Barça-baj: hogyan tovább? | BLOG

Tóth Sándor tollából

A rendszerszervezőket sohasem az őket felkérő fájdalmai érdekelik, hanem a megvizsgálandó rendszer működése. Úgy tartják, hogy a problémásnak vélt rendszert össze kell hasonlítani az ideális működésével, és a megjelenő különbségekből adódnak a bajok. Vagyis: nem a javítás lehetőségeit keresik, mert a problémák meglelése automatikusan megmutatja majd a változtatás lehetőségeit. Vetítsük át most ezt a módszert a Barçára…

Tóth Sándor írása következik a csapat jelenlegi problémáiról és arról, milyen kilátások elé nézhet a Barcelona a jövőben. 

A rendszer

Tényleg csak címszavakban, hiszen minden Barça-szurkoló emlékszik rá, de milyennek is képzelték el Nagy Johanék a katalán totális focit? Azt, amit aztán Guardiolával meg is valósítottak, és vegyük ezt ideális állapotnak. Minél nagyobb mértékű labdabirtoklás, a játék irányítása, az ellenfél lelki leépítése, figyelmének, összpontosításának akár végzetes gyöngítése. Fenn a fej, passzhatékonyság, üres területek kialakítása, majd ezekre indítások a berobbanónak. Posztok összemosódása, ha kell és lehet, akár teljes létszámú védekezés és támadás. Elmozgás az ellenféltől, mindig legyen szabad ember az átadáshoz, hárompontos letámadás. Mindezt lehető leghosszabb ideig az ellenfél térfelén, leginkább a kapujához préselten. Végül, de nem utoljára: minden játékos élvezze a játékot és lehessen annak része, mert ez az örömérzet lesz a kreativitás, az önzetlenség, a másikon segítés, vagyis a közösségi lét alapja.

Mindehhez biztos szakmai háttér kell, nyugodt öltöző, erőskezű, hiteles vezetők, a koncepció tökéletes és kritikátlan elfogadása. Biztosan sorolhatnánk még, ám ennyiben is benne a lényeg. Előbb volt a szlogen – més que un club -, amit Johanék valódi tartalommal töltöttek meg, majd mindez a pályán, csapategységként is megjelent. Az utánpótlásban tanulók az akkori trendekhez képest sokkal erőteljesebben láthatták meg a távlatot, az első csapat elérésének lehetőségét.

Miért és hogyan is jött létre a szemet-lelket gyönyörködtető modell? Nagy Johan hozta az általa Michels-től tanult játékot, amely az egész lelkét kitöltötte. Egymásra találtak Rexach-kal, aki teljességgel magáévá tette ezt. Meglelték Guardiolát, aki játékosként szintén ezt csinálta. Tehát olyan emberek hozták létre ezt az új minőséget, akik valójában el sem tudtak képzelni mást. Az a baj a csodákkal, a fantasztikusnak minősített újdonságokkal, hogy létrehozásukhoz sem elegendő a középszer. A tönkretételükhöz, kisiklatásukhoz viszont bőven elegendő, ahogyan azt már évek óta a Barcelonánál is láthatjuk.

Mikortól?

Miután az oda nem illőket eltávolították, a Barçának többé nem voltak ügyei. Az öltözőn kívül lévőként eszünkbe sem juthatott, hogy ott széthúzások, klikkesedések lehetnek, hiszen ennek a játékban is láthatóak lettek volna jelei. Higgye el, kedves Olvasó, hogy azt a játékot problémás emberi kapcsolatokkal nem lehetett volna játszani. Ha visszagondolunk, valószínűleg mindenki máshová tenné a megbicsaklás időpontját. Számomra ennek első időpontja Tata Martino alkalmazása, majd Cesc Fábregas – 2011-14, 96 mérkőzés, 28 gól – szurkolók általi elüldözése, és a vezetés általi eladása volt. Bár szerződése 2016-ig szólt, 2014-ben mégis visszaengedték a Chelsea-be. Pont akkor, amikor már tudott volt Xavi távozása. Pedig a Xavi nélkül játszott mérkőzéseken tudott irányítani, tökéletes harmóniában volt a többiekkel, és képes volt az azon a poszton elvárt játékra. Hogy az öltöző mindezt hogyan emésztette meg, talán sohasem tudjuk meg.

