a Világbajnokságot, a Bajnokok Ligáját, a La Ligát, a Spanyol Kupát… mindent megnyertem, amire szeretem emlékeztetni a madridi barátaimat a WhatsAppon. 😀 

De 10 évvel ezelőtt majdnem végem volt. Az egész életem máshogy alakulhatott volna, ha nem lett volna Sir Alex Ferguson.

Gyerekként érkeztem Manchesterbe, és férfiként távoztam. Az egy őrült időszak volt számomra, mert azelőtt sosem voltam távol az otthonomtól. Spanyolországban a Barcelona ifjúsági akadémiáján töltöttem az első 17 évemet, és szinte úgy éreztem, mintha a helyi iskola csapatának játszanék, vagy ilyesmi. Ott mindenkit ismertem, és közel voltam a családomhoz. Szóval nekem a futball csak szórakozás volt. Egyáltalán nem értettem a játék üzleti oldalát. Aztán megérkeztem a Unitedbe, és őszintén szólva az egy komoly sokk volt.

A legelső meccsem az Old Traffordon, az öltözőben készülődtünk, és borzasztó ideges voltam. Képzeld el, 18 éves vagyok, és ott ülök, abban a kis öltözőben, veszem fel a zoknim Ruud Van Nistelrooy, Ryan Giggs és Rio Ferdinand mellett. Láthatatlan akartam lenni. Arra gondoltam, ‘csak csináld a dolgodat észrevétlenül’.

Szóval csak ott ülünk, várva, hogy a főnök bejöjjön és beszéljen, és szó szerint Roy Keane mellett ülök. Az öltöző olyan kicsi, hogy a lábunk szinte összeér. Nincs hely.

Síri csend van. Hirtelen csak hallasz egy kis rezgést. Nagyon halkan.

Bzzzzzzzzz….

Roy körülnéz az öltözőben.

….Bzzzzzzzz.

“Basszus.”

Bzzzzzzzzz….

Rájöttem, hogy én vagyok. Ez a mobilom. Rezgőn hagytam, és a nadrágom zsebében van, a szennyeszsákba téve, amit ott lóg Roy feje mögött.

Roy nem jött rá, honnan jön a zaj. Most körülnéz a szobában, mint egy őrült. Szúrós szemmel figyel, és megpróbál rájönni. Ismered a híres jelenetet Jack Nicholsonnal a Ragyogásban, amikor kitörte az ajtót? Na pont úgy nézett ki.

Ordítva kiabált mindenki felé: “Kinek a telefonja ez?!”

Néma csend. 

Ismét megkérdezi.

Néma csend.

Már a harmadik alkalommal kérdezi. 

“Kinek. A. Sz**os. Kiba***tt Telefonja. Az?!”

Végül megszólaltam, mint egy kisfiú. Nagyon halkan azt mondtam: ‘Sajnálom. Az enyém.’

Roy átkarolt, és nevetett, azt mondta, hogy ne aggódjak emiatt.

….

…. Dehogy, ne már, persze, hogy viccelek! Roy elvesztette az eszét! Mindenki előtt megőrült! Hihetetlen volt. Majdnem összeszartam magam. De ez egy jó lecke volt.

Most, 2018-ban minden más. A mai gyerekek a iPhone-jukon lógnak a mérkőzések előtt. De akkoriban, 2006-ban? Az egy másik világ volt. Nem ezt csináltad. Különösen nem a Unitedben. Nem Roy öltözőjében. Ez volt az egyik hibám az ezer közül, amit elkövettem, amíg a Unitedben voltam.

Nem csak a labdarúgás miatt volt nehéz. Nehéz volt a nyelv, a kultúra és a magány miatt is. Az elszigeteltség volt a legrosszabb. Távol lenni a családomtól 17 évesen, és körülvéve felnőtt férfiakkal, legendákkal, Sir Alex-szel, mint edző… nagyon bonyolult volt. Amikor az emberek megkérdezik, hogy a tehetséges fiatal focisták miért nem mennek külföldre, biztosíthatom, hogy általában nincs semmi köze a technikai tudásukhoz. Mindig többről van szó, amit nem látsz. Az első két évben, amíg Angliában voltam, annyi este volt, amikor hazajöttem volna az edzés után, mert Manchesterben kint már délután négy óra körül sötétedett, és egyedül maradtam a lakásomban. Lehangoló volt. Aztán természetesen édesanyám felhív, és én hazudok, majd azt mondom: ‘Ó, nem, nagyszerű, Anya. Minden nagyszerű.’

