Hetekkel ezelőtt még arról szövögetett álmokat a ‘barcelonismo’, hogy az idei szezonban összejöhet a klubtörténelem harmadik triplázása, mindez ráadásul tíz esztendőn belül. Ebből aztán lett egy kiábrándító szezonzárás, ami alatt a Barça előbb történelmi drámát élt meg az Anfielden, háromgólos előnyt elherdálva, majd a sokktól megbénulva kikapott a Valenciától a Copa del Rey fináléjában a mögöttünk hagyott hétvégén. Könnyű lenne Ernesto Valverde vezetőedzőre mutogatni, mint a pofonok fő felelésére, ám a tréner csak az egyik probléma: a Bartomeu-elnökség által hozott szervezeti és személyi döntések, valamint a vezetők fejében élő klubfilozófia is nehéz terepre kormányozzák a Barcelonát. 

A legendás irányító, Xavi Hernández mondta az elmúlt hetekben, hogy az egyesület csakis akkor volt sikeres, amikor hű maradt a játékstílusához. A Dream Team és a Pep Team esetében ezt nem is kell ecsetelni, Luis Enrique 2015-ös csapatánál, mely elődjeinél már jóval közvetlenebb futballt játszott, megjegyzendő, hogy éppen Xavi volt az, aki beszállt az utolsó 20-30 percekre, megadva a csapatnak a szükséges kontrollt a döntő pillanatokban.

Meggyőződésem, hogy vissza kellene térni a gyökerekhez, és felhagyni végre azzal, hogy bármilyen prioritással, bármilyen poszton és bármikor az erőnlét és a fizikum döntő szempont legyen Barcelonában. Ahogy Xavi is fogalmazott: a Barcelona nem hagyta el teljesen a modellt, de eltávolodott annak központi elemétől.

Bartomeu és a klubfilozófia 

A klubot jelenleg irányító Josep María Bartomeu hosszú éveken keresztül Sandro Rosell ex-elnök jobbkeze volt, 2008-ban pedig így nyilatkozott a Joan Laporta elleni bizalmatlansági indítvány kellős közepén: „Ha igennel szavazol az indítványra, akkor nemet mondasz Cruyff-nak.” Ugyan Bartomeu elnökként már mérsékeltebb hangnemet ütött meg, és a holland halála után az elnökség például róla nevezte el a B csapat újonnan épül stadionját, ettől még a jelenlegi presidente fejében teljesen más Barcelona-kép él, mint amivel a katalán egyesület csúcsra ért Cruyff, Rijkaard és Guardiola irányításával.

A nagy igazolások a klubfilozófia központi elemei, nem pedig a sikerhez szükséges „összetevők” a saját nevelések mellé. A közvetlenebb játékstílushoz fizikum kell, ahol az erőnlét nem fontos kiegészítő elemként jelenik meg, hanem a kezdőcsapat megkérdőjelezhetetlen tagjaként. Sokat lehetne még írni erről a témáról, de nem akarom ismételni magamat: ITT és ITT írtam már arról, miért nem értek egyet a klub immáron 2010 óta regnáló vezetésével.

Ezen felül pedig a szervezeti kérdéseket illetően is kétely fogalmazódhat meg. Pep Segura általános menedzseri funkciója nagy kérdőjel. Ha tényleges döntési jogkörrel rendelkezik, akkor mit csinál mellette a sportigazgató? Ha csak közvetítő szerepet töltene be, akkor szükség van-e rá? Ráadásul a katalán médiában számos olyan értesülés megjelent, mely szerint Segura egyrészt a fizikum nagy szerelmese, ami a fentiek tükrében korántsem lenne meglepő.

Végül, de nem utolsó sorban jönnek a személyi kérdések, melyek közül természetesen a legtöbb figyelmet a vezetőedző személye kapja.

