A labdarúgásban az a szép, hogy minden relatív, és nagyon sokféle vélemény születik ugyanarról a dologról. Van azonban, ami nem képezheti vita tárgyát: Xavi Hernández az FC Barcelona legendája. A jelenleg Katarban futballozó Xavi 11 évesen, azaz 1991-ben került a Barçához, és egészen 2015-ig viselte a gránátvörös-kék mezt, vagyis 24 éven keresztül szolgálta a klubot. Aki látta játszani, pontosan tisztában van az intelligenciájával és a futballal kapcsolatos tudásával. Az irányító középpályás Marti Perarnau magazinjának, a ’Tactical Room-nak’ adott mélyinterjút, melyben ténylegesen minden szóba került, ami a futballal kapcsolatos: Barcelona, Real Madrid, játékstílusok, Guardiola, Mourinho, taktika valamint a saját jövője is téma volt. Interjúsorozat, az utolsó, ötödik rész.
Xavi: „Ragaszkodnunk kell a saját filozófiánkhoz” – I. rész
Xavi: „A B csapat lehetne a negyedosztályban is” – II. rész
Xavi: „Culé vagyok, de gratulálnom kell a Madridnak” – III. rész
Xavi: „Pep korszaka szenzációs volt” – IV. rész
Guardiola és Mourinho egymással ellentétes nézeteket vallanak a játékfelfogást illetően. Mi a véleménye Mourinhóról?
Mourinho egy jó vezetõedzõ, aki nagyon sok trófeát nyert már. Saját stílusa van, nagyon közvetlen futballt játszik a csapata. Mostanában változik az õ felfogása is: Manchesterben például Fellaini és Ibrahimovics fejét keresik, így rögtön az ellenfél tizenhatosához tudnak érkezni. Ha Mourinho csapatait nézed, aligha fogsz azonban szépen felépített, kidolgozott támadásokat látni. Vegyük például Ander Herrera esetét: középsõ középpályásként játszik, de ehhez képest alig ér labdába, mert a játékuk nagyon közvetlen. José pedig ehhez a stílushoz alkalmas, gyors játékosokat szerzõdtet. Ez pontosan az ellenkezõje annak, amit Pep tesz. Nagyon jól ismerem egyébként: sokat követel a labdarúgóitól, igazi fociõrült, gyõztes típus, aki mindig versenyezni akar. Tökéletesen megértem azokat, akik szerint Mourinho egy fantasztikus tréner. Sõt, még inkább el lehet ismerni azt, hogy õ ilyen jó edzõ lett, hiszen mindezt komoly játékosmúlt nélkül érte el, nem úgy, mint Zidane, Pep vagy Ancelotti, akik labdarúgóként is nagyon komoly szintre jutottak el. El kell ismerni az érdemeit, le a kalappal elõtte.
Ha már Guardiola, egyetért azzal, hogy Pep rövidebb időszakokra bontja fel a pályafutását? Négy év Barcelonában, három év Münchenben.
Pepet jól ismerjük: egy rendkívül intelligens emberről van szó, aki valószínűleg úgy gondolja, hogy a kapcsolata a játékosokkal elfárad egy idő után.
Ennyit kérne a labdarúgóitól?
Én máshogy fejezném ezt ki: a tökéletességre törekszik, így rengeteget követel tõled. Aprólékos, megszállottja annak, amit éppen csinál. A nap 24 órájában azon gondolkozik, hogyan törhetnénk fel az ellenfél védelmét. Tudom, hiszen nagyon jól ismerem õt, és lévén, hogy Pep általában egy-két lépéssel az ellenfelek elõtt jár, azt hiszi, hogy a játékosoknak végül elegük lesz belõle a magas követelemények miatt, és el akarja kerülni ezt az utálatot. Ezért távozik azelõtt, mielõtt a játékosok megunnák õt. Jól teszi. Ráadásul azt is hozzá kell tenni, hogy õ is ki szeretné magát próbálni a világ különbözõ helyein. Ezek olyan élmények, melyek azt a célt szolgálják, hogy más játékfilozófiákat és módszertanokat ismerjen meg. Az életben mozgásban kell maradnod, nem maradhatsz mindvégig egy helyen.