De nem volt nagyszerű. Sz*r volt. Le akartam lépni, hogy hazajöhessek Spanyolországba. Emlékszem, abban az időben az édesapám mindig mondott valamit, ami rendkívül fontos volt.

Én panaszkodtam neki: ‘Nem tudom, Apa. Az edző nem bízik bennem. Ezek a srácok olyan erősek. Szerencsétlen vagyok.’

És ő csak azt mondta: ‘Nos, tudod mit? Talán a mai nap rossz volt. De a Nap is mindig felkel holnap.’

Nem tudom, miért, de ettől mindig jobban éreztem magam. Előrevitt. Nagyon szerencsés voltam, mert amilyen naiv és nyers voltam, Sir Alex annyira volt fantasztikus számomra az első naptól kezdve. A legjobb edzők mindannyian ezzel a képességgel rendelkeznek – még akkor is, amikor nem játszatnak, és szorosan fognak -, elhitetik, hogy valóban foglalkoznak veled. Sir Alex olyan volt, mintha a második apám lett volna. Meg kellett küzdenem érte, de végül megadta az esélyt.

2007-ben, két év után Angliában, azt mondta, hogy körülbelül 25 meccsen fogok játszani a szezonban. Minden jól indult. Elkezdtem egy kicsit játszani Rio mellett. Aztán novemberben Boltonban játszottunk.

A francba…

Még mindig látom magam előtt, ahogy a labda száll a levegőben.

Egy beadás volt. Nicolas Anelkát kellett fognom. A Bolton beívelte a labdát a tizenhatoson belülre, és úgy gondoltam, agresszív leszek. Felugrottam, hogy kifejeljem a labdát, és teljesen elbaltáztam. Olyan volt, mint valami rémálom. A labda csak… szállt. Ez volt az a sárga-lila Premier League-labda. Emlékszel rá? Elszállt a fejem felett, mint egy lufi.

Földet értem és rémülten megfordultam. Anelka átvette a labdát, és könnyedén gólt szerzett. Vesztettünk 1-0-ra, és az én hibám volt. Egy fiatal védő, ha ilyen hibát követ el, az edző egyszerűen nem bízik meg benne többé. Még ha meg is akar benned bízni, nem tud. Elmondhatom, szó szerint abban a pillanatban, amikor Anelka átvette a labdát, elvesztettem Sir Alex hitét, és valószínűleg a legtöbb United-rajongó belém vetett hitét.

Sir Alex 25 meccset ígért nekem abban a szezonban, végül 12-vel végeztem. Ez rendkívül nehéz időszak volt. A hiba miatt úgy éreztem, hogy vége a karrieremnek. Ez csak a kezdet volt, de csak azért, amit Sir Alex tett értem. Tudjátok, a szezon vége felé az ügynököm azt mondta, hogy a Barcelona érdeklődik irántam, hogy visszavigyenek. Igazság szerint nem tudtam elhinni. Pontosan így válaszoltam: “Ennek nincs értelme. Nem játszom a Unitedben, szóval miért akarnak engem?”

És azt mondta: “Hát, ismernek téged. Hisznek benned.”

Természetesen izgatott voltam. Haza akartam menni. De tudtam, hogy lesz egy rendkívül nehéz beszélgetésem Sir Alexszel. Nem volt kivásárlási záradék a szerződésemben, és a United olyan árat kérhetett, amilyet akart, ezért meg kellett győznöm őt, hogy engedjen el. Ez volt életem egyik legnehezebb beszélgetése, mert olyan nagy figyelmet fordított rám. De beléptem az irodájába, és őszinte voltam vele. Azt mondtam: “Nézd, úgy érzem, elvesztettem a bizalmadat. Barcelona az otthonom. Vissza akarok menni. Remélem, hogy elengedsz.”