Valverde túlságosan pragmatikus

Tisztázzuk a kiinduló pontot: Valverde jó edző, az úriemberhez méltó magatartásával pedig méltóképpen képviselte a Barcelonát. Nem nyúlt bele az ellenfelek szemébe, nem küldte el az ellenfél edzőit melegebb éghajlatra, és a játékvezetőkre sem fogta a kellemetlenebb eredményeket. Jó edző, mert hozzá nem értő trénerek nem nyernek sorozatban egymás után két Ligát, ráadásul csaknem két duplázás lett belőle. Ezeknek hatalmas értéke van, a siker sosem alapvető, gondoljunk csak vissza az 1998 és 2005 közötti időszakra.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni a kontextust sem. A Guardiola által lerakott alapokat, Luis Enrique továbbfejlesztett elemeit, illetve a legfontosabbat: Leo Messit. Az argentin a legutóbbi három évben kivétel nélkül Aranycipős lett, és olyan dolgokat művelt, ami párját ritkítja. Nincs még egy ilyen gólerős középpályás, és nincs még egy ilyen, a játékot irányítani is képes támadó. Messi egyben áldás és átok is: egyrészt ha veled van, olyan, mint egy titkos fegyver, ami csak neked van. Másrészt viszont az elvárások is megnőnek, a legkomolyabb ellenfelek pedig kettőzött erővel készülnek.

Valverde első éve ragyogónak volt mondható. Egy olyan kerettel maradt versenyképes, melyben a már az elit szinttől a visszavonulás előtt álló Iniesta cseréje André Gomes volt… A Róma elleni kiesés roppant fájdalmas volt, és bosszantóan gyerekes 4-1-es előnyről, ám a játék képe összességében rendben volt egy foghíjas kerettel és egy traumatikus nyárral. Fontos hangsúlyozni, hogy a játékstílusról beszélek: Valverde megkapta a nyáron Paulinhót, aki nagyon jó teljesítményt nyújtott, de erősen korlátozott képességekkel rendelkezett, vele, André Gomessel vagy éppen Aleix Vidallal nagyon messze járt a csapat a hőn áhított klubstílustól.

Az idei szezon játékára viszont már nem lehet a körülményeket fogni. Ugyan a keretet továbbra sem a klubstílus központi elemére (=dominálj, legyen nálad a labda, fáraszd ki az ellenfelet és alkalmazd a pozíciós játékot) tervezték meg, ugyanakkor Arthur Melo, Coutinho és Alena személyében három olyan középpályás állt már Valverde rendelkezésére, akik a rövid passzos játékot tökéletesen értik. Arthur be is vált, Valverde szerepeltette is a Liverpool elleni meccsek kivételével. Coutinhót az idény elején kipróbálta a középpályán, ám a Leganés elleni vereség (2-1) után elvetette a brazil ottani szerepeltetését, holott Coutinho a bal oldalról indulva látványosan szenvedett az egész évben. Alena személyénél az érthető, hogy a fiatal játékost fokozatosan próbálta beépíteni, de itt el is érünk ahhoz a ponthoz, amit a leginkább kritizálni tudok nála.

Pragmatizmus és túlzott óvatosság. Barcelonában természetesen óriási eredménykényszer van, így ha a B csapattal állna ki Valverde hazai pályán az Eibar ellen, és nyernének a vendégek 5-0-ra, akkor valószínűleg másnap már nem lenne állása. Ugyanakkor az teljességgel elfogadhatatlan, hogy az eredmény legyen az elsődleges szempont a klubfilozófiával szemben. A Barçát éppen ezért tekinti sok edző a szakma csúcsának, mert itt jól játszva kell nyerni: egyik célt sem lehet alárendelni a másiknak.

A minőség eredmények nélkül értelmetlen. Az eredmények minőség nélkül unalmasak.

