Barcelona – The Last Dance?

“A Netflix és az ESPN közös dokumentumfilm sorozata, a Chicago Bulls aranyéveiről szóló The Last Dance nemrégiben ért véget, a hatása pedig egy sport-doku sorozathoz képest kiemelkedő: sportolók, hírességek, rajongók vitáztak róla vagy írták meg véleményüket” – írja bevezetőjében egyik olvasónk, Andris, aki NBA és foci rajongóként a ’90-es évekbeli Bulls és a jelenlegi Barcelona időszakában talál érdekes párhuzamokat – és kihagyott lehetőségeket… 

“A megítélése viszont élesen változik, van akik szerint ez csak egy modernkori Jordan-óda, aminek legfőbb célja, hogy az Y generáció gyermekei is átélhessék a Jordan-érát. Fel lehet róni még a műnek, hogy nem kap elég figyelmet Pippen, Rodman vagy akár Phil Jackson sem. Egyesek szerint az sem igazságos, ahogy a már elhunyt Jerry Krause-zal bánik a sorozat. [Krause a Bulls ügyvezetője volt, ő igazolt edzőket és játékosokat, valamint tárgyalt a szerződésekről – a szerk.] Mindezekről lehet vitatkozni, de egy valami nagyon fontos: a Bulls 8 szezon alatt 6 címet nyert és ez az igazi ok, ami miatt ez a film elkészült. Ikonikus csapat kimagasló eredményekkel.

Itt újra megemlíteném Jerry Krause nevét, akitől a következő idézet származik: „Players and coaches don’t win championships; organisations win championships”, ami lényegében annyit tesz, hogy a bajnokságokat klubok nyerik, nem játékosok és edzők. Az idézettel kapcsolatban van egy (lezáratlan) vita, hogy az interjú megjelenése során az „alone”, azaz „egyedül” szó kimaradt a játékosok és edzők rész után, ami lényeges eltérést jelenthet a gondolat értelmezését illetően. Ezt a malőrt Jerry Krause utólag egy interjúban szerette volna korrigálni, de a bomba már robbant, sajnos már nem sokat javított a megítélésen. Pedig, ha a korrigált gondolatot vesszük át, akkor Jerrynek minden bizonnyal igaza van: a játékosok, edzők önmagukban nem tudnak bajnokságot nyerni, a győzelemhez kell a minőségi háttérmunka, a klubmenedzsment.

El is érkeztünk arra a pontra, hogy miért olvashattok ennyit egy NBA filmről egy FC Barcelonával foglalkozó oldalon: csak akkor lehetsz sikeres, ha a klub minden szegmense a legjobbját hozza ki magából és ezek az elemek tökéletesen illeszkednek egymáshoz. Ez a Bulls esetében megvolt és nem csak az NBA, hanem a sporttörténelem egyik legmeghatározóbb csapataként tekintünk vissza rájuk és a nyolc év alatt szerzett hat bajnoki címükre. Korszakos csapata a Barçának is van, hisz ott a Pep-féle Dream Team, ami a látványos futball szinonimája lett. Szintén párhuzamként húzható meg az is, hogy mindkét csapat magáénak tudhatta a sportágának egyik, hanem legjobb játékosát: a Chicago Jordant, a Barça Messit. Plusz melléjük olyan kiváló képességű klasszisok társultak, mint Pippen vagy Rodman, míg Messi mellé Iniesta vagy Xavi.

