Luis Suárez távozásával a Barcelona történelmének harmadik legeredményesebb játékosa búcsúzik. Ez a mi, kicsit szubjektívebb búcsúcikkünk az ő tiszteletére.

Luis Suárez egy olyan korszakban érkezett Katalóniába, amikor a Barcelona szurkolói egy kicsit már elfelejtették a klasszikus középcsatár látványát. Pep Guardiola feltalálta Messinek a hamis kilences pozícióját, amiben nem volt szükség az igazán a tizenhatoson belül élő, beadásokra és kipattanókra kíméletlenül lecsapó centerre, szegény Tito Vilanova, majd Tata Martino pedig az Alexis Sanchez-Neymar-Messi trióra számított elsősorban.

2014 a változások éve volt, nemcsak Barcelonában, hanem Suárez életében is. Luis Enrique és stábja ragaszkodott a leigazolásához, annak ellenére, hogy a brazíliai világbajnokságon az addig sem ministráns gyermekként ismert uruguayi minden idők egyik legnagyobb balhéjába keveredett: az olaszok elleni csoportmérkőzésen beleharapott Giorgio Chiellini vállába. Lajosunk visszaeső volt minden szempontból: már az ajaxos korszakában is sokszor villantotta meg a foga fehérjét – néha az ellenfélben is landoltak a metszők; a liverpooli időszak alatt Ivanovicot kóstolta meg, Patrice Evra pedig rasszizmussal vádolta. Amikor azonban csak a focival volt elfoglalva, azt nagyon magas szinten űzte mind a klubjaiban, mind a válogatottban, ezért Luis Enriquének ő kellett. Mivel a Barcelona vonata az életben általában csak egyszer áll meg az ember háza előtt, Suárez megígérte, hogy jófiú lesz. Biztos, ami biztos, a klub állítólag egy harapási záradékot is tett a szerződésébe…

A világbajnoki balhé miatt kapott eltiltás miatt 2014 októberében debütálhatott csak, rögtön egy idegenbeli El Clasicón, amit a Real 3-1-re nyert meg. Egészen 2015 januárjáig akadozott a gépezet, gyülekeztek rendesen a felhők Barcelona égboltján, amikor is egy emlékezetes, Sociedad elleni idegenbeli vereség, és az ahhoz kapcsolódó Luis Enrique-Messi affér után összeállt az MSN, azaz a Messi-Neymar-Suárez trió, a csapat pedig elkezdett működni. Ha nem lett volna korábban a Messi-Eto’o-Henry, valamint a Messi-David Villa-Pedro hármas, most azt írnánk, hogy korábban soha nem látott összhangot láthatott a publikum – így csak azt írjuk, hogy az MSN felnőtt a fent említett két trió mellé minőségben és mennyiségben is.

Suárez 25 bajnokin 16 gólt lőtt és 14 gólpasszt adott, a bajnoki címről is döntő hazai El Classicón például ezt:

A Bajnokok Ligájában David Luiz nem volt ellenfél:

Ahogyan az elődöntőben Benatia sem:

Álomszerű volt az első év, és tulajdonképpen az azokat követő évek is, főleg Neymar távozásáig. 2015/2016-ban 35 bajnoki mérkőzésen szerzett 40 góllal lett gólkirály, az egész szezont tekintve pedig összesen 63 góllal és 40 gólpasszal zárt – többek között dupla a Realnak a Bernabeuban, négy gól a Deportivonak, a Valenciának és a Gijónnak, és még jónéhány mesterhármasra is futotta az erejéből.

Ez a tizenegyes pedig ment az örökkévalóságnak:

A 2016/2017-es szezonban egy minimális hanyatlás már mutatkozott nemcsak az ő, hanem a csapat játékában is. Habár a történelmi fordítás örökké emlékezetes marad a PSG ellen, a gárda egyre többször veszítette el a fonalat egy-egy mérkőzés kapcsán, így a BL-ben a legjobb 8 volt a végállomás, a bajnokságban pedig az ezüst jutott a Real mögött. Hősünk ebben az évben a Bajnokok Ligájában már csendesebb volt, 9 mérkőzésen csak 3 gól jött neki össze – a bajnokságban azonban továbbra is szórta a gólokat, 34 meccsen 29-szer talált be.

