A Barcelona kapuvédője, Marc-André ter Stegen ‘The Road to Barcelona’ címmel egy hosszú történetet mesélt el a ‘The Players’ Tribune’ keretein belül. A német hálóőr elmesélte, hogy miként vált kapussá, hogyan került a Mönchengladbach csapatába, illetve azt is, hogy milyen volt a kapcsolata a nagyszüleivel, és hogyan befolyásolták ők a karrierjét. Ezeken kívül szót ejtett még arról is, hogy hogyan hozta meg azt a döntést, hogy a Barcelonába igazol, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a kezdetekben. És végül, de nem utolsó sorban elmondta, hogyan élte meg azt, amikor ellenfélként kellett visszatérnie a Mönchengladbach stadionjába.

Egy vérző orr.

Így kötöttem ki kapusként. Egy csomó dolog történt ezen kívül, de ez tényleg azzal kezdődött. Egy fiúnak, akivel Mönchengladbachban az ifjúsági csapatban játszottam, amikor körülbelül tíz éves voltam, folyamatosan vérzett az orra. Nem tudom, miért. Ő volt a kapusunk, és kapott egyet egy mérkőzés során. Az edzőnknek szüksége volt valakire, aki a kapuba áll, de senki nem akart. Így én álltam be.

Amikor először kezdtem focizni, csatár voltam. Imádtam gólokat szerezni. Azért játszottam, hogy gólokat szerezzek. Ez az, ami boldoggá tett.

Szóval mentem, beálltam a kapuba, és … tetszett. Nem volt nagy meglepetés vagy változás számomra. Nem szerettem bele hirtelen, hogy kapus vagyok, de … jó móka volt. És minden alkalommal, amikor beálltam, jobban éreztem magam. A csapattársak és a szülők elmondták, hogy milyen jól csinálom. De mindezek ellenére, még mindig jobban imádtam a gólszerzés érzését, mint azt, hogy megállítsam őket.

Gólszerzés – ez az, ami boldoggá tett. Ezt akartam csinálni.

Ez az, amiért beleszerettem a labdarúgásba először.

Otthon volt egy kis kertünk, de nem volt szabad ott focizni. Tehát a bátyám és én a szüleink garázsában játszottunk. A bátyám volt a kapus, amíg én lőttem néhányat. Dobozokból, pólókból, vagy bármiből, amit találtunk, kapufát csináltunk. Amikor négyéves voltam, a nagyapám (vagy Opa, ahogy Németországban mondjuk) azt mondta nekem, hogy szerezhetne egy helyet a helyi ifjúsági csapatban, a Borussia Mönchengladbachban. Ismert ott valakit, aki talán segíteni tud, így elmentünk együtt.

Beválogattak a csapatba. De túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem, hogy mit jelent egy olyan klub részese lenni, mint a Borussia.

Sokat kellett tanulnom az első edzésemen.

Mint mondtam, csak a kis garázsban játszottam. És itt van az a helyzet, amikor a falnak lövöd a labdát, csak egy irányba mész, ugye? A fal felé. Egyetlen irányba rúgod a labdát. És mindig visszapattan hozzád. Fogalmam sem volt róla, hogy a pályának két oldala van – két irányba lehet menni.

Megkapom a labdát, elindulok a pályán, majd hallom, hogy anyukám és a nagyszüleim kiabálnak nekem. És gondolkodom, hú, nagyon jól kell csinálnom az első próbálkozásomra. Még mindig futok, és folyamatosan kiabálnak.

Gólt szerzek, és valaki, aki a kapu mögött áll, azt mondja nekem: „Rossz irányba mentél!”

Nem éppen a tökéletes első gól.

Nevetve gondolok vissza. Zavarban voltam? Kizárt! Boldog voltam, hogy gólt szereztem! Kérdezd meg az édesanyámat és a nagyszüleimet… A mai napig azt fogják mondani: „Marc annyira büszke volt arra a gólra. Nem mondhattam el neki.”

Végül rájöttem a játék nyitjára, oké, ebbe az irányba kell mennem. Értettem.

Nem tudom, mit gondolt Opa, azt hiszem, csak büszke volt, hogy a Mönchengladbachnál játszok. Úgy, ahogy az édesanyám és Oma (nagymamám) is. Édesapám nem volt oda annyira a futballért, de Opa (nagypapám) nagy rajongója volt a klubnak. Így amint elkezdtem náluk játszani, ő volt az, aki elvitt az edzésekre. Hadd meséljek el valami Opáról. Az autója… Makulátlan volt. Nem számított, hogy milyen modell vagy típus volt éppen a birtokában. Makulátlan volt. Nyugdíjas volt már, korábban pedig a rendőrség azon részlegét vezette, mely a fehérgalléros bűnözőkre szakosodott.