Hosszú beszélgetés volt, és úgy döntött, mivel őszinte voltam, beleegyezik abba, hogy elengedjen a szezon végén.

De nem ez a történetünk vége. A labdarúgás nagyon bonyolult tud lenni. A szezon végén, tippeljetek, kikkel kellett szembenéznünk a Bajnokok Ligája elődöntőjében? Természetesen a Barcelona volt. Nem igazán volt esélyem a játékra. Én voltam a harmadik számú középső védő. De követlenül a Camp Nou-beli odavágó előtt Nemanja Vidic megsérült. Hirtelen 90 ezer ember előtt kellett fellépnem és játszanom, a gyerekkori klubommal szemben.

Izgatott, ideges, rémült… minden voltam.

A meccs előtt a szokásos kétórás sziesztánkat töltöttük a szállodában. Természetesen nem tudtam aludni. Hirtelen valaki kopog az ajtón, és kinézek a kulcslyukon…

Ez nem a szobalány. Ez Sir Alex.

Tudtam, hogy valami van, mert soha nem jött oda a játékosokhoz a mérkőzés előtt. Kinyitottam az ajtót, és azt mondta: “Gerard, sajnálom, de azt kell mondanom, hogy ma játszathatlak. Az üzlet majdnem kész. Ha játszatlak, és rossz meccsed lesz, akkor azt fogják mondani, hogy csak azért, mert Barcelonába tartasz. Szóval nem tudlak betenni. Csak azt akartam, hogy tudd, miért.”

Az igazság az, hogy eléggé letört lettem. Annak ellenére, hogy haza akartam menni, készen álltam, hogy mindent megtegyek a Unitedért és Sir Alexért a meccsen. Az volt az álmom, hogy a Camp Nouban játszhassak a Bajnokok Ligájában. Nagyon rosszul érintett. De végül Sir Alex megtette a helyes döntést. Mindenki számára ez volt a legjobb. A Camp Nouban 0-0-át játszottunk, majd kiejtettük a Barçát az Old Traffordon. Végül megnyertük a Bajnokok Ligáját és a Premier League-et is, és nagyon jó körülmények között mentem haza.

Sir Alex miatt megtapasztaltam az egyik legritkább dolgot a labdarúgásban. A lehető legjobb módon távoztam. Nem úgy éreztem abban az időben, de a Bolton ellen elkövetett hiba volt a legjobb dolog az életemben. Végül a Barcelona csak 5 millió dollárt fizetett értem. Negyedik számú középső védőként érkeztem meg. Senki sem várt sokat tőlem. De hála Pep Guardiola futballfilozófiájának és a belém vetett hitének, Carles Puyol mellett játszottam a szezon végén. Carles a szárnya alá vett, és hatalmas hatással volt rám. Sokat tanultam tőle, és egy partneri viszony alakult ki köztünk, ami kiterjedt a spanyol válogatottra is.

Ha azt mondtátok volna nekem, mikor visszatértem Barcelonába, hogy két év múlva Puyol mellett fogom felemeli a világbajnoki trófeát, azt gondoltam volna, hogy teljesen őrültek vagytok. De a labdarúgás egy vicces dolog, és pontosan ez történt. Így gyorsan minden megváltozott számomra. És ez igazán elgondolkodtat a sorsról. Ha nem követem el azt a hibát a Bolton ellen, akkor is ugyanígy történt volna? Ha Sir Alex úgy dönt, hogy ott tart még egy szezonra, hogy nagyobb átigazolási összeget kapjanak értem, akkor is ugyanígy alakult volna?

Olyan sok dolog van, ami megtörténhet egy futballista életében, de az emberek nem látják. És ezért írom ezt. És ezért kell elmesélnem egy másik rövid történetet… Mert, mint mondtam, a futball nagyon bonyolult. Nem olyan, mint a filmekben. 24 éves koromban a világ tetején voltam. Mindent megnyertem – La Liga, Bajnokok Ligája, Világbajnokság. Egy zseniális edző irányítása alatt játszottam, aki valóban hitt bennem attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztem. Azért a klubért játszottam, amit kisgyerekkorom óta imádtam. Minden tökéletes volt.

