Sergio Busquets nem az a fajta, aki havonta ad egy interjút, és akkor még finoman fogalmaztunk. A 30 esztendős játékos inkább a pályán szeret beszélni, és ott is csendben, a rivaldafényből kimaradva szervezi a játékot. A játékát sokan nem értik, a személyiségét még annál is többen megvetik, ám egy dolgot nem lehet tőle elvenni: tökéletesen érti a Barcelona játékát. Az alábbi interjú ennek ékes példája, amit az El País újságírója, Jordi Quixano készített el a világklasszis középpályással. 

Hogy is volt ez a pillanat, amikor Guardiola átformálta Önt középpályásnak? 

Nem igazán beszéltük meg… Akkoriban vagy a középpályán vagy hamis kilencesként, árnyékcsatárként vetettek be. Aztán egyszer csak elkezdett a védők előtt a középpályán bevetni, talán azért, mert a képességeim jobban kidomborodtak a pálya ezen részén. Ezután természetesen már elkezdtünk beszélni arról, hogy mit is vár el itt tőlem, és – figyelembe véve a pályafutását – ha van olyan terület, amelyiket fejből vágja, akkor ez pontosan ez volt. Az a tény, hogy egy éven keresztül egyszerre játszottam a tartalékcsapatban, valamint az első keretben nagyon fontos volt a számomra, mert rengeteget tanultam erről a posztról. Nagyon sokat segített, hogy még jobban megértsem a játékot. Peppel olyan fejlődésen mentem keresztül, ami egyetlen egy másik edzővel sem lett volna lehetséges, mert ő a legjobb.

Nem félt attól, hogy a váltásnak köszönhetően nem lesz majd sikeres, figyelembe véve azt, hogy még csak a tartalékcsapatban volt? 

Az a helyzet, hogy nagyon élveztem ebben a pozícióban játszani. És a negyedosztályban játszottunk, ahol a labdarúgás teljesen más. Nem volt igazán nehéz, noha attól függ, melyik csapatnak a pályájáról beszélünk, illetve akadt azért egy-egy erősebb rivális. Nekem viszont nagyon tetszett ez az időszak, mert rengeteget értem labdába, sokat voltam játékban, és a csapat is proaktívan futballozott.

Jobban élvezi a játékot, ha nagyobb felelősség terheli?

Igen, mindenképpen. Jobban szeretem építeni a játékot, mintsem befejezni azt. Éppen ezért nem vagyok egoista a kapu előtt. Tisztában vagyok a csapatérdek fontosságával, mert nagyon korán megértették velem – Pep és a többi edzőim – ennek a fontosságát a saját posztomon. A középső középpályás játéka az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb eleme a Barçának. Persze, aztán feltűnik Leo, és akkor már nem tűnünk annyira fontosnak…

Egy egoista középpályás nem lehet jó középpályás?

Talán egy másik szerkezetben, például két szűrővel nem olyan fontos, hogy mindig a csapatérdeket nézd, de a 4-3-3-as felállásban lehetetlen, hogy ezen a poszton önző legyél. Nyilvánvaló persze az is, hogy egyetlen egy csapat és szerkezet sem bírja el a túlzott egoizmust.

Mikor elégedett egy-egy meccs végén?

Amikor nem veszítettem el egyetlen egy labdát sem. Vagy legalább minimalizáltam az eladott labdáimat, és ha el is vesztettem őket, akkor nem alakultak ki belőlük komoly helyzetek. Ez a legfontosabb a számomra. Ugyanakkor ezen felül is roppant magas követelményeket támasztok magammal szemben, és a fejemben vannak azok a jelenetek, amiket górcső alá kell vennem. Tudom, mit csinálhattam volna jobban, hol lehettem volna jobb pozícióban vagy éppen mikor bíztam el magam túlságosan, amiből egy-egy veszélyes helyzet alakult ki. Noha ez szituációfüggő. Néha nem találok társakat, akikhez passzolni lehetne, illetve vannak olyan helyzetek is, amikor az ellenfél kiválóan körbezár, ekkor pedig megpróbálom kicselezni őket, ami néha felesleges, de való igaz, hogy szeretem csinálni. Néha rosszul sül el… akkor azt mondom, hogy ezt bizony nem kellett volna, és rosszul érzem magam. De tudom, hogy elnézést kell kérnem a srácoktól, és futni tovább. Ha pedig bejön a csel, akkor úgy érzem, mintha megnyertem volna a meccset. Ez pontosan az az adrenalin, amit akkor érzel, ha valamit eltervezel, az pedig sikerül. Meg kell találni az egyensúlyt, és a csapat szolgálatába helyezni a képességeidet.

Milyennek látja az Önök előtt álló szezont?

Keménynek, mint mindegyiket. A bajnokságban a Real és az Atlético Madrid lesznek a riválisaink, akik közül az Atlético kiválóan erősített. A Madrid nem nagyon igazolt, de így is bombaerős a kerete. Ami minket illet, egyre jobb formába lendülünk, az újonnan érkező játékosok pedig komplettebb csapattá tettek minket. Arturót már nem kell bemutatni, Malcom rettentően gyors, és ezzel kiszámíthatatlanságot hoz, Lenglet remekül hozza ki a labdákat, Arthur pedig Xavi erényeiből csillogtat meg jó néhányat. Nem szeretek összehasonlítani két játékost, de ez a szűk területen való lefordulás, miközben a labda a lábához ragad… Reméljük, hogy Európában immáron jobban tudunk teljesíteni majd, mert ez mostanában nem igazán sikerült.

Riqui Puig és Aleña lehetnek azok a saját nevelések, akiknek komoly esélyük van megragadni az első keretben. Mit gondol róluk?