A következő időpontnak a 2015.08.11.-én a Sevilla ellen lejátszott UEFA Szuper Kupa-döntőt tartom, ahol a Sevilla góljára néggyel válaszolt a Barça, majd az ellenfél 4:4-re egalizált. Erre jött a Pedro gólja a 115. percben, és a katalánok nyertek 5:4-re. De! Emlékezzen vissza az utána következő gólörömre és a díjátadóra. Ez utóbbin Pedro egyedül, magányosan álldogált. Ilyet sem előtte, sem azóta nem láthattunk. Az ok köztudott volt, a klub megvált tőle. Miért, valószínűleg ez sem fogjuk megtudni. Pedig az ő kutyájuk eredményes kölyke volt, és Cesc-kel ellentétben még a szurkolók is szerették.

Mi következik mindebből? A vezetés nem állt ki Fábregas mellett, meg sem próbálta elfogadtatni a szurkolókkal, pedig erre annyi lehetőséget tud a kommunikáció. Cesc volt az utolsó, kreatív, támadó középpályása a csapatnak, aki ezen képességét a Chelsea-ben utána igen jól kamatoztatta is, lásd például gólpasszainak számát.

Pedro? Ő lehetett volna a klub másik oldali Albája, hiszen őt ugyanaz a Duracell elem tápálja, mint Albát, és gyorsasága, technikai tudása sem rosszabb. De nem, neki is mennie kellett. Okát nem tudjuk.

Edzők

Tito Vilanova halála óta egyetlen edző sem érti a johani Barça-filozófiát Az elsőként alkalmazott Gerardo Martino – 2013-14 – a teljes tévedés volt. Vannak ugye a nagy átlag edzők. Aztán kevesebben, akik kis vagy közepes képességűeket tudnak csapattá gyúrni, és őket feltüzelni. Ennek legjobb példája az Atletis Simeone, de gyengébb kiadásban Martino is. Még náluk is kevesebben, akik a szupereket képesek egy kocsi elé fogni úgy, hogy ezt még élvezzék is. Ilyennek gondolták Luis Enriquét is – 2014-17 -, amit a kezdeti sikereket látva még jobban elhittek. Pedig ezek csupán a mára mind jobban halványuló, ám akkor még domináns beidegződések miatt jöttek. Ugyanez igaz az őt követő Valverdére – 2017- – is. Valójában mindketten átlagképességek, akik bárhol dolgozhatnak, kimagasló eredményeik talán és elvétve adódnak. A Nagy Johan-i Barça lerobbantan is jó annyira, hogy még őket is jó edző látszatával ruházza fel.

De a rendszerszervezőtől nem azt várják, hogy ő is sorolni kezdje a problémákat, hanem, hogy javasoljon megoldásokat, ezért mi is menjünk ezen az úton. A katalán klub mindaddig lefelé fog menni, amíg vissza nem tér saját identitásához, mert az identitásvesztés még a rossz képességnél is hátráltatóbb. Mostani produkcióikon az látszik, hogy a régit már nem művelik, új elképzelést pedig senki sem talált ki. Martinónál el volt eresztve a gyeplő, amit utána Enrique bár megfogni látszott, ám nem tudott azonosulni a régi stílussal. Miért? Aki nem érti, nézze meg őt játékosként, majd vesse össze Guardiolával. Egyszerűen nem azonos hullámhosszon működnek. Aztán nézze vissza a vele lejátszott spanyol válogatott mérkőzéseket, ahol Barçások nélkül – ahol ráadásul még mellőzte is a Neymar távozásával éppen csúcsformába lendült Albát – kívánta játszatni azt a katalán focit, amiről Barca edzőként elkezdte lenevelni csapatát.

