A Tottenham – Barcelona lefújása után nem csak a győzelem és a kiváló játék miatt dőlhetett elégedetten hátra a katalán szurkolósereg, hanem az is különösen örömteli volt, hogy több, mint három év után végre a legígéretesebb jelöltet prezentálta a klub Arthur Melo személyében arra, hogy valaki átvegye Xavi szerepkörét. Továbbá azt is mosolyogva lehetett konstatálni, hogy egyszerre lehet leírni azt, ami egyébként heves érzelmeket váltana ki, de Arthur megjelenésével talán egyértelműbbé vált: Rakitic nem képes azt nyújtani, amire a csapatnak feltétlenül szüksége van, ellenben ha az erényeit használja ki a szakvezetés, úgy klasszis teljesítményt tud lerakni az asztalra a legmagasabb szinten is.

2015. május 24-én lépett pályára utoljára a Camp Nouban, illetve 2015. június 6-án húzta magára utolsó ízben a gránátvörös-kék mezt a katalán egyesület legendás irányítója, a kaméleonok látásával bíró zseni, Xavi Hernández, akinek a feje állandóan csak forgott. Ha nála volt a labda, ha nem volt nála, mindig a pályát szemlélte, hogy hova is adhatja majd a játékszert, ha megérkezik hozzá. Ezért járt rendre három lépéssel az ellenfelek előtt. A labda mindig a lábánál volt, a földön, sokszor érintette azt, alacsony volt a súlypontja, a többségében rövid passzokat játszott meg, és egy-egy elmozgással már kérte is azt vissza. Nem volt különösen gyors, de lassú sem. Ennek ellenére a futball csúcsán számos, nála sokkal, de sokkal jobb fizikummal és atletikus képességekkel rendelkező játékossal nézett szembe. Ezt az átlagos képességét úgy kompenzálta, hogy kiválóan fedezte a labdát, nem csak a testével, hanem a lefordulásaival is. Zsebkendőnyi területen képes volt akár többször is megfordulni, és addig csinálta ezt, amíg az ellenfele fel nem adta a kergetést, vagy amíg nem talált egy kínálkozó, a csapat számára előnyösebb passzopciót. A pozíciós játék a vérében volt, illetve a Masián minden részletre kiterjedően begyakoroltatták azt vele. A labdabirtoklás egy eszköz volt a számára, mellyel ellensúlyozhatta a keret játékstílusából fakadó gyengeségeket, vagyis azt, hogy labda nélkül szenved a Barcelona, valamint azt, hogy a pontrúgásoknál sebezhető. Nem azért ért három másodperc alatt 6-szor a labdához, mert ez jól nézett ki, hanem azért, hogy keresse a rést, és a mozgásával kimozgassa az ellenfeleket az optimális védőhelyzetből. Xavi Hernández játéka maga a nagybetűs foci, a katalán egyesület játékstílusát kedvelők számára pedig maga a futball. A labdarúgást gólra játsszák, így természetesen a karrierje során egy-egy gyengébb periódusban megtalálták, hogy sok a céltalan oldalpassz, de itt hangsúlyozni kell: a pozíciós játékban a hátrafelé vagy oldalra leadott passz nem feltétlenül a tanácstalanságot jelenti. Sőt, az esetek 99%-ban nem azt jelenti.

Az azóta eltelt több mint három esztendőben a katalán futballszurkolókat két típusra lehet osztani: akik látták őt játszani, és akiknek a szívét Xavi visszavonulása után nyerte el az FC Barcelona. Mindkettő számára örömteli percek lehettek, amint Arthur Melo a Wembley stadion gyepén bejelentkezett a legnagyobb színtéren, a Bajnokok Ligájában, ám a Barçának már Xavi idejében szorítók számára egyben egy megkönnyebbülést is jelentett ez a meccs. A meccs láttán ugyanis déjà vu érzése lehetett az embernek. Nekem is az volt, méghozzá az erősebbik fajtából. A legtöbbször csak egy-egy nagyobb gólnál vagy csodásan kijátszott találatnál, mint amilyen például Messi első találata volt szerda este, szoktam a levegőbe csapni örömömben, ám ezúttal Arthur Melo egy-egy rövid passzánál is megtettem ugyanezt. Felemelő érzés volt, mintha a palackból kiengedték volna a több évnyi feszültséget. Azt a több évnyi feszültséget, ami André Gomes, Arda Turan, Paulinho, Sergi Roberto vagy éppen Ivan Rakitic pálya közepén nyújtott játéka láttán átéltem. A portugál egyértelműen megbukott a Camp Nouban, a török az igazi posztján elfogadható teljesítményt nyújtott, a középpályán ellenben használhatatlan volt, míg Paulinho, Sergi Roberto vagy Ivan Rakitic esete külön kezelendő. Egy azonban közös bennük: egyikőjükre sem lehet rábízni a Barcelona játékának a szervezését, egyikőjük sem lehet az a motor, ami Leo Messit kiszolgálja, ami segít Busquetsnek a labda megtartásában, vagy ami megtartja a játékszert akkor, amikor a csapatnak fújnia kell. Még egyszerűbben fogalmazva: egyik sem tudja azt nyújtani, amire igazán szüksége van a Barcelonának.