Közel álltam Opához gyerekkoromban. Amikor az edzést megelőzően felvett, mindig vett egy kis süteményt a helyi pékségből, amely a hátsó ülésen várt rám. És megettem útközben. Nem számított mennyire volt hideg, vagy mennyire esett az eső, ő (és néha Oma vagy az édesanyám, ha velünk jöttek) ott maradt egész idő alatt, hogy megnézzen és ott legyen. Amikor kupákon játszottam – nem számított, milyen messze – Opa és Oma eljött és harapnivalókat hoztak az egész csapatnak. De ez nem olyan volt, mint a szeletelt narancs. Néha Opa csinálta a harapnivalót paradicsomból és paprikából. De a legtöbbször bőségesen hoztak. Gyümölcsök, zöldségek és házi kenyér mindenkinek.

Ahogy egy kicsit idősebb lettem, kicsit zavarba jöttem, hogy ott vannak. Azt hiszem, olyan voltam, mint minden gyerek, amikor a családjuk körülöttük van. Csak próbálsz menő lenni, vagy ilyesmi, és bármelyik pillanat egy lehetőség, hogy úgy érezd magad, mintha nem illenél oda. Nem tudom. De most büszkeséggel nézek vissza, hogy mindig ott voltak, vigyáztak rám és támogattak – ugyanakkor soha sem gyakoroltak rám nyomást.

Kicsit nosztalgikus leszek, ha ezekre az időkre gondolok. Opa és Oma olyan jól vigyáztak rám. Csak 10 vagy 15 percre laktak tőlünk, és olyan boldog voltam, amikor náluk aludtam. Oma fehér kenyeret és lekvárt készített nekem reggelire. Olyan jóízű volt, de a legjobban arra emlékszem, hogy hogyan éreztem tőle magam: szeretettnek. Igazán szeretettnek.

Akkoriban Opa mindig ezzel a vanília dohánnyal pipázott. Mióta letette, sosem dohányoztam, még mindig utálom. De … az a szag … szeretem azt a szagot. Még azt sem mondanám, hogy jó illata van. Csak olyan szaga van… Egy emlék. És ott ültem az Opa térdén, amikor még kisebb voltam természetesen. Ott ültünk együtt, és családi fényképeket mutatott nekem, vagy régi filmeket néztünk. Olyan sok dologról tanított, erényekről, az életről…

Kivéve a fociról.

Az volt az egyetlen dolog, amiről nem akartam beszélni. Ő és Oma sosem olyanok voltak, akik beszélnének az edzővel, ha nem kapok elég játékidőt. És nem akartam, hogy valaki elmondja nekem, hogyan kell játszani. Opa tudta ezt. Szóval ritkán beszéltünk a futballról mélyrehatóan. Ez furcsa, de ez volt valami, amire egyedül akartam rájönni, azt hiszem. Néha megpróbálta elmondani nekem, hogyan játszanak más kapusok. ‘Meg kell próbálnod, ahogy ők!’ Meg sem hallottam. Nem is meséltem neki arról a napról, amikor az edzőm Mönchengladbachban ultimátumot adott. 

Mint azt már említettem, miután a kapusunk orra elkezdett vérezni, elkezdtem segíteni a kapuban. Szerettem volna elöl játszani, de az edzőimnek nem tetszett, ahogy elöl játszottam. Azért, mert nem úgy futottam, ahogy akarták?

„Nem igazán emeled fel a lábadat futás közben” – mondták nekem, amikor 10 éves voltam.

„Vagy nálunk védesz, vagy játszhatsz egy másik klubban.”

Nem is kellett rajta gondolkodnom. A döntést azonnal meghoztam. Egy másik klub tényleg érdeklődött értem abban az időben, és ők előre engedtek volna engem. De ez nem számított. A gólszerzés nem számított többé.

Mönchengladbachban maradni, csak ez számított. 

És egyszerű oka volt: ez volt az otthonom.

Ez volt az egyetlen klub, amit négy éves korom óta ismertem. Ugyanakkor a csapat adta nekem ezt a választást, a szüleim elváltak. A családom szétesett, így a labdarúgás még nagyobb részese lett az életemnek, mint korábban. Mönchengladbach valójában az én életem volt. A túrák Opával, a péksütemény a hátsó ülésen, és igen, még a paprika, paradicsom és minden egyéb dolog, ami boldoggá tett. Ez volt számomra a minden.

