A labdarúgásban az a szép, hogy minden relatív, és nagyon sokféle vélemény születik ugyanarról a dologról. Van azonban, ami nem képezheti vita tárgyát: Xavi Hernández az FC Barcelona legendája. A jelenleg Katarban futballozó Xavi 11 évesen, azaz 1991-ben került a Barçához, és egészen 2015-ig viselte a gránátvörös-kék mezt, vagyis 24 éven keresztül szolgálta a klubot. Aki látta játszani, pontosan tisztában van az intelligenciájával és a futballal kapcsolatos tudásával. Az irányító középpályás Marti Perarnau magazinjának, a ‘Tactical Room-nak’ adott mélyinterjút, és a július 17-én megjelent 33. számban ténylegesen minden szóba került, ami a futballal kapcsolatos: Barcelona, Real Madrid, játékstílusok, Guardiola, Mourinho, taktika valamint a saját jövõje is téma volt. Interjúsorozat, elsõ rész.

Kezdhetnénk ezt a beszélgetést Xabi Alonso személyével: visszavonult, egy bizonyos idõt arra szán majd, hogy felkészítse magát, valamint hogy összeállítsa a stábját, majd valószínûleg vezetõedzõ lesz.

Semmi kétség afelõl, hogy Xabi Alonso edzõ lesz. Ez nyilvánvaló. Elsõként azért, mert azon a poszton, ahol õ játszott, sokkal többet kell gondolnod a csapatérdekre, mint saját magadra. Sok nagyszerû vezetõedzõ korábban középpályás vagy kapus volt, mert utóbbi szintén a csapat egészére tekint. Xabi kiváló stratéga volt a pályán. Nem volt gyors és különösebben erõs, de a technikai képességeit tekintve a spanyol futball történelmének egyik legjobb játékosáról beszélünk. Vezetõedzõ lesz, ebben biztos vagyok. Intelligens személy, aki számos módszertant ismer: a legjobb edzõktõl tanulhatott, több bajnokságban is játszott, jól felkészült illetve a megfelelõ személyiséggel rendelkezik. Kiválóan kommunikál, és át tudja adni azt, amit akar. Ugyanezt tudom elmondani Sergio Busquetsrõl: Busi szintén vezetõedzõ lesz, mint ahogy valószínûleg Mascherano is ezen a pályán fog kikötni. A középpályások többsége, akik az elmúlt években a Barçában vagy a spanyol válogatottban játszottak, minden bizonnyal ezt a szakmát fogja választani a jövõben. Xabit illetõen csupán az lepett meg, hogy nagyon korán visszavonult az aktív játéktól. Fizikálisan még mindig rendben van, a Bajnokok Ligájában is képes volt még magas színvonalú teljesítményre, így még Németországon kívül is folytathatta volna a karrierjét. Ez engem személy szerint meglepett, de az, hogy hamarosan egy kispadon láthatjuk majd, egyáltalán nem új dolog a számomra: Xabi erre a szakmára született, errõl meg vagyok gyõzõdve.

Xabi eljuttat minket Xavihoz…

Igen, én is vezetõedzõként folytatom majd. Még futballistának érzem magam, mert még mindig jól esik a pályán lenni. Élvezem a játékot. Habár már Katarban futballozom, még mindig ugyanaz a versenyszellem van bennem, mint korábban. Mindenhol nehéz nyerni, természetesen vannak különbségek, de itt is feltérképezem az ellenfeleket (Lekhwiya, Al Rayyan, El Jaihs…), és elemzem, hogy kiket is lehetne leigazolni tõlük, valamint hogy hogyan tudnánk õket legyõzni. Egy különleges szakasza ez most az életemnek, ahol egyszerre több szerepet is felveszek: egyszerre vagyok játékos, vezetõedzõ és sportigazgató, noha most még mindig játékosként érzem magam a legjobban. Ezt már Cruyff is elmondta korábban: „Nézd, a legjobb dolog az, ha játszol. Amikor nem vagy már rá képes, akkor a második legjobb dolog a vezetõedzõi pozíció. A játékosokban óriási nyerni akarás van, és ezt megélni a legjobban még az edzõi poszton lehet”. Sosem tudnék egy irodában dolgozni, unatkoznék.

Nagyon jó döntésnek gondolom azt, hogy Katarba igazoltam, mert a nyomás és a stressz lekerült rólam, és át tudom gondolni, mi is a szerepem a futballban. Arra jutottam, hogy az iroda biztos nem az én helyem. A kispad – az igen.

Amikor távozott Barcelonából, érezte azt, hogy a legmagasabb szint már nem az ön terepe?