Paulinho képességeit maximálisan ki tudta használni Valverde edző a rendszer átszabásával, ám egyértelmű volt, hogy nem a brazil miatt ülnek majd le a szurkolók megnézni a Barça találkozóit. Sergi Roberto nem véletlenül a jobboldalon tudta magát beverekedni a kezdőcsapatba, ugyanis a saját nevelés hiába érti az összjátékokat, és tudja, mikor és merre kell elmozogni, a játék ütemének a diktálása, a játék szervezése nem az erőssége. Ezen felül pedig túlságosan direkt a játéka, és ami a jobb oldalon előny, az a katalán gárda irányítói szerepkörében hátrány: Sergi Roberto ugyanis sokszor megindul a labdával, ha látja maga előtt az üres területet, ám egy irányítónak nem feltétlenül ezt kell tennie. Hiányzik a játékából a megfontoltság.

Végül pedig elérkeztünk Ivan Rakitic személyéhez, mint ahhoz a játékoshoz, aki az elmúlt években feszültséget okozott azok számára, akik értékelik és élvezték azt, amit Xavi csinált a karrierje csúcsán. A horvát ugyanis ennek a töredékére sem képes. Nem tudja irányítani a játékot, ezáltal nem tudja diktálni az ütemet. Nem abban kimagasló, hogy tudja, mikor kell megállni és mikor kell elindítani egy gyors ellentámadást. Kis területen való összjátékban ugyan nincs elveszve, de átlag felettire itt sem képes. Nem tudja zsebkendőnyi területen megtartani a labdát, és ami a legfontosabb: nem képes ugyanolyan hatékonysággal végrehajtani a passzait nyomás alatt, azaz akkor, amikor az ellenfél intenzíven letámadja őt. Ennek ellenére sajnos az elmúlt szezonokban számos olyan pillanat volt, amikor neki kellett volna ezt a szerepkört felvállalnia, mert Xavi utódját egyrészt nem találta meg a klub, másrészt pedig nem is volt rá olykor akarat.

Amint az ismeretes, a katalán lapok szerint Luis Enrique a 2014-es kinevezésekor választhatott Kroos és Rakitic között, és éppen azért választotta az utóbbit, mert az ő Barçájához a fizikálisan jobb adottságokkal rendelkező Rakitic kellett. Ez azonban azt vonta maga után, hogy Messinek kellett sokszor visszajönnie a középpályára, és ott elkérni a labdákat, irányítva a csapatot. Ha viszont ezt megtette az argentin, akkor a támadósorból hiányoztak a képességei.  Visszatérve Rakitic személyére: amikor nem jött vissza Messi a középpályára, akkor a horvátnak olyan területeken kellett volna villognia, amiben nem igazán tud, mint például kis területen való labdakihozatal, illetve nyomás alatti passzok.