És aztán…

Átéltem a karrierem legrosszabb szezonját.

Úgy tűnt, hogy szétesik minden 2012-ben. Nem tudom, miért. Talán elvesztettem a félelememet, ami elvezetett engem arra a szintre. De valamilyen oknál fogva elkezdtem megkérdőjelezni magam. Ahogy a szezon folytatódott, Pep elkezdte elveszteni a belém vetett hitét. Az első három szezonban fenomenális kapcsolatunk volt. Még mindig tisztelem Pepet, mint edzőt. De az igazság az, hogy az egy rendkívül nehéz időszak volt. Azt akarta, hogy a játékosai a nap 24 órájában a focival legyenek elfoglalva, és akkoriban én ezt nem értettem. Nem voltam annyira elkötelezett a filozófia iránt. Pep egyszerűen nem bízott meg bennem többé, és a döntő pillanat az volt, amikor úgy döntött, hogy nem játszat a Real Madrid ellen a bajnokságban. Ez összetört engem.

Elkezdtem gondolkodni, ez az? Az álom, hogy a Barçában játszom, véget ért? Ilyen gyorsan véget tud érni?

Ezután a Chelsea elleni Bajnokok Ligája-elődöntő visszavágóján valami meglehetősen őrült dolog történt. A sors másik fordulata. 1-0-ra vesztettünk az odavágón a Stamford Bridge-en, és én nem játszottam. Pep kezdetett a visszavágón a Camp Nouban, hogy megpróbálja megfordítani a dolgokat, de őszintén szólva nem tudok semmit mondani arról a mérkőzésről.

A meccs kezdetén Víctor Valdés véletlenül fejbe térdelt egy tisztázás során. Elájultam a kiütéstől. Amikor felálltam, valahogy a pályán maradtam, és tudom, hogy körülbelül 10 percig futottam, de tényleg nem emlékszem semmire, ami történt. Végül az orvos észrevette, hogy küszködöm, és levittek egy hordágyon, majd rohantak velem a kórházba.

Másnap felébredtem, és semmire sem emlékeztem a mérkőzésből. Még arra sem emlékeztem, hogy ki nyert. Teljesen homályban voltam.

Kiderült, hogy a meccs 2-2-vel ért véget, és kiestünk. Néhány napon belül Pep bejelentette a távozásától a Barçától. Úgy éreztem, hogy egy korszak véget ért, és azt gondoltam, hogy talán az én időm is lejárt.

Az a szezon valóban elgondolkodtatott a karrieremről és az életemről. Az egy ébresztő volt. Amikor a csapat a trófeákért játszott, Pep már nem bízott bennem. Aztán amikor végül ismét engem tett volna a csapatba, K.O.-val kiütöttek. Néha azon gondolkozom, mi történt volna, ha másnap felébredek, és kiderül, hogy továbbjutottunk a Chelsea ellen. Hetekre kidőltem fejsérülés miatt, így biztosan nem játszhattam volna a döntőben. Talán megnyerhettük volna a Bajnokok Ligáját. Lehet, hogy Pep úgy döntött volna, hogy marad a Barçában. Talán soha nem nyertem volna vissza a bizalmát. Talán most egy másik klubban lennék. Ehelyett Tito Vilanova érkezett edzőnek a következő szezonban, és megadta nekem a lehetőséget, hogy visszanyerjem a helyemet.

Olyan sok ilyen pillanat van, mint ez, ami egy hosszú karrier során elgondolkodtat a sorsról, a véletlenről, hogy alakulhattak volna a dolgok másként. De ez nem az, amit a címlapon olvasol. A hírekben a dolgok egyszerűek. A valóságban a legérdekesebb dolgok a felszín alatt zajlanak.

Például az emberek sokszor megkérdezik, milyen Messivel játszani oly sok éven keresztül. Ha egy mondatban kell elmagyaráznom: Ő egy földönkívüli.

