„Én vagyok a történelem legjobb játékosa” – állnak a francia ’France Football’ hetilap címlapján Cristiano Ronaldo szavai, miután a portugál ötödik alkalommal is megkapta az év legjobb labdarúgójának járó elismerést, az Aranylabdát. Az természetesen szubjektív, és az adott egyén futballról vallott nézeteitől függ, hogy kit is tart a világ legjobbjának, mindenesetre tény, hogy amit sokszor bizonygatnak, az az esetek többségében nem fedi a valóságot.

Aki most azt várja, hogy a Barça aktualitásával foglalkozó oldal lévén teljes mértékben kétségbe vonom a portugál támadó képességeit, és vitatom mind az öt Aranylabdáját, amit az elmúlt években odaítéltek neki, annak csalódnia kell. Ezt nem fogom megtenni, mert Cristiano Ronaldo a világ egyik legjobb támadója, igazi világklasszis, akinek a futballhoz való hozzáállása példaértékű.

Magával az Aranylabda formátumával, a díjkiosztás kritériumrendszerével kapcsolatban már vannak fenntartásaim, de ez bele van kódolva az elismerés természetébe. Először is ez egy egyéni elismerés egy csapatsportban, és objektív mérőszámok révén a szubjektív véleményeken alapszik. Itt pedig megint oda jutunk el, hogy ki és hogyan értelmezi a futballt. Vegyük például a spanyol és az olasz stílust. Ennek a két nemzetnek a futballról alkotott felfogása merőben más, és a globalizáció csápjai hiába kerítik már be a labdarúgás világát is, és közelednek egymáshoz egyre inkább a futballstílusok, Olaszországban még mindig máshogy mérik a jó labdarúgót, mint Spanyolországban.

Giorgio Chiellini, a Juve klasszis hátvédje a Guardiola-jelenségnek tulajdonította azt, hogy a fiatal olasz hátvédek már nem tudnak szerelni. Ebből a mondatból pedig kivehető az olasz stílus lényege: rontsuk el az ellenfél játékát, szereljük le a támadót, szerezzük meg a labdát, aztán jön minden más. A Napoli most egy szigetet képez az olasz futballban, kivétel erősíti a szabályt, ettől még maga az olasz futballstílusnak semm köze ahhoz, amit Sarri az együttesével játszat.

Ezzel az olasz koncepcióval áll szöges ellentétben a már említett Guardiola stílusa, mely nyilvánvalóan a spanyol futballtól nőtt ki. Ugyan a kettő nem teljesen ugyanaz, de az alapok megegyezőek. Ebben a játékstílusban a csapat dominálni akar, és az a kiindulópont, hogy a labdát birtokolja. A játékszer visszaszerzése már egy következő folyamat, egy megoldandó feladat, de nem a koncepció feltétele. Ehhez a stílushoz magas szintű technikai képzettség és játékolvasás szükséges. Fontos különbség, amiből már látszik is, hogy a két országban nem ugyanazokat a tulajdonságokat tartják fontosnak, ezáltal egy ilyen szubjektív díj kiosztásakor sem ugyanazok a szempontok dominálnak.

Lehetne több nevet is felsorolni, akik megérdemelték volna egy-egy szezonjuk után ezt az elismerést, de a fentiekből is látszik, hogy az Aranylabdába a szubjektivitás bele van kódolva. Korábban is voltak olyan világklasszisok, akik egyszer sem nyertek Aranylabdát, és ez nem fog változni a jövőben sem. Aki objektív díjat szeretne, az kövesse az Aranycipő odaítélését. A megszerzése ”egyszerű”: mindenkinél több gólt kell lőni, és a bajnokság színvonalától függően az sem mindegy, hogy mennyivel. Minden előre le van fektetve, minden objektív.