A Barca-filozófia nem ad módot egy súlyosan antiszocializált, szenvedélybeteg, traumatikus lelki problémákkal – szeretethiány, magány – küzdő – Dembelé – újraszocializálására, hiszen ezt az utánpótlásnak kellene elvégeznie, szelektálnia. Nem tudta beilleszteni Ibrát, ahogyan Eto’ót, Ronaldinhót, Decót is inkább elküldték, pedig ők vagy a Barcában, vagy máshol már bizonyítottak. Nem tudták kijavítani Coutinho görcsös bizonyítási vágyát, és nem találják meg Griezmann helyét se, mert olyan nincs a Barca-stílusban. Ahogyan nem volt a BVB-ben ismét kivirágzó Alcácernek sem.

Az utolsó három edző minőségét legjobban talán az mutatja, hogy még annyira sem voltak tehetségesek, hogy nyíltan szakítsanak a régi iskolával. Toldozgatták, foldozgatták azt, amit vagy úgy, és csak úgy, vagy teljesen elvetve lehet művelni. A Guardiola által vezényelt City mellet jól-rosszul, de mások is megpróbálkoznak a Barca stílus lemásolásával, ám még a City is csupán halvány másolat. A legfőbb ok, amely a Barca veszte is, hogy ezt a minőséget innen-onnan, akár százmilliókért is összevásároltakkal nem lehet előállítani. Ennek az alapját saját műhelyben, majdnem azt írtam, laboratóriumban, saját recept alapján lehet és kell létrehozni. Ha nincs meg a játékrendi, felfogásbeli, erkölcsi mag, akkor az érkezők fognak dominálni, márpedig azok ugye más műhelyekből kerültek ki. Ezt láthatjuk a mostani csapatnál.

Védekezés

Érdemes lesz odafigyelni Ter Stegennek a nemzeti válogatottal kialakuló konfliktusára is, mert ennek kialakulásában szerepe van a klubjának. Ő vérbeli profi, barcelonai élete szerethető a szurkolóknak, és hatalmas tehetsége posztjának. De! Vajon végig gondolták-e a katalán klub vezetői, hogy tényleg jó döntés volt-e a német kapus hajdani ultimátumára azonnal és úgy megválni Bravótól? Hogy Cillessen valóban csak annyi lehetőséget kaphatott-e, amennyit kapott, hogy végül tovább álljon? Ter Stegen most sem csinál mást, mint ami a Barçában már kétszer bejött neki. Ultimátumot ad. Valamiért azonban a németek másképp döntöttek, és azt senki sem gondolja, hogy ők teljesen ostobák. Gondolni kéne a sérülésekre, formahanyatlásra is, mert ha elterjed – és már elterjedt -, hogy a katalánoknál Ter Stegen dönti el, hogy ki véd, vajon akar-e majd jönni bárki is mögé? Igen, ő most pontokat hoz, ám mindez sokkal kisebb szerepet játszott, amikor a régi rendszerben a „lőjünk többet, mint amennyit kapunk” elv volt érvényben.

És itt azonnal jöhet is a védekezés. A johani rendszerben az egész csapat védekezett, mégpedig lehetőleg az ellenfél térfelén. Ez tette lehetővé, hogy a védekezésbe beleférjen akár két-három kapott gól is, hiszen az egész csapatos támadás viszont sok lőtt gólt eredményezett. Semedo, Pique, Todibo, Lenglet, Wagué, Alba, Umtiti, Firpo, és még S. Roberto is, tehát ha utánpótlásost nem is számítunk, még akkor is 9 fő. Lenglet és Umtiti kivételével egyikük sem olyan, amilyenek más csapatok kőkemény pokrócai. Magyarán, a Barça képtelen a mindenhol máshol megszokott és bevett módon védekezni. Ha és amennyiben tehát rájuk szakad az ellenfél, akkor bizony tisztátalan, tizenegyest eredményező belépések, tévesztések, súlyponteltolódások és sok kapott gól lesz. Sajnos a tendencia egyre jobban ez. A Barça nem a rettenetesen sok futásról, a megszámlálhatatlan ütközésről, a test-test elleni csatákról volt híres, sem attól eredményes. A sokkal kevesebb energiát emésztő, és ezerszer eredményesebb, az elveszített labdákra való azonnali, a labdával még szétnézni nem tudó ellenfél visszatámadása volt a csapat védekezésének egyik pillére.

