A Barcelona élérõl a nyáron távozó Luis Enrique vezetõedzõnek sikerült tartani a vállalását, amit a Madrid elleni, végül 3-2-re megnyert Klasszikust felvezetõ sajtótájékoztatóján tett: „Hûnek kell maradnunk a stílusunkhoz”. Messi újbóli zsenialitásával belekapaszkodott az utolsó szalmaszálba a Barcelona, ám önmagában a stílus szemlélése nem lehetett katarktikus élmény.
Kezdjük a pozitívumokkal: egy Klasszikust megnyerni bármilyen teljesítménnyel szenzációs teljesítmény. A madridi csapatban világklasszisok hada játszik, és ahogy azt az elõzetesünkben is megemlítettük, Zidane vezetõedzõ tudatosságot és egyensúlyt teremtett az együttesének Casemiro révén. Ráadásul behúzni a madridi Klasszikust egy hosszabbításban szerzett góllal, az leírhatatlan élmény.
Ugyanakkor két levegõbe öklözés között és az örömmámor elülepedése után, de leginkább a meccs közben elõjöttek a nyáron a csapat élérõl távozó Luis Enrique játékkoncepciójának a gyengéi. Írom ezt úgy, hogy a csapat magas színvonalon futballozott, támadásban sokat mozgott, voltak helyzetei, és számos labdakihozatalt is jól és ügyesen megoldott a madridi letámadás ellenére is.
Nem lehet azonban elmenni szó nélkül a csapongó, kontroll nélküli játék mellett, mely teljes mértékben a támadóhármas zsenijére épít. Ráadásul a támadóhármasból ezúttal Neymar fizikailag, a formán kívüli Suárez pedig lényegében hiányzott, így minden Messire hárult – ismételten. A játék képe szempontjából ugyanolyan Barcelonát láthattunk, mint amelyik megnyert mindent két idénnyel ezelõtt. A különbség két ponton jelentõs: egyrészt akkor még egy új edzõi korszak kezdetén motiváltabbak voltak a játékosok és több impulzust kaptak a szakmai stábtól, ezáltal pedig magasabb színvonalon teljesítettek, másrészt az ellenfelek nem ismerték még annyira az új, Enrique által módosított rendszer lényegét.
A Barcelona a madridi Sergio Ramos kiállítása után átadta a kezdeményezést a fõvárosi gárdának, és nem csak pár pillanatra, hanem hosszú percekre. Mindezt úgy, hogy a kerete, a csapat játéka nem alkalmas arra, hogy hosszú idõn keresztül felállt védelemként funkcionáljon. Meg is találta a Madrid a rést többször is. Hogy miért adták át a kezdeményezést ezek után? Nyilvánvalóan ennek van egy lélektana is, ilyenkor az emberhátrányban levõ csapat több energiát mozgósít, míg az emberelõnyben levõ magabiztosabb lesz, ám Enrique játékkoncepciója nem arra épül, hogy a játékot dominálja. Ahogy a tréner mondta, ha lehetséges lenne, két érintésbõl jutna el az ellenfél kapujáig. Ez látványos is, ám eléggé hátrányos, ha labdatartásra, a találkozó iramának lassítására, a meccs kontrolljára van szükséged.
Most könnyedén kritizálhatnánk ismét André Gomest – még a harmadik gól elõtti jó ütempassza ellenére is – és a becserélését, de ha a kispadra pillantunk, Denis Suárez és Arda Turan a logikus alternatívák, Digne mint balszélsõ jöhetett volna szóba, a fiatal Alena pedig mint vészmegoldás. D. Suárez játékon kívül, Turan sokáig sérült volt az elmúlt hetekben, Digne pedig alig kap lehetõséget. A nyári igazolásokban, valamint a rendszerben a megfelelõ helyre illesztésükben Enrique és a technikai vezetés közös felelõssége lelhetõ fel, bár az is igaz, hogy Alenán kívül mindegyik játékos bõven megkapta a lehetõséget a trénertõl, de hosszú távon egyik sem tudott élni vele.
Nyilvánvalóan Messire van építve a rendszer, de a látottak alapján adódik a kérdés: Messit segíti nagyobb részben Enrique rendszere vagy az argentin csillag foltozza be rendre a rendszer hiányosságait?
Erre a kérdésre kellene válaszolniuk a vezetõknek. Addig is azonban Messi játékát és ezt a sikert ki kell élvezni, mert – ahogy kezdtem – a Bernabéu gyepszõnyegén nyerni nem kis dolog, azt sosem adják ingyen.