Igen, mert az azt megelõzõ idényem rosszul sikerült. A 2013-14-es szezonban egy kissé megcsömörlöttem, elsõsorban mentálisan, és vissza akartam vonulni. Az a bizonyos utolsó bajnoki mérkõzés az Atlético Madrid ellen a Camp Nouban, amikor az elsõ helyért léptünk pályára és Tata Martino a kispadon hagyott, az egyik legnagyobb csalódás és ütés volt a pályafutásomban. Az egész szezont végigjátszottam, majd amikor dönteni kellett a trófea sorsáról, a kispadon találtam magamat. Hatalmas pofon volt. Mindez 34 esztendõsen. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy már nem látnak olyan versenyképesnek, mint korábban, esetleg már lassúnak is találnak… Nagyon különös idény volt, mert nagyon alacsony szintû volt a versenyhelyzet a csapatban, köszönhetõen a körülményeknek. Mik voltak ezek? A nyáron Tito a tragikus betegsége miatt távozott a padról, Tata Martino pedig nem az a személy volt, aki túlzottan sokat követelt volna tõlünk. Ráadásul mindezek tetejében elutaztunk a világbajnokságra, és Brazíliában is ugyanaz történt velem, mint az idény végén: Hollandia ellen a pályán voltam, aztán amikor Chile ellen élet-halál harcot kellett vívnunk, már ismét a kispadra kerültem. Persze meg kell jegyezni, hogy csakis Vicente miatt (Vicente del Bosque, a spanyolok akkori szövetségi kapitánya – a szerk.) voltam ott Brazíliában, hiszen a 2012-es Európa-bajnokság megnyerése után, mellyel címet védtünk, mondtam neki, hogy visszavonulok a válogatottól, mert gyõzelemmel akartam búcsúzni. Vicente azonban meggyõzött, bíztatott, hogy folytassam Brazíiliáig, majd a kulcsfontosságú napon ismét kikerültem a csapatból… Természetesen ez nem csak rólam szólt, voltak más körülmények is.

Ezek után a pofonok után hívott Bartomeu elnök úr, és arra kért, hogy folytassam még fél évet a Barçában, mert Luis Enrique kapitányok nélkül maradt: Víctor távozott, Puyol visszavonult, ha pedig én is elmegyek, hatalmas ûr keletkezett volna. Aztán Luis Enrique is felhívott, és azt mondta nekem: „Gyere, Pelopo (Pelopo a játékos beceneve – a szerk.)! Ne csinálj butaságokat, gyere az edzõközpontba, és megbeszéljük az egészet.” Lucho meggyõzött, hogy maradjak még egy évet. Aztán 2015 februárjában már aláírtam a kontraktusomat az Al Sadd csapatával.

Ebben az utolsó szezonomban rájöttem, hogy már igen nehezen fogok annyit játszani, mint korábban. Azt el tudtam volna fogadni, hogy ezen kívül még egy évet úgy töltsek el, hogy a félidõben állok be, de 2-3 évet nem akartam hasonló szerepben eltölteni. Úgy vélem, hogy méltóságteljes sportolónak kell lenned. Igyekeztem szerény maradni, és a csapatkapitányi feladataimat mindvégig normálisan ellátni: megegyeztem Luisszal, hogy jó kapitány leszek, és a csapatérdeket helyezem elõtérbe, így nem lehettem mérges a kevesebb játéklehetõség miatt. Nem volt persze könnyû év, de legalább ráeszméltem, hogy nem tudok három napon belül két egymást követõ meccset lejátszani anélkül, hogy egy kicsit pihenjek. Ez az oka annak, miért nincsenek már 35 év felett klasszis játékosok a kezdõcsapatban: Xabi Alonso, Lahm, Pirlo vagy éppen én… mindegyikõnknek el kellett fogadni az idõ múlását. Ez valami természetes.

Én azonban játszani akartam még, és noha csak alacsonyabb szinten tudtam folytatni, elfogadtam a katari ajánlatot. Az Aspire Academy kulcseleme volt az ajánlatnak, mert így tovább tudom magam képezni, és számos módszertant meg tudok tanulni. Ennek következtében tudom követni a Bayern vagy a Milan szakmai munkáját, betekintést nyerhettem Conte, Gabi Heinze vagy a Cultural Leonesa csapatának a munkájába, illetve Óscar Cano oldalán is rengeteg tapasztalatot gyûjthettem. Nekem pedig nagyon tetszik minden egyes stílusirányzat. Engem a foci éltet, és szeretem, ha többféle szemüvegen keresztül is rálátásom nyílik erre a sportágra.

A jelenlegi tehát egy olyan idõszak, amikor a futballt más perspektívából közelíted meg.

Ez egy átmeneti idõszak, melyben az új, jövõbeli szerepemre készítem fel magam. Ha egy sérülés miatt kellett volna szögre akasztanom a stoplist, azt nagyon rosszul éltem volna meg, hiszen nekem szükségem van a versenyre, ezzel táplálkozom, ez az, amit imádok. A katari klub lehetõséget ad nekem erre. Most már érzékelem, hogy ez a tûz minden egyes nappal egy kicsit csillapodik. Már tisztán látom, hogy ez lesz az utolsó idényem labdarúgóként, a folytatásban pedig eljön a pillanat majd, hogy megszerezzem a szükséges papírokat a vezetõedzõi szakmához… Vagy másképpen fogalmazva: ahhoz a folyamathoz, amit Xabi Alonso éppen elkezd, én egy éven belül fogok elérkezni.

