A Pep-Teamről szóló könyv alapmű minden Barcelona szurkoló számára, a szerkesztőség egyik tagja által írt könyvajánló pedig megjelent a hosszabbitás.hu oldalán (https://eurosport.hosszabbitas.hu/foci/nemzetkozi-foci/la-liga/graham-hunter-barca-guardiola-messi-xavi-iniesta#). Ezt közöljük most változtatás nélkül.
Napjaink Barcelona szurkolójának nem könnyű az élete: a többre hivatott csapat játéka lassan a nézhetetlen kategóriába sorolandó, az elnökség hol érthetetlen játékosigazolásokkal, hol belső botrányokkal borzolja a „culék” idegeit, a Lionel Messi fémjelezte nagy generáció utáni jövő pedig nem sok jóval kecsegtet. A helyzet majd’ egy évtizeddel ezelőtt azonban teljesen más volt. De hogy pontosan milyen is? Erről szól Graham Hunter 2012-ben megjelent könyve, a Barça.
Az európai klubfutball történelmében jónéhány korszakos csapatot láttunk már. Olyan csapatokat, amelyeknek a játéka több ezer szurkoló figyelmét a rádióra, később pedig a képernyőre szegezte, mert klubhovatartozástól függetlenül az ember azt érezte: annyira jó futballt láthat, aminek egyetlen percéről is kár lenne lemaradni. Ilyen volt a Puskás, Di Stefano, Gento fémjelezte Real Madrid, a Sepp Maier-Beckenbauer-Gerd Müller tengelyre épülő Bayern München, a totális futballt meghonosító, Cruyff vezette Ajax, a holland tulipánok által „hajtott”, Sacchi és Capello edzette Milan, a barcelonai „Dream Team” Ronald Koeman és Sztoicskov közreműködésével, a Lippi-féle Juventus, a Pirlo-Seedorf-Kaká-Sevcsenko vezette Milan, és ilyen volt 2008 és 2012 között a Barcelona is, Pep Guardiolával a kispadon.
Az UEFA-t Barcelonából szinte már időtlen idők óta közvetítő Hunter nem kisebb dologra vállalkozik a könyvében, minthogy a szokásos, már-már felszínesnek mondható információkon túl olyan műhelytitkokat is megosszon az olvasóval, amelyek sokkal közelebb visznek ennek a korszakos együttesnek a megértéséhez, mint azt valaha is gondoltuk volna.
A tökéletes meccs
„A történelem valaha volt legjobb csapata.” /Marcello Lippi/
„Amióta vezetőedző vagyok, nem játszottunk náluk jobb csapattal” /Sir Alex Ferguson/
„A legjobb csapat, amit életemben láttam.” /Roy Keane/
Hunter nem időrendi sorrendben halad, helyette inkább az egyes kulcsszereplőkre fókuszál. A könyv rögtön a „Pep-Team” talán legjobb, legkifejezőbb mérkőzésével indul: a 2011-es Bajnokok Ligája döntővel a Manchester United ellen. A Barça Pedro, Messi és David Villa góljaival 3-1-re győzött, de az eredmény nem adja vissza azt a fölényt, amely majdnem az egész mérkőzést jellemezte. Maga a csapat döntőre való felkészülése és a döntőn mutatott játék is erős nyitásnak minősülne, ugyanakkor Hunter ideveszi még az azt megelőző közel egy hónap történéseit: a hosszabbításban elbukott Spanyol Kupa döntőt, amikor úgy tűnt, hogy Mourinho Realja megtalálta a rést a pajzson; az egy hónap alatt lejátszott 4 Klasszikust, amelyeken ha mérték volna a feszültséget, egy kisebb város áramellátására elég lett volna, és a két bajnoki mérkőzést, amelyeken a csapat saját magát is legyőzve bebiztosította a bajnoki címet.
„Csak veled tudok a futballról a magam szintjén beszélni”
Guardiola kapcsán Hunter végigköveti a beteljesített „katalán álmot”, mint egyfajta érzelmi katalizátort: katalán kissrácként, a nép „fiaként” bekerülni a Barcelona nagycsapatába, olimpiát, Bajnokok Ligáját és bajnokságokat nyerni, majd később, szinte ismeretlen edzőként visszatérni, és újra művészetté tenni a futballt. Képet kapunk a maximalista Guardioláról, aki hajnalig képes a következő ellenfélről készült videókat elemezni az irodájában, aki kihagyja a kislánya balettbemutatóját, ugyanakkor, ha kell, keresetlen szavakkal kel csapata védelmére Mourinhóval szemben. Hunter felidézi, hogy Guardiola bejárta a fél világot azért, hogy minél jobb edző lehessen, hogy játékosként is már mennyire az edzői pályára készült – a megszólaltatott korábbi játékostársak közül Michel mondja róla: „Pep gondolatai szüntelenül a futball körül forogtak, és megállás nélkül beszélt. Olyan volt, mint a forgalmat irányító közlekedési rendőr.”
„Meghonosítottuk a Michels-féle focit, de mindennek ára volt”
Hunter egy teljes fejezetet szentel Johann Cruyffnak: 1973-ban igazi rocksztárként érkezett, első évében rögtön bajnokságot nyert, majd amikor edzőként 1988-ban visszatért, elég nyakas és karakán volt ahhoz, hogy az akaratát akár az elnökkel szemben is keresztülvigye, ami a totális futball barcelonai meghonosodásához és a Dream Team kialakulásához vezetett. Alapjaiban formálta át a Barcelonát, egészen újszerűen látta és láttatta a futballt, kíméletlenül őszinte volt a legjobb játékosaival szemben is, mégis az olyan sztárok, mint Sztoicskov, Romário és Guardiola a mai napig csak az elismerés hangján szólnak róla. Cruyff vetette el a magokat, amit ma Barça-DNS-nek hívunk, és aminek köszönhetően a világ számára nem vesztek el az olyan játékosok, mint Messi, Iniesta és Xavi.