Tehát nem tudtam elmenni. Nem érdekelt, milyen pozícióban játszottam. A gólszerzés nem volt olyan fontos számomra. Mönchengladbachban akartam lenni. Szerettem volna játszani. És megtanultam megváltoztatni a célokat.

Maradtam és kapus lettem.

Valójában úgy gondolom, hogy mivel előtte csatár voltam, másfajta kapus vált belőlem. Egy kicsit másképpen láttam a pályát, kicsit másként használtam a pályát. Aztán elkezdtem egy kicsit jobb lenni, mint a többi kapus az akadémián. A Borussia nagyot selejtezett az akadémián, amikor a játékosok 14 évesek voltak. Ez egy nagyon kemény pillanat. Úgy értem, még mindig alapvetően gyerekek vagyunk, és valaki azt mondja neked: „Nem akarunk téged.”

Volt egy időben, amikor 14 vagy 15 éves voltam, és a meccsem után nagyon mérges lett az edző. Nem emlékszem, mit tettem, vagy további részletekre. Csak a dühére emlékszem, milyen ideges volt rám. Csak arra emlékszem, hogy a meccs után mondta, milyen rossz voltam… az összes csapattársam előtt. Ezelőtt még sosem beszélt így hozzám egy edző.

Beszálltam anyukám autójába, és sírtam. Néhány nappal később megértettem. Azt gondoltam, igen, volt egy rossz meccsem. És el kell fogadnom. Ez az edző pontosan tudta, min kell dolgoznom. Kemény volt velem? Természetesen. Őszintén szólva azonban szükségem volt rá. Szükségem volt valakire, hogy megmutassa nekem, mi fog következni, ha profi focista akarok lenni. Erősebb játékosnak kellett lennem… sok szempontból.

Úgy gondolom, hogy ez volt a pillanat, amikor úgy döntöttem, összpontosítok, és valóban a focimeccsre koncentrálok. Nagyon szigorú voltam magammal. Nem akartam édesanyámmal vagy Opával beszélni a futballról. Én magam akartam rájönni. Még önállóbb lettem. Amikor 15 éves voltam, és vezethettem a saját robogómat, elmondtam Opának, hogy nem kell, hogy minden nap vezessen. Egyedül akartam az edzésre menni. Ez egy nehéz helyzet volt Opának, de elfogadta.

És mégis, olyan napokon, amikor esett, pontosan 10 perccel azelőtt, mielőtt indulnom kellett volna edzésre, csörgött a telefon.

„Akarod, hogy felvegyelek?” – kérdezte Opa.

„Persze. Jó lenne.”

Ekkor már nem várt rám több péksütemény. Profibbnak kellett lennem.

Még akkor is, amikor először hívtak fel a Mönchengladbach felnőtt csapatába, nem lehetett ott a családom. Tudtam, hogy túlságosan zavarban lennék. Amíg emlékszem, Opa mindaddig követte a klubot. De nem tudtam másra gondolni, minthogy mennyire fájna édesanyámnak, ha nem játszom jól, és hallja, hogy a közönség fütyül nekem. Még most is arra gondolok, hogyha valaha is lesznek gyerekeim, nem hiszem, hogy képes lennék ezt kezelni. Már csak nyolc meccs maradt, miután felhívtak, és egyedül mentem mindegyikre. Egyedül kellett megoldanom.

De Opa ott volt a lelátón a következő szezonban, és az azt követő években is. Mönchengladbach-ban az utolsó mérkőzésemen nem tudtam elképzelni, hogy ne legyen ott. Vagy édesanyám. Vagy a leendő feleségem családja. Kényelmesebben és magabiztosabban érzem magam a pályán. Nem akartam többé egyedül csinálni.

Amikor lehetőségem volt 2014-ben elhagyni a Borussiát az FC Barcelonáért, hatalmas döntés volt. A családom és a klub jelenti a világot nekem, hogyan hagyhatnám el? De úgy döntöttem, hogy átigazolok két okból kifolyólag. Az első természetesen a játékstílusuk miatt volt. Mindig azt hittem – felnőni a Mönchengladbachnál -, hogy az egyetlen csapat, amiért elhagynám, az a Barcelona volt. Ahogy járatják a labdát, egy olyan kapus számára, aki a lábát sokat használja, mint én, nagyszerű lehetőség. 

De a második okra csak később került sor. Amikor találkoztam Andoni Zubizarretával.

Emlékszem, az ügynököm azt mondta nekem: „A Barcelona először beszélni szeretne veled. Meg szeretnének ismerni, hogy milyen ember vagy, és hogyan illeszkednél az öltözőbe.”