Paradox módon pedig Cristiano Ronaldo annak köszönheti az öt Aranylabdáját, amit a leghevesebb kritikával tudnék illetni a személyét illetően. „Én vagyok a történelem legjobb játékosa” – mondta a portugál, ami nyilvánvalóan nem igaz. Még úgy sem, hogy a fenti, a szubjektivitásról leírt gondolatokat továbbra is tartom. A Barcelona legendás irányítója, Xavi Hernández fogalmazta meg azt Messi és Ronaldo összehasonlításakor, hogy miért nem a portugál a jobb futballista.

A különbség közte és Cristiano között az, hogy ha Leónak adod a labdát a pálya bármely szegletében – legyen az a legelőnytelenebb zóna is – , tízbõl nyolc alkalommal Leo a csapat javára képes eldönteni a meccset. Cristiano pedig nem ilyen, mert a tizenhatoson kívül már nem képes ilyen teljesítményre. Azt azonban el kell ismerni, hogy a tizenhatoson belül egy szörnyeteg.

Hogy a saját kijelentését a portugál teljes mértékben elhiszi, és ekkora az önbecsülése, vagy inkább önámításról illetve a saját képességeinek a bizonygatásáról van szó, a támadó személyes ismerete nélkül nem lehet eldönteni. A személyes benyomásom az, hogy mindkét elem közrejátszik abban, hogy Cristiano Ronaldo ilyen, a szerénységet és végül a realitást is nélkülöző nyilatkozatokat ad.

Ami azonban kritika, az egyben dicséret is, enélkül a hozzáállás nélkül ugyanis lehetetlen lett volna az, hogy Cristiano Ronaldo neve mellett 2017. december 8-án ugyanannyi Aranylabda álljon, mint amennyi az argentin Leo Messinek van. Ronaldo a koncentráció, a hit, a kitartás és az erőfeszítés mintapéldánya. Vegyük csak az idei szezonját: a bajnokságban alig rúg gólt, a Madriddal botladozik, ennek ellenére a Bajnokok Ligája csoportkörében számos találatot jegyez. Lehet vitatkozni, hogy éppen milyen ellenféllel játszik a Madrid, csakhogy egyrészt a portugál évek óta ennyi gólt termel a legrangosabb európai kupasorozatban, másrészt pedig a mentális oldalról közelítve egészen lenyűgöző, hogy a bajnokságban elrontott ziccerek és rossz megoldások nem befolyásolják a BL-ben a kapu előtti hatékonyságát. Valószínűleg azért, mert a kihagyott helyzet után meg sem fordul a fejében a kétely, hogy esetleg már nem képes ezen a szinten játszani. Minden második ember valószínűleg ezt tenné. Ő nem.

Amit tehát kritizálok a személyiségében, az egyben csodálatra méltó is, és valószínűleg annak a feltétele, hogy még akkor sem adta a fel reményt, hogy behozza Messit a nyert Aranylabdák számában, amikor az argentinnek már öt, a portugálnak pedig még „csak” három volt 2016 elején. Itt vetődik fel a kérdés, hogy ilyen hozzáállással is lehetne okosabban nyilatkozni, de nyilvánvalóan egyrészt ez intelligencia kérdése, másrészt azt pedig embere válogatja, mit és hogyan szeretne közölni a nyilvánossággal.

„Ein Mann, der sagen muss: „Ich bin der König!” ist kein richtiger König.” (Tywin Lannister) https://t.co/d7ZCSCAwWQ

— Tobias Escher (@TobiasEscher) December 8, 2017

Cristiano Ronaldo kvalitásait tehát minden kétely nélkül elismerem, a hozzáállását pedig csodálom is, de egyszerűen van nála egy jobb játékos. Ennek következtében a fenti idézet, melyet Tobias Escher, a ’Spielverlagerung’ társalapítója valamint a ’Vom Libero zur Doppelsechs’ futballszakmai könyv szerzője tett közzé a Twitter csatornáján, nagyon is igaz:

Az az ember, akinek ki kell mondania: ’Én vagyok a király!’, valójában nem ül a trónon.