Alba egy oldala ma már kevés, ráadásul a kiesésével automatikusan ez is megszűnik. Ha a fiatal Fati tényleg az ő oldalán marad, akkor hogyan is lesznek ők ketten? Nagyon kellene a másik oldal is, ahol egyébként Semedóban meg is lenne a képesség, ha néha végig is futhatná a most láthatóan kényszeresen lerövidített oldalvonalat.

Az Alba-oldalúság nagy hátrány, hiszen a jó szem azonnal észreveszi a veszélyforrást, amelyet szinte kizárólag ez az oldal jelenti. A Barçáénál jóval hatékonyabb, és brutálisabb védekezésre képes hátvédsornak csak egyik oldalra kell koncentrálnia, ami viszont az ellenfél kapuja előtt középtér megerősödését is eredményezi. Azt a teret, ahol Messinek és vagy a többi, erre szakosodottnak üresben kéne érkeznie. Ma már persze kevesen és keveset jönnek, de ha akarnának is, sokkal rosszabb viszonyok közé jönnének. Enrique láthatóan nem kedvelte Albát, amit válogatott kapitányként is bizonyított. Távoztával Alba kiválóan bizonyította az alapkoncepció – felfutó, a pályát szétnyitó, az ellenfél védelme mögé kerülő, egyúttal létszámfölényt teremtő védők – helyességét, ám ettől mégsem érezték, hogy ezt mindkét oldali lehetőségként ismét meg kéne megteremteni. Miért, ki tudja?

Középpálya

Valverde idei legnagyobb újítása, hogy minden mérkőzésre más csapatot jelöl ki. Leginkább igaz ez a középpályára. Ám azon túl, hogy ez finoman fogalmazva sem egy eredményes mód, azt a kérdést is felveti, hogy ki mikor, miért, de leginkább, miért nem? Focira is lehetne persze alakítani a jégkorongos módszert, hogy sorokat cserélnek, ám ehhez meg kellenének összeszokott sorok. A mai Barca-középpálya embermennyisége lehetőséget adna erre. Busquets, Rakitic, Arthur, Alena, de Jong, Vidal, akikhez hozzátéve S. Robertot és Messit, valamint a már bemutatkozó fiatalokkal kiegészülve bőven kijön akár a 2×4 fő is. Ez is lehetőség, ám valamiért eddig sehol sem került alkalmazásra. Talán nem véletlen.

Tili-toli, céltalan, csak baj ne legyen passzolgatás, hogy legyen már vége. Aki kicsit is figyelmesen nézi végig a csapat mérkőzéseit, és a passzok számán való elmélkedés mellé még azok irányát is figyeli, rögtön látja a bajt. Ezek kritikus mennyiségben oldalra, és még kirívóbban hátrafelé irányulnak, vagyis semmi támadásveszélyt nem hordoznak. Amennyiben az ellenfélnek jó edzője, stábja van, márpedig ilyenek azért akadnak, máris hagyja, hogy a Barça lelassítsa, elaltassa önmagát. Ha ehhez még gyors kontrákra is képesek, akár már a félálomnál rájuk csaphatnak, ahogyan az mostanában mind többször tapasztalható is. Mivel a támadók nem szűrnek, nem támadnak vissza, a középpálya pedig éppen önmagát altatja, az ellenfelek máris a védelem arcába lihegnek, akik viszont nem erre vannak szocializálva, de még összerakva sem.

A friss erő De Jongot talán vissza kellene tenni ajaxos posztjára. Ha békén és játszani hagyják, a védekező Rakiticban szintén van még 2-3 Barcás év, ahogyan régi szerepkörében -támadásmegállítóan gonosz, védekező középpályás – Busquetsben is. Ugyanezt tudja Vidal is. Arthurnak és Rakiticnek pedig elő kéne írni, hogy alkalmanként átlőjenek, hiszen mindketten képesek erre. Ma a Barçától ezt senki sem várja, mert nem is teszik. Kreatív erősítés nélkül ettől még nem jön el a Mennyország, ám a jelenleginél jobb és eredményesebb középpálya mindenképpen lesz.