Guardiola azon az állásponton van, hogy a Pep Team felülmúlhatatlan. Egyrészt a megnyert trófeák száma, másrészt pedig a játékstílus miatt.
Persze, az egy naptári évben elnyert hat trófeánál nem lehet többet nyerni, ez tény. Az a mód, ahogyan nyertünk, azonban csodálatos volt. Sokkal inkább csodálatosabb, mint maga a trófeák száma. Õszinte leszek, és noha tiszteletben tartom azoknak a véleményét, akik szerint a játékunk unalmas volt, az én játékfelfogásom alapján az a csapat játszotta a legtökéletesebb futballt, amit valaha is prezentáltak egy futballpályán. Nálunk volt a labda, állandóan járattuk körbe-körbe, gyorsan visszaszereztük egy labdavesztés után, az a letámadás pedig, amit harminc méteren belül vittünk véghez, egészen fantasztikus volt. Élveztük a védekezést. És ezt is Guardiola mondogatta nekünk állandóan: “Majd meglátjátok, ha egységben védekeztek, élvezni fogjátok az egészet”. Igaza is volt. Én letámadtam a középsõ hátvédet, és ugyan pontosan tudtam, hogy nem fogom megszerezni a labdát, de tisztában voltam azzal, hogy a mozgásommal arra kényszerítem, hogy rúgja fel a labdát oda, ahol Puyol azt várja, megelõzve a támadóját. A többiek pedig – a szélsõk és Busi – biztosították õt. És ennyi, miénk volt a labda. Számomra hatalmas örömöt, elégedettséget okozott az a harminc méteres sprint, még úgy is, hogy tudtam: nem lesz az enyém a labda. Ugyanakkor tudtam, hogy ezzel a csapat meg fogja azt szerezni.
Guardiolának azóta is meggyûlik a baja azzal, hogy megismételje ezt az aktuális csapatával…
Ez logikus, hiszen a Bayern München vagy a Manchester City játékosai másféle képzést kaptak, mint mi a Masíán. Minden tekintetben más képzést. A Bayern saját nevelésû futballistái más játékkoncepcióban futballoztak a korosztályos csapataikkal. Pep szembemegy az általánosan elfogadott nézetekkel. Ezt csinálta Németországban, és most még inkább ezt teszi Angliában. Ezért van sokkal nehezebb dolga. Magyarázd el John Terrynek, hogy a védelem vonala a félpályánál lesz! Egy lefektett kultúra alapjaival megy szembe. Következésképpen nagyon nehéz feladatot vállalt magára, de egyre több olyan játékos játszik a keze alatt, akik rendelkeznek a szükséges képességekkel az õ filozófiájához: De Bruyne, Silva, Touré, a szélsõk… A védelemben volt különösen nehéz dolga Pepnek az elsõ angliai évében, hiszen az õ csapatában teljesen máshogy kell védekezni, egyszerûen nem fér bele a hiba a labdakihozataloknál. Nagyon nehéz ezt a játékfilozófiát a gyakorlatba átültetni, mert egy alapsémát be kell gyakoroltatni. Ennek ellenére már az elsõ évében is voltak mérkõzések, amikor eléggé jól ment ez nekik.
Legalább megtanult veszíteni, ami szintén nagyon fontos lépés egy sportoló életében…
Természetesen! Velem ugyanez történt Katarban. Nem tudom elviselni a vereséget! Amikor veszítek, mindig dühösen, a fejemet elveszítve megyek haza. Itt, Katarban ébredtem rá, hogy milyen nehéz is megnyerni egy bajnokságot. Nagyon nehéz.
A labdarúgásban mindig megy egyfajta harc a játékfelfogások között: Guardiola nézetei az egyik oldalon, Simeone koncepciója a másikon, Conte pedig középen érkezik a vegyes felfogásával… Ez egy harc, mely során az egyik filozófia rá akarja erõltetni magát a másikra, be akarja bizonyítani, hogy õ jobb, mint a másik. Idõrendben pedig ez egybeesik a különbösõ sorozatokkal, ahol trófeáért küzdenek a csapatok, ebbõl kifolyólag sosem látunk egy-egy stílust végérvényesen gyõzedelmeskedni…
Mert a játék ezt nem teszi lehetõvé. Más sportágakban, például a teniszben, ha rosszul teljesítesz, akkor kikapsz. A golfban vagy a kosárlabdában szintén: az veszít, aki rosszabbul játszik. A labdarúgásban azonban ez másként mûködik: botrányosan is játszhatsz, aztán mégis nyerhetsz egy 90. percben lõtt góllal. A futballnak megvan ez a sajátossága, ami olyan naggyá teszi õt. Egy gyengébb játékerõt képviselõ csapat mindig meglepetést okozhat, még akkor is, ha az adott napon kifejezetten rosszul játszik. Nincse közvetlen kapcsolat aközött, hogy jól játszol (bármilyen stílussal) és hogy nyersz. Nincs kapcsolat.