Van már terve az edzõi pályafutására vonatkozóan?

Nem, még nincs, szóval nincs a fejemben, hol is fogok pontosan edzõi feladatot vállalni. A részleteket még átgondolom. Ugyanakkor szemernyi kétségem sincs afelõl, mit szeretnék majd látni a pályán: nem tudom máshogy értelmezni a futballt, minthogy legyél fõszereplõ, agresszíven akard a labdát, és birtokold azt. Én szenvedek, ha nincs nálam a labda, ez pedig edzõként sem fog változni. Már látom is magam elõtt, ahogy a kispadon szenvedek, ha az ellenfélnél van a labda: én mindig is azt akarom majd, hogy a csapatom birtokolja a labdát az egész meccsen. Úgy neveltek fel, hogy legyen nálam a labda, támadjak, ezért logikus, hogy edzõként is ezt a felfogást fogom képviselni. Mióta az eszemet tudom, így tanultam meg futballozni, de nem csak így tanultam, hanem így is nyertem meg mindent! Megnyertük, és mindenki minket csodált a világon. Most, hogy már a Barçán kívül vagyok, látom az igazi dimenzióját ennek a csodálatnak. Egy játékfelfogást teremtettünk.

Manapság fõként kettõ uralkodik: az az irányzat, amit a Barça, Guardiola és a spanyol válogatott képvisel, vele szemben pedig ott van az ellentétes felfogás, amit Simeone vall magáénak (intenzív visszazárás). Jóllehet az is igaz, hogy újabban van egy harmadik tendencia is, ezt nevezhetjük vegyesnek, amit Conte és Allegri alakítottak ki.

Én azonban tisztán látom az én utamat: magadhoz kell ragadnod a kezdeményezést, birtokolnod kell a labdát, annak elvesztése után visszaszerezni a játékszert a lehetõ legrövidebb idõn belül, és ha 90%-ban nálam lehet a labda, az jobb, mintha csak 89%-ban birtoklom.

Nem kételkedik a felfogásában azt látva, hogy a Real Madrid egészen más koncepcióval két egymást követõ Bajnokok Ligája-sikert könyvelhetett el, miközben a Barcelona csak egyet nyert meg az elmúlt négy évben?

Nem, a Barcelona továbbra is nyeri a címeket, ugyanakkor a Madrid most több trófeát gyûjt be. Ez a Barcelona jelenlegi problémája. Egy esztendõvel ezelõtt a Barça duplázott, ami egy óriási siker volt, ám nem kapott annyi figyelmet, mert a Madrid közben megnyerte a Bajnokok Ligáját. A mögöttünk hagyott szezon nem ment különösebben jól a Barçának, mégis megnyerte a Király Kupát. A Madrid azonban ezúttal megnyerte a Ligát és a Bajnokok Ligáját is, az összehasonlítás így negatív, ez pedig arra késztet sok embert, hogy elveszítse a kontrollt, és rögtön játékstílust akar váltani mindenki. Épp ellenkezõleg! Most az lenne a teendõ, hogy minden eddiginél jobban megerõsítsük a modellünket! Természetesen keresni kell alternatívákat, de azokat adaptálni kell a rendszerünkhöz.

Miért ment olyan jól a Barcelonának? Mert volt egy terve, hitt valamiben: Cruyff 25 évvel ezelõtt alkotott felfogását követte, ez pedig meghozta a gyümölcsét. A 90-es évek végén nem volt ez olyan sikeres, mint mostanában, de ez logikus, hiszen volt egy érési folyamat.

A Real Madrid ötven éve ugyanúgy játszik: nyíltan, szemtõl szemben futballozik. Nagyon jól csinálják, mert szinte mindig mûködik nekik. Ez egy olyan felfogás, amelyben egyéb tényezõk, mint például egy esetleges emberhátrány, csekély mértékben befolyásolják a sikerességet. Sõt, a Madrid csaknem jobban futballozik, amikor emberhátrányban van, sokkal veszélyesebb ekkor, mert ilyenkor pimaszul támadnak, teljes gázt adnak, Marcelo feljebb lép, Carvajal fellép, Ramos is csatlakozik… Ez egy nyílt stílus, ami nagy sikereket hozott nekik. A Barcelona azonban nem léphet ezzel a felfogással a pályára, hanem a saját filozófiáját kell követnie. Erõsíteni kell a Masíát és a játékmodellünket. Ennek következtében a saját nevelésû játékos pontosan tisztában lenne azzal, mit várnak el tõle, amikor felkerül majd az elsõ csapathoz. Ezt a játékstílust nem veszíthetjük el! Ez nem képezheti vita tárgyát, ez egy érinthetetlen pont. Amikor pedig azt mondják, hogy a Barça jelenleg irányt vált, nekem az a válaszom, hogy nem szabad ezt tennünk: ragaszkodnunk kell a saját filozófiánkhoz, mert ezzel értük el a legnagyobb sikereinket.

Folytatjuk…