Támadás

A régi modellben egy, de maximum két igazi csatárral számoltak, hiszen mindig jött hozzájuk a kreatív középpálya, meg a finoman fogalmazva sem gólképtelen védők. Azért, mert mindenki védekezett, ahogyan mindenki támadott is. Mára a Barçát is részekre szabdalták, ezek hagyományos jogaival, kötelezettségeivel. Már nem teljeskörű, hanem célirányos tudást vesznek. Nem is olyan régen még kinek volt megengedve, hogy ellazsálhassa a védőmunkát? Ezt Dembélénél például csak pillanatnyi megtévedésként láthatjuk, ahogyan ezzel Griezmann sem tud mit kezdeni. Az eddig látottak alapján Fati sem erről lesz híres, ahogyan Coutinho sem az volt. Ha mindig elől téblábol két-három-négy ember, akkor hátul minimum Van Dijkok kellenének, akik most ugye nincsenek.

2018-19-ben Messi volt a passz és egyúttal a gólrekorder is. Már jó ideje mondják hozzáértőnek nevezett szakértők, hogy a Barça Messi-függő, pedig csak néhány éve válik azzá. Ha ő nincs, akkor nincs, aki gólpasszt adjon. Önmagának! Mára ő kellene, hogy legyen a kreatív, indítani képes középpálya, és egyúttal az életveszélyes csatársor is, ami egyáltalán nem nevetséges.

Bizony, az idő nem neki dolgozik, és mind ő, mind a csapat érdekében sürgősen változtatni kellene. Az utóbbi időben Messi hitbizomány szabadrúgások egy részét is meg kéne kapni arra alkalmasoknak, mert ezzel ráadásul még bővülne a variációk száma is.

Ha marad ez, ami van, akkor Suárez már most öreg, pedig a csapat hátravonulásával megnövekedő távolság miatt egyre többet kéne rohangálnia, hogy az ellenfél kapujához érjen. Ám a régi stílussal még legalább három-négy éve lehetne, hiszen a gólérzékenysége nem múlt el, de már nem – sokszor – 10-20 métert, hanem ugyanannyiszor 50-80-at kéne futnia. Képtelenség!

Évek óta abnormális összegekért veszik a Barçába ráadásul egyáltalán nem passzoló csatárokat, miközben mára nem maradt indítani képes középpálya. A támadás rendbetétele tehát a középpályán kellene, hogy megtörténjen.

Néhány gondolat újak beépítése témában. Szerintem ember meg nem mondja, hogy most ki és mikor, miért kap játéklehetőséget? A régi, már a Barçánál is bevált gyakorlat szerint, mindezt nem nagyon kemény ellenfelekkel szemben, rizikós, strapás, vagy „nagyon kell a 3 pont” meccseken teszik, és nem kell magyarázni, miért. Valverde idei működésében sem a sérülésből visszatérők fokozatos terhelését, sem a fiatalok koncepciótól vezérelt felépítését nem látjuk. Mindennek van egy nagy veszélye a lélekre. A csapatoknál megnövekedő, ki nem kényszerített, tehát nem az ellenfél által okozott sérülésszámnövekedésnek két oka van. Első a testi felkészítés hiányossága vagy rosszasága, a másik pedig a játékosok lelki egyensúlyának felborulása, kezeletlenül hagyott pszichés problémák, magánéleti vagy a labdarúgással összefüggő traumák. Ez utóbbiaknál például mellőzés, rossz helyen játszatás, a játékbeli eredménytelenség rossz kezelése, csapaton belüli személyi problémák, stb. A sérülések? Szerintem nem a fizikoterápiás részleg romlott le.