Zubit akarták küldeni, hogy beszéljen velem. Nem vártam, hogy ennyire befolyásolja a döntésem. Rögtön, miután elkezdtünk beszélni, csak ott volt benne ez a természetes együttérzés. Beszélt velem a klubról és a történelméről, valamint a saját tapasztalatairól. Elmondta, hogy milyen érzés volt egy új klubba és egy másik városba költözni. Megmutatta, hogy mit jelent Barcelona-játékosnak lenni. Ő egy igazán laza, melegszívű ember.

És ez az, ami meggyőzött arról, hogy el kell mennem, hogy részese lehessek ennek a hihetetlen klubnak. Tudom, hogy az emberek néha azt mondják: „Marc ter Stegen? Ő olyan hűvös.” Talán azért, mert német vagyok. De én nem ilyen vagyok. És nem szeretném, hogy az emberek ilyennek lássanak.

Büszkén hordom a Barcelona színeit. De ez több, mint futball nekem. Ez a város, a rajongók… Soha nem érzed magad egyedül. Nem tudod. Ez egyszerűen nem így működik itt. Nem tudsz befelé fordulni. Nem tudsz egyedül maradni.

Nem tudtam megértetni magam, amikor először megérkeztem. Alig tudtam spanyolul beszélni! Emlékszem, amikor először beléptem az öltözőbe, annyira boldog voltam, mert a klub épp akkor igazolta le Ivan Rakiticet, amikor engem. Beszélt németül, és spanyolul is, mert a Sevillában játszott, az első hónapokban ő volt az én fordítóm. Segített nekem, amikor kérdeztem valamit, és elmagyarázta az edző utasításait, ha nem értettem teljesen. Még Rafinha is – aki elhagyta a klubot az előző szezonban – segített nekem, mivel mindketten beszéltünk angolul, később pedig spanyolra váltottunk. Ő volt az öltözőben a szomszédom, és még mindig jó barátságban vagyunk.

De azt akartam, hogy képes legyek mélyebb beszélgetést folytatni a srácokkal, hogy megértsem őket. Így elkezdtem spanyol órákat venni már az első napjaimtól kezdve. Azt mondjuk, hogy több, mint egy klub vagyunk, és nem próbálom reklámozni a klubot, de ez tényleg így van. Ez valami… több itt.

Amikor megnéztem a 2016-os sorsolást a Bajnokok Ligája csoportkörének, és láttam, hogy a Barcelona a Mönchengladbach ellen fog játszani, nem tudtam, mit érezzek. Először is, nem nagyon örültem neki. 

De aztán, miután bejelentették, kaptam egy üzenetet a legjobb barátomtól, Andrétól Németországból:

😂😂😂

Aztán elkezdtem gondolkodni, ez valójában lehetőséget ad arra, hogy mindenkit újra meglátogathassak. De hogyan fog a régi klubom reagálni? Mit mondanak a rajongók?

És amikor megérkeztünk, minden olyan ismerős volt – de egy kicsit más is. Most először léptem be a stadionba a vendég csapat bejáratánál. A vendég öltözőben ültem, ahol még sosem voltam ezelőtt a karrierem során. Még a bemelegítésre sétálva is figyelnem kellett magamra, hogy a lépcső másik oldalán menjek.

Amikor végigsétáltam, felnéztem a lelátóra, és minden szurkoló felállt, és tapsolni kezdett. Ez engem nagyon megérintett. Libabőrös lettem teljesen, és nem tudtam elrejteni a könnyeket a szememben. Tizennyolc év, hosszú idő. Ennyi ideig voltam a Borussiában. Ez volt az életem. És büszke voltam arra, hogy a rajongók még mindig üdvözöltek. Elhagyva a pályát este azonban éreztem a különbséget. Mönchengladbach mindig különleges lesz számomra. Mönchengladbach mindig az a hely lesz, amely megformálta a karrierem, és végül lehetővé tette számomra, hogy játszhassak a Camp Nouban, amely minden gyerek álma. De tudtam, hogy ez megváltozott. Ekkorra vált ez a második otthonommá. 

Tudom, hogy egyesek csak úgy ismernek, hogy a „Barcelona német kapusa”. De talán most jobban megértenek engem.

Tudtad, hogy Opa még sosem volt a Camp Nouban? Folyton azt mondom neki, hogy el kell jönnie… Egy napon el fog.

Ha látsz egy idősebb embert a Camp Noun kívül, paprika és paradicsom szeletekkel, akkor megtudod, hogy végigcsinálta az utazást.