Nagyon jók, valóban, de időt kell nekik adni. Nem mondhatjuk, hogy ők lesznek a következő Xavi, Iniesta vagy Gerard. Bizalmat kell nekik adni, lehetőséget lépésről lépésre, és ha szerencséjük lesz, valamint tényleg megvan bennük az, ami kell, akkor a Barça alapemberei lehetnek. Segíteni kell őket.

Évekkel korábban a saját nevelések alkották a keret nagyobbik felét. Nehéz lesz ezt megismételni?

Nagyon… pár évvel ezelőtt mind a Barcelonában, mind a válogatottban számos alapember saját nevelés volt. Ez szinte lehetetlen, hogy megismétlődjön, ám abban is biztos vagyok, hogy idővel ismét törnek majd előre. Máshogyan, egy másik korszakban, lépcsőzetesen… Mindennek másnak kell lennie.

Szét fog esni a Real Madrid Cristiano Ronaldo nélkül?

Remélem, hogy megérzik a hiányát, és hiányoznak majd nekik a gólok. Ugyanakkor ismerem a vezetőedzőjüket, és tudom, hogy ő csak még jobbá fogja tenni őket. Nekünk saját magunkkal kell foglalkoznunk, azzal, hogy úgy futballozzunk, ahogy tudunk.

Piqué úgy fogalmazott, hogy Ön a világ legjobbja az egyérintős játékban. Mit szól ehhez?

Nem rossz kijelentés, nem? Ráadásul nagyon nehéz egy érintővel játszani. A passzom mellett viszont az is fontos, hogy a társam jól helyezkedjen. Mostanában pedig ez még fontosabb lesz, mert amikor elkezdtem játszani, akkor az ellenfelek még nem voltak ennyire felkészültek fizikálisan és taktikailag, így több területünk volt.

Sokat jár az esze játék közben? 

Rengeteget. Az agyam ilyenkor maximális kapacitáson pörög. Ilyen vagyok az életben is, mindent komolyan veszek, és átgondolok. Szeretem, ha mindent az ellenőrzésem alatt tartok, és ha minden rendben van. A pályán pedig – úgy tűnik – ugyanezek az igényeim. Azt gondolom, hogy nem csak a labdával való játék a fontos, hanem ugyanolyan szereppel bír az is, hogy tudd, hol is vannak az ellenfél csatárai, hogy ne hagyd a védőket egy az egyben velük, hogy tolódj és lezárd a passzsávokat… Támadásban pedig ugyanez: felismerni a helyezkedéseket, a társak elmozgását és a védők reakcióját. Bonyolult, de nekem tetszik.

Van ideje minderre? 

Megpróbálom, hogy legyen, ennyit kijelenthetek! A probléma akkor van, amikor rám állítanak egy játékost, hiszen ekkor sokkal kevesebbet tudok labdába érni. Végül azonban ez is csak egy dicséret, ha valakit külön a te őrzéseddel bíznak meg, nem?

Amikor a csapat elveszíti a labdát, Ön az első, aki elindul előre, és maga mögött hagyja a középpályásokat a letámadás során. Nem különös, hogy ilyenkor a társai fedezik Önt?

Annyira elsajátítottam már ezt a koncepciót, hogy már gondolkodás nélkül csinálom az egészet. Ez ennyire kulcsfontosságú itt… Ha már viszont itt tartunk, van két fázis. Az egyik a labdavesztés utáni 3-4 másodperc, amikor is kirontok, és nyomás alá helyezem az ellenfelet egy gyors visszaszerzés érdekében. Ha viszont már leteltek ezek a másodpercek, és ezek után mégis letámadok, otthagyva üresen a helyemet… ez a nagybetűs hiba. Jól kell dönteni, mindenekelőtt a kiélezett mérkőzéseken.

Amihez viszont nem férhet kétség, az a tény, hogy amikor felnéz a pályán, első körben mindig Messit keresi a szemeivel…

Felemelem a fejemet, és őt keresem, már tudat alatt is. Ez az, amit akarunk. Amikor Leo a csapatodban játszik, szinte mindent megold, mert egy az egyben leveszi a védőket, gólokat készít elő, illetve maga is betalál… Minél több ideje van vezetni a labdát, annál előnyösebb ez a helyzet a számunkra. A játékunknak rá kell épülnie, ez logikus, rajta kell keresztül mennie a támadásainknak. Ez nem arról szól, hogy Messi-függőség van a csapatnál, hanem arról, hogy intelligens legyél, és használd ki a világ legjobb játékosának a képességeit. Ennek fényében próbálom őt mindig keresni a labdával. Néha talán túlságosan is, ám előnyben részesítem felvállalni ezt a kockázatot.

Iniesta nagyon jól megértette magát Leóval. Hiányozni fog a játéka? 

Egyértelműen igen. Ugyanakkor nem csak a pályán, hanem az öltözőben is megérezzük majd a hiányát, hiszen Xavihoz, Puyolhoz vagy Víctorhoz hasonlóan kapitány, egy igazi vezér volt. Ennek ellenére úgy vélem, hogy a legnehezebb pillanat akkor fog eljönni, amikor Leo távozik, illetve a mi korosztályunk, mert lehetséges, hogy a távozásunk egybeesik majd a korunk miatt. Jobb is, ha nem gondolunk ebbe még bele, és kiélvezzük a pillanatot.

Mióta az eszed tudod, már igazi culé vagy, és a Barçának szurkolsz? Hiányzik egy közösség, ahol ezt a rajongásodat kiélheted? Akkor az első hivatalos magyar szurkolói klub, a Penya Blaugrana Budapest a te helyed! A belépés előtti teendőkről, valamint információ a penyáról az alábbi képre kattintva!