„Fútbol es paras listos”
Dani Alves egyik nagy mondása, azaz: a futballt az okos srácoknak találták ki. Bár külön fejezetet kaptak, többnyire egyszerre emlegetjük őket. A két, viszonylag alacsonyabb játékos, akik megcáfolták a korábbi téziseket a kicsi játékosokra vonatkozóan, egyszerre „emelték fel” a Barcelonát és a spanyol válogatottat. Xavi, a „gép”, ahogyan a játékostársai becézik, mesél arról, hogy milyen nehéz az Henry-Eto’o/David Villa – Messi trió közül kiválasztani azt az egy embert, akinek passzol, merthogy mindhárom folyamatosan kéri a labdát; a barátságáról Iker Casillassal, ami majdnem megszűnt 2011 tavaszán; arról, hogy a múltban megfordult benne a távozás gondolata a klub igazoláspolitikája miatt, és arról, hogy mitől is olyan nehéz a Real ellen játszani. Iniesta pedig, aki amellett, hogy Xavi szerint „a spanyol futball történetének legjobb játékosa”, egy félénk falusi srácból lett a világ egyik legjobb középpályása, újfent bizonyíték arra, hogy a legnagyobb csalódások és fájdalmak se tudják letéríteni az útról azt, aki igazán hisz az álmaiban.
„Mindig azt gondoltam, hogy sem Pelét, sem Maradonát nem fogja túlszárnyalni senki. De most azt mondom: Lionel Messi átírja majd a történelemkönyveket, ő a valaha volt legnagyobb”
A londoni döntő után Osvaldo Ardiles, az 1978-ban világbajnok argentin játékos mondta ezt honfitársáról. Lionel Messi életútját két fejezetben mutatja be a szerző: a mindenki által ismert gyerekkori betegségtől kezdődően a barcelonai igazoláson át egészen 2008-ig tart az első felvonás, Guardiola érkezésével pedig kezdődik a második. A korábbi csapattársak visszaemlékezései alapján megismerhetjük Messi zárkózott személyiségét, amely abban a pillanatban megváltozik, ahogyan labdát kap; hogy milyen hatással volt rá Ronaldinho, és a brazil távozása után hogyan „léptette elő” vezérré Guardiola. Hunter – igen bátran – azt a kérdést is felteszi az utolsó évben – amikor Messi már közel állt ahhoz, hogy megdöntse a Gerd Müller által felállított, egy évben szerzett gólok számát -, hogy mennyire rendelte alá Guardiola a Barcelonát Messinek annak érdekében, hogy az argentin klasszis teljesen ki tudjon teljesedni, és vajon ez a fajta kivételezés – közvetve vagy közvetlenül – mekkora hatással volt az edző és a játékosok kapcsolatára.
Árnyak
Hunter könyvének egyik erősségét az adja, hogy nemcsak a mindent megnyerő futballisták életének pozitív történéseire fektet nagy hangsúlyt, hanem az érintettek megnyíltak előtte akkor is, amikor életük egy-egy nehezebb pillanatáról kérdezte őket. Ennek köszönhetően mesél Xavi arról, hogy mennyire nehéz is a fiatal, koruknál fogva a jövőjükkel kapcsolatban még bizonytalan utánpótlás-válogatott futballisták élete; mennyi áldozattal, lemondással járt, amikor Iniesta alig 12 évesen otthagyta a szülői házat, és fejest ugorván az ismeretlenbe beköltözött a La Masiára; amikor Messi megtette ugyanezt az utat, csak ő Argentínából indulva, kétségek között a családjával együtt; milyen volt Piquének a gondtalan utánpótlás-évek után hirtelen „körön kívül” találnia magát; hogy mennyire nehéz volt mind a játékosoknak, mind Guardiolának Mourinho trükkjeivel és játékfelfogásával szemben játszani, és hűnek maradni ahhoz a játékstílushoz, ami oly sokszor sikerre vitte őket; az utolsó év viszontagságai, amikor néhány nap alatt elbukták a bajnokságot és kiestek a Bajnokok Ligájából egy sokáig emlékezetes meccsen a Chelsea ellen; miért távozott Eto’o, miért nem vált be – többek között – Hleb és Ibrahimovic…És a történet vége, amikor Guardiola bejelentette, hogy nem folytatja tovább.
A Michael Jordan-féle Chicago Bullsról írták anno, hogy bár kikaptak néha, mindenki tudta, hogy ők a legjobbak. Ez a mondat a 2008 és 2012 közötti Barcelonára is igaz volt. Hunter nem győzi hangsúlyozni, hogy az a Barcelona egy kivételes edző, egy kivételes stílus és kivételes játékosok elegye volt, akik – ahogyan arra Guardiola egyik segítője is utal – mindig maximális tisztelettel és szeretettel viseltettek egymás iránt, az i-re a pontot pedig a történelem egyik, ha nem a legjobb játékosa tette fel. Habár a „soha ne mondd, hogy soha” mondás ma is él, óriási kérdés, hogy látunk-e valaha újra egy olyan csapatot, ahol a sikerhez szükséges kirakósdarabok ennyire illenek egymáshoz, és ilyen hatással lesz a világ futballjára.