Vissza a gyökerekhez

Addig, amíg a váltás létre nem jön? Ha már eddig nem számított, akkor pénz nem számít alapon megválni Dembélétől, akinek a megoldatlan lelki bajaihoz már a Barca által rálapátolt újabbak is járultak, és ebből egyik sérülésből a másikba fog esni. Állítani merem, egy másik klubban jobban fog teljesíteni. Volt már ilyen, ezért Griezmannak is meg kéne engedni, hogy máshová igazolhasson. Az átigazolási purparléját akár akarják, akár nem, nem fogják elfelejteni, ezért még pár mérkőzés, és máris kikezdi a lelátó, amitől még rosszabb lesz.

Guardiola valószínűleg már nem lesz hosszú ideig a Citynél, tehát ez esetben pénz tényleg nem számít alapon kéne a csapatba De Bruyne. Ha a lélekgyógyítókra, rendszerszervezőkre is hallgatnának – persze nem -, a Barça utánpótlás számára identitáserősítőnek vissza kellene vásárolni, és játszatni is Pedrót. Azon túl, hogy hasznára is válna csapatnak, a fiatalok számára lenne az üzenet nagyon értékes. Tévedtünk, beláttuk, kijavítottuk a hibánkat.

Az egyik jövő, hogy jön valaki karizmatikus edző, aki végleg elveti a régi modellt, és a Barça visszatér a többi közé, egy lesz a legjobbak közül. Etalonfoci, erő és izom, nagy tempó, és nyer, aki éppen nyer. A másik, hogy választanak egy olyan elnökséget – mert váltás nélkül sajnos mindez nem fog menni -, amelyik ismét magáévá teszi a mára elhagyott filozófiát. Mindehhez persze kell majd némi szurkolói türelem is, mert a visszatérés nem történhet meg máról holnapra. Akár két-három évbe is telhet, mire ismét beérik a vetés.

Hogy ez megtörténhessen, teljes istállótakarítást kell végezni. A vezetés után az öltözőbe is vissza kell vinni a régi erkölcsöket. El kell felejteni a százmilliós vásárlásokat, mert a társadalmi olló két szárának távolodása óhatatlanul megszüli a konfliktusokat. A leggazdagabb – legszegényebb különbség egy szintig elviselt, ám aztán már kártékony. Tényleg elhiszi bárki is, hogy mondjuk Dembélé többet ér, mint Pique, Busquets vagy Rakitic? Aki kifizette érte azt a tömérdek pénzt, vajon gondolt-e ennek az öltözőbeli társadalmi hatásaira? Főképpen az azóta eltelt idő fényében. De ugyanez vonatkozik ám Coutinhóra és Griezmannra is.

Véleményem szerint a csapat akkor és talán csak akkor talál vissza igen eredményes gyökereihez, ha jön egy új elnök, aki elég okos lesz ahhoz, hogy jó szakmai csapatot összeszedve hagyja is őket dolgozni. Meggyőzi a szurkolókat, mert ez meg a Vezető feladata, hogy adjanak időt a hátraarchoz, még akkor is, ha ez némi eredménytelenséggel is jár. A klub körül ténfergők között ilyet csak a jelenlegi játékosok között látok, mégpedig Piqué személyében. Ha ő jön, akkor szinte tuti biztos, hogy hozzá visszatér hajdani erkölcsi mentora, nevelője, Carles Puyol is. Vele pedig ismét megjelenik a régi stílushoz elengedhetetlen erkölcsi értékrend. A csapat edzője, szellemi atyja pedig az a Xavi Hernández lesz, aki tökéletes folytatását hozza a Guardiola távozásával fokozatosan megszűnő stílusnak. Hiszen a pályán is teljes egyetértésben és tisztelettel követték egymást.

Végül, de utoljára is. Aki változtatni akar, annak nagyon mélyre kell nyúlnia. Vagy teljesen vissza az alapokhoz, vagy totális filozófiacsere. Akármelyiket is választják, lesz némi hét szűk esztendő, mert enélkül nem megy. Ha viszont minden marad így, az lesz aztán az igazi, ám kilátástalan, jövőkép nélküli akárhány nagyon szűk esztendő.

Írta: Tóth Sándor