INTERJÚ
A Barça öregfiúk kedden és pénteken tartanak edzést, es ezen társasagnak oszlopos tagja Sandor Kocsis is. Fél kettõkor kezdõdik a foglalkozás, de legnagyobb meglepetésemre interjúalanyom nincs sehol. Már csak percek vannak hátra, mikor odaér. Elfoglalt üzletember lévén (egy biztosítótársaságnál dolgozik) sok tárgyalása volt aznap, de idõt szakított egy beszélgetésre. Abszolút nem hasonlít az édesapjára. Nem is ismerem meg, amikor elõször meglátom.
-Ön beszél magyarul?
-Kicsikét… (nevet). Érteni majdnem mindent megértek, de a beszéddel igen komoly gondjaim vannak. Mikor gyerek voltam nem értettem, hogy miért beszelnek az utcán máshogy velem az emberek, mint otthon. Egy idõ után elegem lett, és szóltam a szüleimnek, hogy nem vagyok hajlandó magyarul válaszolni. 4-5 éves lehettem ekkor, és bárcsak édesapám ekkor rámparancsolt volna, hogy -Márpedig fiam magyarul kell beszélned!”, mert akkor most sokkal jobban menne a dolog.
-Tovább bonyolította a dolgot, hogy Ön ráadásul Svájcban született…
-Pontosan így van, bár hozzáteszem, hogy 9 hónapot volt a család csak Svájcban, tehát semmire sem emlékszem.
-Tartja a kapcsolatot valakivel Magyarországról?
-Természetesen. Édesapám szeptember 30.-án lett volna 75 éves, és ekkor felhívott az otthon élõ unokatestvérem, akivel egyébként is kapcsolatban vagyok, hogy beszámoljon arról, hogy milyen megemlékezést tartottak otthon ebbõl az alkalomból.
-Ezen beszélgetések alkalmával magyarul beszélnek?
-Igen, de bevallom, hogy az általam leggyakrabban használt magyar szó az a „lassabban!”. Nagyon örülök neki, hogy Önnel spanyolul beszélhetek, hiszen így jobban ki tudom fejezni magam. Ötször jártam már Magyarországon, de sajnos az utolsó látogatásom óta eltelt már jónéhány év.
-Édesapjáról, mint játékosról milyen emlékei vannak?
-Az az igazság, hogy fiatalabb koromban 3 agyrázkódásom is volt, ezért bármennyire is sajnálom nem emlékszem sok mindenre játékoskorából. Pedig ott voltam 1968-ban, mikor utoljára játszott a Nou Campban, azonban sajnos nem emlékszem. Én is profi futballistának készültem, azonban rengeteg sérülést szereztem, ami derékba törte karrieremet. A labda szeretete azonban a mai napig megvan bennem. Ezért járok ide az öregfiúkhoz is le játszani. Néhány hete itt is kulcsontomat törtem, valamint megrepedt egy-két bordám is.
(Idõközben véget ért az edzés, és a levonuló játékosok mindegyikétõl kap egy-két szép szót Kocsis. Látszik, hogy kedvelik õt a többiek)
-Milyen emlékei vannak Cziborról, Kubaláról, Puskásról?
-Czibor és apám tûz és víz volt. Czibornak mint biztosan tudja „pájaro loco”, azaz õrült madár volt a beceneve. Nem véletlenül. Apám ezzel szemben inkább befelé forduló, csendesebb ember volt. A foci és a család jelentette számára a mindent. Puskással életemben kétszer találkoztam. Kubala? Vittem a sírját. Õ is a vállán kísérte apámat utolsó útjára, nekem is kötelességem volt õt elkisérni.
-Tudja, hogy apja sírja nagyon rossz állapotban van?
-Édesanyámmal minden év július 22.-én kilátogattunk apámhoz a temetõbe, szépen rendberaktuk a sírt, és kegyelettel adóztunk emléke elõtt. Sajnos anyám nagyon beteg, és mivel nem tud jönni, egy pár éve nem voltunk már. Azonban ez nem jelenti azt, hogy ne gondolnék apámra. Most, hogy Ön itt van, megígérem, hogy még novemberben felmegyünk, és rendbehozzuk a sírt. Ne is mondja, van lelkiismeret-furdalásom elég. Amikor elõször felhívott, egybõl tudtam, hogy ezért „kapok”, de tudja, hogy van… A család, a munka, mindig rohanás. Ebbõl áll az életem.
-A Barcelonának sociója?
-Az voltam, de Van Gaal munkálkodásakor kiléptem a klubtól. Más már ez a foci, mint régen. Az igazi foci apámék játszották. Ha látta volna apám micsoda gólokat lõtt hátravetõdve…”
