Cruyff: „Ez is a foci: rossz játékkal gyõzelem” | Lucho új Barcelonája

A Liga 28. fordulójában lejátszott Klasszikus két õsi rivális fantasztikus összecsapása volt, ahol érvényesültek az egyébként irritáló közhelyek: egy Clásico esetében az elõzetes forma nem számít annyira, a végeredményrõl pedig a részletek döntenek. Az eredménnyel és az összecsapás kínálta látvánnyal maradéktalanul elégedettek lehetünk, a csapat teljesítményével azonban nem teljesen. Rövidebb elemzés következik a hétvégén megnyert 2-1-es Klasszikusról.

1. Kontroll nélkül

Cruyff úgy fogalmazott a hétfõi napon, hogy a Barcelona rosszul futballozva nyerte meg a mérkõzést, így õ maga „az eredménnyel elégedett, de a játékkal nem”. A holland játékfelfogását ismerve azonban kiemelendõ, hogy Cruyff a rossz teljesítményt fõként a kontroll nélküli játékra értette. Ezt pedig Luis Enrique csapata még valóban nem tudja kellõen megvalósítani.

Már a City elleni párharc odavágójának második játékrészében is volt egy olyan 15-20 perces szakasz, amikor nem csupán helyzetei voltak az angol csapatnak, de uralta is a mérkõzést a City. A kettõ közt jelentõs különbség van; pár helyzete a legnagyobb együtteseknek bármikor lehet, mert világklasszisok játszanak minden csapatrészében, ugyanakkor az, hogy az ellenfél kontrollálja a játékot, nem jelent mást, minthogy a legfontosabb játékelemekben felülmúlnak téged, és csak reagálni vagy képes a pályán történtekre, azokat alakítani nem tudod.

Ez történt a Barcelonával is, mely az elsõ félidõben képtelen volt dominálni a játékot, és nem tudott hatással lenni annak folyamatára, csak reagálni tudott azokra. A katalánok a mérkõzés folyamán 30 szereléssel próbálkoztak meg, amibõl 19 volt sikeres, miközben a Madridnak eleve kevesebbszer kellett szereléssel próbálkoznia, 22 alkalommal, amibõl 16 volt sikeres. A katalán védõknek tehát többször kellett résen lenniük, és az utolsó pillanatban menteniük, mint a madridiaknak, különösen igaz ez az elsõ félidõre.  

2. Az ok?

Aki látta a mérkõzést, annak hamar világossá vált, hogy a középpályán az Isco – Kroos – Modric hármas a játék kontrollálása terén magasabb szinten volt, mint az Iniesta – Mascherano – Rakitic hármas.

Ez a probléma ott kezdõdik, hogy Luis Enrique Barcelonájában a játék ütemét Messi diktálja, õ irányít, nem pedig a középpálya. A Klasszikus elsõ félidejében azonban Messi kevéssé tudott ráhatással lenni a csapat játékára, mert vagy a társak nem találták meg, vagy a Madrid védekezte le remekül – függetlenül attól, hogy az argentin hol kapta meg a játékszert, az oldalvonal mellett vagy középre húzódva.

Ancelotti remekül építette fel ezt a taktikát, ráadásul ezúttal a katalánok rengeteg területet hagytak a védelem és a középpálya között az elsõ félidõben – a City ellen Silva alig tudott itt labdához jutni, most azonban Marcelo, a Madrid balhátvédje nem egyszer tudott betörni középre, mert egyrészt Messi nem futott mindig vissza vele, másrészt Mascherano néha rossz pozíciót vett fel, ami miatt üressé vált a védelem elõtti középsõ terület.

Ez a kettõ elem pedig együttesen – Messi ráhatása és a középpálya helyezkedési hibái – tálcán kínáltak a Madrid számára a lehetõségeket. A fõvárosiak azonban nem éltek ezzel, és furcsa módon õk, akik egy hetet készültek a találkozóra, fáradtak el nagyon hamar, már a második félidõ elejére.

A második játékrészben a fenti jelenség megfordult, és már a Barcelona dominált – dominancia alatt tehát nem a labdabirtoklást, hanem az események alakításának a képességét kell érteni. Ennek fõként ugye az volt az oka, hogy a Madrid elfáradt, és nem bírta végig azt az intenzív futómennyiséget, amit az elsõ félidõben produkált. Ez persze nem kisebbíti a katalánok érdemeit, hiszen a Barcelona ezzel szemben feljavult, és Messi mellett Neymar is elõlépett. Külön kiemelendõ ismételten az, hogy rögzített játékhelyzet után szerzett gólt a katalán csapat, Piqué pedig visszatért az elitbe, és ismét hiba nélkül játszik, mint a Pep Team fénykorában.

Luis Enrique az alapjátékot illetõen másféle kontrollra törekszik, mint Guardiola. ‘Lucho’ ugyanis nem feltétlenül a középpályán akarja kialakítani a dominanciát, hanem azáltal, hogy csapata az elveszített labda után az ellenfél térfelén túl a saját térfelén is tudjon védekezni, és egy ott megszerzett labdából gyorsan megindulni. Pep idejében a védekezés fõ hangsúlya a letámadás volt, Enrique viszont remekül vette észre azt, hogy egyrészt a jelenlegi középpálya erre már nem képes, másrészt pedig ezt a támadóhármast nem lehet megbontani. Ennek következtében odaadta a karmesteri pálcát Messinek, aki váltogatja a pozícióját a jobbszélsõ és az irányító posztja között, ehhez a váltásaihoz pedig Rakitic alkalmazkodik, aki sokkal inkább alkalmasabb erre a szerepkörre, mintha csak egyszerûen átvette volna klasszikusan Xavi régi szerepét.  

Lehetséges tehát, hogy kontrollálni még nem képes egy egész meccset Luis Enrique csapata, de a tréner az egyéni teljesítmények feljavításával, a rögzített játékhelyzetekben és a gyors ellentámadásokban való fejlõdéssel olyan együttest alakított ki, mely – az elmúlt két évvel ellentétben – képes felvenni a legjobbakkal is a versenyt.