Mi úgy hisszük: ha jól játszunk, és hûek maradunk a stílusunkhoz, akkor a meccseink többségét meg fogjuk nyerni, noha mindig lesznek az idényben olyan összecsapások, amikor mindenki meglepetésére vereséget fogunk szenvedni. Ha csak az elmúlt idényt nézzük, a Barça vereséget szenvedett hazai pályán az Alavés ellen (1-2); Pep korszakában a Hércules jött a Camp Nouba, és gyõzött le bennünket könnyedén Nelson Váldez két góljával (0-2). Nagy meglepetés volt. Jobbak voltak a 90 perc során? Nem, semmi esetre sem, könnyedén nyerhettünk volna több góllal is, de végül kikaptunk. Ez történt, mert a futballban se mágikus recept, se varázspálca nincs, amivel garantálható lenne a gyõzelem.
Ami a stílusokat illeti… Simeone hisz abban, hogy ha ragaszkodik a koncepciójához, akkor a meccsek többségét meg tudja majd nyerni a csapatával, éppen ezért logikus a választása. Ugyanez mondható el Conte mix felfogásáról vagy a mi szélsõséges filozófiánkról, mellyel a lehetõ leghosszabb idõn keresztül akarjuk birtokolni a labdát. Mint azonban már mondtam: az összes játékstílusnak van létjogosultsága, mint például a görög válogatott koncepciójának is, mellyel 2004-ben meg tudta nyerni az Európa-bajnokságot. Senki sem rendelkezik azzal a varázslatos recepttel, amivel mindig nyerhetne. Mi viszont büszkék vagyunk arra, ahogyan futballozunk: jól érezzük magunkat! Ez egy nagyszerû irányzat arra, hogy versenyre kelhessünk másokkal.
Egy-egy alkalommal beszélgettem Philipp Lahmmal, és a német védõ arra jutott, hogy a pozíciós játék egy olyan helyzetet idéz elõ, melyben az ellenfeldet beszorítod a saját térfelére, hosszú perceken keresztül járatod a labdát annak érdekében, hogy találj egy rést a védelmen, melyen feltörheted azt, ez pedig hatalmas türelmeted követel tõled…
Egyértelmû, a Barça meccseinek 80%-a ilyen volt, mint ahogy azt Lahm is leírta. Az ellenfelünk visszavonult mélyen a saját térfelére, két vonalat húzott fel egymáshoz közel, az egyik ötfõs, a másik négyfõs volt… Emlékszem, hogy egyik alkalommal a Rubin Kazán két ötfõs vonalban védekezett ellenünk. És legyõztek bennünket! Hihetetlen volt. Két ötfõs csapatrész: tíz játékos védekezett ellenünk a saját térfelén. A szélsõik hátramentek a mi jobb- és balhátvédünkkel, így alkotva egy hétfõs védelmet! Horrorisztikus élmény volt, noha így is megpróbáltunk üres területeket találni. Természetesen van olyan összecsapás, amikor nem találod azokat, és veszítesz, mint ahogy az velünk történt a Rubin ellen. A mérkõzések többségében viszont nyersz, ráadásul jól is érzed magad ezt a koncepciót alkalmazva.
Néha arról álmodom, hogy tíz fõ játszik tíz ellen a tizenegyfõs csapatok helyett… Megértem, hogy a védekezõ felfogású együttesek elleneznék ezt az ötletet, egyértelmû. A nézõközönség számára azonban pozitív lenne: több terület adódna, és több lehetõség. A Barçát az jellemzi, hogy megtalálja ezeket a területeket az olyan csapatok ellen, melyek próbálják azokat elzárni. Ezért kell nagyon sokat gyakorolni a pozíciós játékot, méghozzá állandó jelleggel és két négyfõs vonal ellen… Ezt kivitelezni a legnehezebb a futballban.