Az ördögi kör pedig itt zárul be Cruyff mondásával. Valverde első évére azt lehetett mondani, hogy a körülmények miatt játszott unalmas és dinamizmus nélküli focit a Barcelona. A második szezonban viszont – a fentiekben részletezve – már sokkal jobb alapanyaggal dolgozhatott, viszont a játék képe nem lett számottevően jobb. Nem a kupák a legfontosabbak: Pep Guardiolát a távozásakor egy stadion és egy város éltette 2012-ben, amikor „csak” a Király Kupát húzta be a csapat. Az ok? A katalán tréner korábbi sikerességén és karizmáján kívül egyértelműen arra vezethető ez vissza, hogy a Barcelona mindvégig megalkuvás nem tűrően ment előre a saját játékstílusával. A Chelsea-t mindkét meccsen lefocizta az együttes a pályáról, a Guardiola-korszak talán leggördülékenyebb játékát produkálta akkor a csapat, ám a hatékonyságban az angolok felülmúlták a Barcelonát, így ők jutottak a döntőbe. Kritizálták Guardiolát? Néhány döntése miatt egészen bizonyosan, de a csapat játékát élvezni lehetett, ezért teljesen más volt a megítélése.

Valverde ezzel szemben túl sokszor elégedett meg a biztos győzelemmel, ha pedig így teszel, ne csodálkozz, ha eredmények nélkül drasztikusan romlik is a megítélésed… Xavi egy interjúban elmondta: ha választania kell, inkább 5-4-re nyer, mintsem 1-0-ra. Amint azt az elmúlt két évben láthattuk: Valverde inkább behúzza egy góllal a meccset, és menetel a célok felé, mintsem hogy kockáztasson, extra bizalmat fektessen a fiatalokba és a végletekig kidolgozza a csapat játékkoncepcióját. Nem gondolom azt, hogy minden évben Xavik és Iniesták jönnek ki a Masiáról, de egyben biztosak lehetünk: olyan sincsen, hogy legalább kiegészítő játékosoknak ne lehessen őket használni. Murillo és Boateng leigazolásánál jobban semmi sem mutatja meg, mennyire is bízik manapság a klub a fiatalokban.

Végezetül pedig térjünk vissza Coutinho személyére: mindkét fél hibás lehet a brazil eddig félresiklott barcelonai pályafutásában. A játékos csak lézeng a pályán, nem igazán tűnt úgy sosem, mintha meg tudná fordítani ezt a szituációt. Ennek ellenére Valverde semmit nem próbált kitalálni az elmúlt szezonban azért, hogy kihozza a dél-amerikaiból a potenciált: mindvégig a bal oldalon szerepeltette. Nem a rögeszmém Guardiola, de a legjobbaktól érdemes tanulni: a City volt, hogy egy Fernandinho – Sterling – Gündogan hármassal állt fel a középpályán, de Münchenben is játszott már Thomas Müller a pálya közepén. Sterling ugye nem az a született középső középpályás, de egészen biztos vagyok benne, hogy álmából felkeltve is tudta azt, hogy melyik játékhelyzetben hova kell futnia és helyezkednie. Azért, mert Guardiola felkészítette az előtte levő edzéseken. Ha ezek után sem javult fel volna Coutinho, akkor legalább tiszta a helyzet, kit terhel a legfőbb felelősség, de ugyanott játszatni, és várni, hogy egyszer csak beindul…

Ami a felkészítés és az edző szerepét illeti, ennek a jelentőségére álljon itt a Real Betis játéka Quique Setién kezei alatt. Egy, a Barcelona kereténél fényévekkel gyengébb állománnyal rendelkező, ebben a játékstílusban csak 2017 nyara óta futballozó együttes ilyen mértékben el tudta sajátítani ezt a játékkoncepciót hónapok alatt. Akkor vajon megfelelő felkészítéssel a Barça, melyben világklasszisok és ezt a futballt tizenéves koruk óta tanuló saját nevelések játszanak, milyen hatékonysággal vitte fel volna a pályára a videóban látható, színtisztán begyakorolt figurákat/elmozgásokat?

A vezetést 2021-ig már nem lehet leváltani, így marad az edzői ráhatás, vagyis Valverde távozása – mindezt úgy, hogy Ernesto Valverdét egyébként jó vezetőedzőnek tartom, aki a klub intézményéhez méltó értékekkel rendelkezik. Ugyanakkor túlságosan óvatos és pragmatikus, én pedig Xavi véleményével értek egyet: vissza kell térni a klub esszenciája felé. Nem csak azért, mert az eredményesebb, hanem azért, mert az szórakoztató. Mert abban örömét leli a szurkoló. Mert azért ülök le meccset nézni.