2017 nyarán Neymar távozása után érezhetően megroggyant a klub, ezért az érkező Valverdének óriási szüksége volt az uruguayi tapasztalatára: minden addiginál több játékperccel rendelkezett, 32 mérkőzésen 25 gólt lőtt a bajnokságban, a csapat pedig egészen a bajnokság utolsó előtt fordulójáig veretlen maradt. Ez az idény a Róma elleni csúfos Bajnokok Ligája fiaskóról marad elsősorban emlékezetes, a BL pedig továbbra is mumus volt Lajosunk számára: 10 mérkőzésen mindösszesen egyszer talált be.

***

Bármit is írnánk a 2018/2019-es idényről, mindenkinek ugyanaz az egy szó jutna róla eszébe: Liverpool. Habár az idő vasfoga Luist sem kímélte, és az összjátékban való részvétele egyre inkább a Messivel való játékkapcsolatra korlátozódott, a két dél-amerikai klasszis játéka az esetek döntő többségében elfedte a csapatban és a csapat körül meglévő egyre nagyobb problémákat. A bajnoki címhez 21 góllal járult hozzá, a Bajnokok Ligájában azonban Messi egyedül maradt, az apró repedések pedig az Anfielden döntötték rá a házat az egész klubra és csapatra.

A 2019/2020-as szezon a számok nyelvén továbbra sem mutatott rosszul, ugyanakkor mind Suárez, mind a csapat leépülése egyre inkább nyilvánvaló volt. Az összjátékban még kevesebbet vett részt, mint korábban, sokszor veszekedett a csapattársakkal, fontos meccseken pedig egyre inkább eltűnt. A totális összeomlás a Bayern ellen jött el a klub és csatár számára is: a 8-2-es vereség estéjén 24-szer ért labdába, ebből 9 középkezdés volt.

Ahogy azt a klasszis futballisták nagy részénél megszokhattuk, külön kell választani a pályán tanúsított magatartást, és a pályán kívülit. Suárez a pályán kívül egy kenyérre kenhető ember, aki mosolyog, aki megáll a rajongóknak egy fotóra a Camp Nou bejáratánál. A pályán azonban – ahogyan azt az önéletrajzi könyvében is elismerte – lemegy nála a függöny. „Nem arról van szó, hogy nyerni akarok. Egyszerűen muszáj nyernem.” Ez volt a hitvallása mind a klubjaiban, mind a válogatottban, és ebből nem is volt hajlandó engedni, még a válogatottbeli csapattársak ellen La Liga rangadókon sem. Ő volt a kígyó feje az MSN-ben a két művész mellett, aki sohasem táncoltatta a fülén a labdát, mint a két társ, ő egyszerűen „csak” ott volt, amikor ott kellett lennie – ugyanakkor, mint arra David Luiz is kiválóan emlékezhet, egy az egyben sem volt egy elveszett gyermek. Az első érintéseket és a testcseleket tekintve sokáig a világ legjobb centere volt, egy olyan korszakban, amikor a klasszikus középcsatárok kicsit hátrébb szorultak.

Az, hogy most a hátsón ajtón kell távoznia, nagyon nagy részben a vezetőség felelőssége. Élete talán legjobb formájában, a legideálisabb futballistakorban érkezett Barcelonába, és a támadógépezet alappillére volt éveken keresztül. A közel 80 millió eurós vételárát bőven megszolgálta, de a fiatalítást folyamatosan elnapoló, komoly sportszakmai projekt nélkül tengődő klub a pótlását nem oldotta meg, és a korosodó klasszis hiányosságai egyre inkább napvilágot láttak. Nagyjából kettő évvel ezelőtt lehetett volna hozni mögé egy tehetséges fiatalt, aki két év alatt beletanult volna a szerepkörbe, Suárez pedig az idei szezontól fogva, mint „nagy öreg”, beszállt volna csereként minden harmadik meccsen fél órára, a szerződése lejártakor pedig standing ovationnel búcsúzott volna tőle 100 ezer ember a Camp Nouban.

Ehelyett a Barcelona történetének harmadik legeredményesebb játékosa jövőre piros-fehér mezben tér majd vissza oda, ahol mindent megnyert, amit csak lehetett.

De ami a legfontosabb: a gólok maradnak. Köszönünk mindent Lajos, szenzációs utazás volt.