Ugyanakkor a fentiek ismeretében sem ellentmondás kijelenteni azt, hogy Rakitic klasszis, és hasznos tagja lehet a Barcelonának. Meggyőződésem, hogy ez a két kijelentés nem üti egymást, és a horvát tehetségét nem lehet egy lapon említeni André Gomes, Arda Turan vagy Paulinho képességeivel. Amennyiben Rakitic szerepe a csapatjátékban az, hogy részt vegyen az összjátékban, érkezzen a kapu elé, használja ki a fizikumát a védekezésben, valamint támadjon vissza a labdavesztéseknél az ellentámadások megfojtására, akkor Rakitic szenzációs munkát tud végezni a Barça számára, mint ahogy azt tette a Wembley stadionban is. Ráadásul meggyőződésem, hogy a Tottenham ellen még nem is a topformában levő Rakiticet láthattuk, hiszen a horvát idénykezdetén nagyon meglátszódik a kimerítő tavalyi szezon, valamint a hosszú világbajnokság. Egy szó, mint száz: ha azt kérik tőle, amit tud, összhangba hozva azzal, amire a Barcelonának szüksége van, akkor Rakitic klasszis teljesítményt tud nyújtani a gránátvörös-kék mezben.

Irányítani, és Xavit megidézni azonban Arthur Melo tudja. Nálam legalábbis csak Arthur és a Xavi típusú játékos tudja előidézni a levegőbe öklözést. Ez természetesen szubjektív, ám az már nem az, hogy a fent kifejtett problémákra Arthur a hiányzó láncszem. Ő az, akire égetően szüksége volt a Barçának már évek óta. Lehet hajkurászni a fizikumot, de egy-egy fizikálisabb játékos leigazolásával nem lehet kompenzálni azt, hogy a kulcsemberek ugyanazok maradtak, mint a Pep-érában: alacsony, nem különösebben erős és nem is extrém gyors labdarúgók, akik elsősorban összjátékkal, ésszel és finesszel jutnak előre. Arthur pedig pontosan ezt tudja megadni a csapatnak.

A Tottenham ellen a brazil ugyanis nem jött zavarba, ha letámadták. Nem az a lényeg, hogy Xavihoz hasonlóan forgolódott a labdával, hanem az, hogy nem veszítette azt el. Ha kellett, lassította a játékot, és a biztosat választotta. Ha viszont lehetőség adódott egy-egy vertikális, mélységi passzra, akkor azonnal megjátszotta azt. Ebben is különböző Rakitichez képest, aki a két csapatrészek közé ritkán passzol be. Vagy a biztonsági passzt vagy egy-egy hosszú indítást vállal, de az ellenfél védelmének és középpályájának a vonalai közé nem passzol. Nincs meg rá ugyanis a képessége. Ismételten: ez nem kritika, csak tudni kell ezt kompenzálni, és az erényeit kihasználni. Azzal, hogy Arthur a pályán volt, Rakiticnek nem kellett azokat a passzokat felvállalnia, amiket nem tud. A brazil pedig lubickolt a labdával, és mindig megjátszható volt. Kérte a labdát, ezzel járt a játékszer lábról lábra, az ellenfél védelmi vonalai pedig így nehezebben tudták együtt tartani magukat.

Amikor észleltem, hogy Arthur milyen jól él az eséllyel, amire az idény eleje óta vár, azt mondtam magamban, hogy amennyiben a Spurs ellen lesz két eladott labdája, amiből esetleg még gólt is szereznek az angolok, akkor is jól járt a Barcelona, mert megtalálta a megoldást egy évek óta tartó problémájára. Arthurban óriási potenciál van, és bízni kell benne. Lesznek hibái, hiszen még csak 22 éves, ráadásul egy másik kultúrából érkezett. Ne feledjük továbbá azt sem, hogy Xavit 22 évesen, 2002-ben rengeteget kritizálták, és nagyon sokan kételkedtek benne még úgy is, hogy saját nevelésű játékosról volt szó. Ezért fontos a bizalom és a dél-amerikai megfelelő menedzselése. Ha azonban megkapja a játékperceket, és ezáltal az esélyt a fejlődésre, ő pedig ugyanazzal a szerény mentalitással dolgozik tovább, amit a társak dicsérnek a megérkezése óta, akkor hatalmas jövő áll előtte. Nem az a lényeg, hogy olyan legyen, mint Xavi, hanem az, hogy Xavi szerepkörét átvegye a saját stílusában.

Hogy aztán eléri-e azt a szintet, amit Xavi elért? Ez a milliós kérdés, amire senki sem tudja a választ. A jövő zenéje, ahogy mondani szokták. Az is kétségtelen viszont, hogy nála – a fenti nevekkel ellentétben – erre bőven mutatkozik esély.