Ő nem erről a bolygóról származik.

Ő az egyetlen játékos, akire emlékszem, amikor először játszottunk 13 évesen, azt mondtam magamnak: ‘Ó, ez a srác máshonnan származik. Ez nem ember.’

Kegyetlen a kapu előtt. Ő a legnagyobb, akit valaha láttam. De tudod, ez nem arról szól, hogy hogyan támad. Az emberek azt kérdezik tőlem: ‘Mi a legelképesztőbb dolog, amit láttam Leótól a pályán?’ És azt várják tőlem, hogy elmondjam, három védőn keresztüli cselezi ki magát. És hidd el, rengeted ilyen történetem van.

De számomra, ami miatt tudom, hogy nem erről a bolygóról származik, az amiatt van, hogy tudom, mi történik, amikor nincs nála a labda. Talán nem látod a TV-ben, de én látom a pályán. Meg kell nézni az arcát, amikor sprintel, hogy visszaszerezze a labdát a védőtől. Olyat lehet látni a szemében, amit még soha nem láttam másik labdarúgónál. Ez teszi őt olyan nagyszerűvé. Nem érdekli a látvány. Még átlépős cseleket is ritkán csinál. Őt másfajta anyagból gyúrták. A nagysága a labda visszaszerzésének a megszállottságában van.

Talán ez nem egy nagyszerű szalagcím. De amikor Messi igazi zsenialitására gondolok, az nem olyasmi, amit megtalálsz a YouTube-on. Egy finom kifejezést lehet látni a szemében. A nagyságát 5000 szóval kellene elmagyaráznom. Talán egy másik cikkben!

És ez vezet vissza az elejére. Ahogy öregszem, és készülök az utolsó Világbajnokságomra, úgy gondolkodom el, hol a helyem a világban. Azon gondolkozom, hogy jutottam el ide, és mit akarok még elérni az életben.

Az egyik célom az, hogy soha ne fogjam be a számat.

Mint sportoló, úgy gondolom, hogy fel kell használnunk a platformunkat, hogy kapcsolatot teremtsünk az emberekkel, és beengedjük őket az életünkben és a gondolatainkba. Úgy gondolom, erre a mentalitásra most sokkal jobban van szükség, mint valaha.

Ha madridi tévét nézel, a média azt fogja mondani, hogy Barcelonában mindenki megpróbálja elpusztítani az országot.

Ha Barcelonában nézed a televíziót, akkor azt fogják mondani, hogy Madridban mindenki igyekszik elnyomni az embereket.

Mostanában mindenki rossz fiú, attól függően, hogy hol nézed a TV-t.

Azt mondják, hogy a nemzeti csapat bajban van a politikai különbségek miatt. Valójában szinte soha nem beszélünk a politikáról. Túlságosan elfoglalt vagyok, hogy elmondjam a Real-srácoknak, hogy szívnak a bajnokságban, és ők is túl elfoglaltak, hogy a játékvezetői összeesküvés-elméleteiket elmondják nekem.

Az életem több, mint felében futballista voltam. Most 31 éves vagyok. Régebben azt mondtam, hogy 30 évesen vissza fogok vonulni. Őszintén, tudjátok, hogy mi tart vissza? Az élmények, amiket megéltem az öltözőkben. Olyan labdarúgózseniket ismertem meg, mint Messi, Puyol, Neymar vagy Roy Keane (annak ellenére, hogy majdnem megölt).

Végezetül, a foci az egy hosszú utazás. Nyersz. Vesztesz. Zavarba hozod magad. Hibákat követsz el. Nevetsz, sírsz. Hülyeségeket csinálsz, hogy teljen az idő. Lehet, hogy te és a csapattársaid felgyújtjátok a másodedző motorkerékpárját – mielőtt még egy vadonatúj motort vásárolnátok, persze… itt hagyom ezt a történetet a következő alkalomra.

Remélhetőleg fiúból férfivé válsz. Ez teszi számomra gyönyörűvé a sportot. Ez az egész csak egy hosszú történet.