Viszont a párhuzam itt meg is szűnik, mert míg a Bulls-éra végét Jordan (második) visszavonulása jelentette, addig Messi nem hagyta el Barcelonát. Sőt, elvileg a Dream Teamet követő évei lehettek volna a legsikeresebbek, ha abból indulunk ki, hogy egy labdarúgó 28 éves kora környékén van a teljesítményének csúcspontján. Ameddig a fent említett Jerry Krause és Jerry Reinsdorf (a Bulls akkori és jelenlegi tulajdonosa) már a legelején felismerték, hogy Jordanre sikeres franchise-t lehet építeni [az NBA-ban franchise-nak is hívják a klubokat, mivel franchise díjat kell fizetniük az NBA felé a játékjogért cserébe – a szerk.], addig a barcelonai klubvezetés Messit, mint állandó megmentőt látja, aki akkor is győzelemre viszi a csapatot, ha az erőviszonyokból nem feltétlen ez következne. Ezért a vezetés megengedte magának azt a luxust, hogy sikeres csapat képébe egyáltalán nem illeszkedő darabokat helyeztek Messi mellé, elég az edzőknél Ernesto Valverde vagy Tata Martino nevét említeni. Az átigazolásoknál a hibás lépések még csoportokba is sorolhatóak. Van az „egyértelműen kudarcra van ítélve” kategória: Boateng, Douglas, Song, Murillo; a „feltehetően rossz döntés” halmaz: Lucas Digne, Jérémy Mathieu, André Gomes, Arda Turan; vagy a „dobjunk ki az ablakon rengeteg pénzt a csapatba nem igazán illő, kockázatos igazolásokra” kategória: Dembélé, Coutinho és Griezmann (az ő bukásuk sokkal összetettebb, mint a másik két csoport tagjaié). A La Masia leépítését, a minőségi munkát végző szakemberek elküldését, a korrupciós botrányokat itt most nem részletezném.

A fent említett hibás döntések következménye, hogy hiába költ a klub több pénzt, mint az ősi ellenfél, a Real Madrid vagy mint az olajmilliárdos klubok – a Transfermarkt adatai alapján a 14/15-ös szezon óta a Barcelona 1162 millió eurót, a Real Madrid 993 milliót, a PSG 910 milliót, a Manchester City pedig 1094 millió eurót költött játékos igazolásokra, mégis a Real Madrid az, akik 5 év alatt 4 BL győzelmet értek el, amivel szemben a Barca az utóbbi 8 idényben 1 BL címet tud csak felmutatni a világ legjobb játékosával a keretében. A hazai porondon jöttek a bajnoki címek, de ha reálisan akarjuk nézni, akkor ez inkább köszönhető La Liga topcsapatainak gyengélkedésének, mint a csapat erejének. Megszűnt a klubon belül a megfelelő minőségű háttérmunka, a játékosok egyéni képességei az egyetlen lehetőségünk a győzelemre, de ahogy Jerry Krause is jelzi, ez édeskevés. Lehetséges, hogy a Real Madrid további vergődése a ligában újabb bajnoki címet fog eredményezni, de vajon mit ér egy ilyen arany, ha kikap a csapat a Bilbaóban, Valenciában és Granadában is? Mit ér egy bajnoki cím, ha a két El Clasicón 1 pont és 0 rúgott gól a csapat mutatója? A BL címről meg felesleges álmodozni, hisz az idei csapat egy szállal sem jobb a tavalyinál, a liverpooli mészárlásra pedig mindenki emlékszik. Az természetesen örömteli változás, hogy már nem a Valverde-féle antifocit kell végig szenvednünk, de az ő esetében már a kinevezésekor is sejthető volt a kudarc, amit végül csak indokolatlanul elnyújtottak. Most Setiénre hárul a figyelem, hogy ebből a katyvaszból próbáljon meg sikeres gépezetet faragni. A játékosok között pedig ugyanúgy fognak bűnbakot találni, a változás annyi lesz, hogy tavaly még Coutinhónak, idén pedig Griezmannak fogják hívni. Ez igazából csak arra jó, hogy valamilyen módon elterelje a figyelmet a valódi bűnösről, az elnökről.

Mindez a naptárra nézve lesz igazán szomorú: Messi a napokban lesz 33 éves és hiába mondogatják, hogy még évekig játszhat majd a legmagasabb szinten, fiatalabb már ő sem lesz. Ha az ő barcelonai korszakát nézzük, akkor ebben a buliban a DJ már pakol, szól az utolsó zene, de a hangulat már lapos. Ebből így sajnos nem lesz egy fergeteges utolsó tánc, egy “last dance”… Pedig minden idők legjobb bulijának indult.”

***

Szeretnéd, hogy megjelenjen az oldalon a te írásod is?
A lehetőség adott, keress minket az elérhetőségeinken!

***