Kiemelt egy rendkívül érdekes részletet a pozíciós játék kapcsán: amikor a szélsõhátvédek csatlakoznak a támadáshoz, valójában hátrányosabb helyzetbe hozzák a csapatukat, hiszen magukkal hozzák az ellenfél visszazáró támadóit, így pedig csökken a megjátszható területek nagysága…
Tökéletes észrevétel. Pep ezért tartotta kordában gyakran a szélsõhátvédek felfutását. A célja ezzel az volt, hogy elkerülje azt, hogy az ellenfél védelme végül hat vagy hét fõbõl álljon. Ez pedig azt eredményezte, hogy más területeket kellett keresned a pályán.
Ott fejezzük be, ahol elkezdtük: gondolkozik már a következõ szerepén, vagyis azon, mi és hogy lesz edzõként?
Igen, be kell valljam, hogy már sokat töröm ezen az agyam. Tervezem, hogy megszerzem a szükséges papírokat, sokat gondolkozom az általam preferált játékfilozófián, azon, hogyan is adjam át ezeket a koncepciókat… Nagyon tapasztalatlan vagyok még azonban, rengeteget kell még tanulnom, hogy vezetõedzõ lehessek. Jelen pillanatban még nem lennék képes ellátni a vezetõedzõi teendõket, még senkit sem tudok meggyõzni arról, hogy az én utam a legjobb. Habár sokan vannak mellettem, mint például a testvérem vagy Sergio Alegre illetve Félix Sánchez (a katari válogatott új szövetségi kapitánya), még nincsen stábom sem, akikkel dolgozhatnék egy csapat élén. Végül, de nem utolsó sorban a módszertanokat is el kell sajátítanom.
Találkoznom kell, és le kell ülnöm továbbá Joan Vilával, akire a labdarúgást illetõen apámként tekintek, valamint Paco Seirul.lo erõnléti trénerrel, hogy tanulhassak tõlük. Ismerem a módszertant, de azt kell megtanulnom, hogyan is használjam õket. Másképpen kifejezve: rengeteg információ van a fejemben, de ezeket rendszereznem és strukturálnom kell annak érdekében, hogy át tudjam adni õket a játékosoknak, és hogy igazi edzõ válhasson belõlem. Amiben biztos vagyok, az a tény, hogy edzõ akarok lenni: versenyezni szeretnék másokkal, kijavítani hibákat, gondolkodni stílusokban, és a gyakorlatba ültetni õket. Fel akarom térképezni az ellenfeleket, bár ezt már játékosként is megtettem rengetegszer. Gyakran meséltem a társaknak arról, mire számíthatnak az ellenfelekkel kapcsolatosan, mert engem ez nagyon érdekelt, és magamba szívtam õket az elemzéseim során. Egész életemben a focival kapcsolatos részletekkel törõdtem: játékosok, csapatok, meccsek, bajnokságok. Fanatikusa vagyok a futballnak, ez a szenvedélyem. Szeretem vizualizálni, hogyan is játszunk az aktuális ellenfelünk ellen, illetve mit tehetünk azért, hogy feltörjük a védelmüket. Természetesen a posztomból fakadóan elsõsorban azokra fókuszáltam, akik a pálya közepén vártak rám. Feltérképeztem, hogy milyen a fizikumuk, hogy milyen technikásak. Arra is próbáltam felkészülni, hogy egy-egy labdaátvétellel el tudok-e már szabadulni tõlük vagy hogy bedõlnek-e a cseleknek… Példának okáért Madridban mindg is az volt a tendencia, hogy eldobják magukat a védõk annak érdekében, hogy blokkolják a lövésedet. Helguera óta ez felfedezhetõ a védõik játékában. Amikor rájöttem erre, lövés helyett jött a csel, és ha tényleg elvetõdtek, akkor már el is mentem mellettük… Ezek azok a dolgok, amiket szeretek elemezni, és ezért szeretném magam a jövõben annak szentelni, hogy egy csapatot trenírozzak.
