Vasárnap először ül le vezetőedzőként Quique Setién az FC Barcelona kispadjára. Az ESPN 2017-ben készített cikke alapján mutatjuk be, hogy mit is gondol magáról az edzőségről, és természetesen a futballról a katalán óriás történetének 60. edzője.

A Barcelona vezetőedzője Bruce Springsteen rajongó, de egyszer saját magát „gördülő kőként” írta le, aki imádja a sakkot, mert meggyőződése, hogy a játszmák tanulságai a futballban is alkalmazhatóak. Setién technikás, kreatív játékosként volt elkönyvelve futballista karrierje során, és annyi edző irányítása alatt játszott, hogy egyszer  egy újságírói kérdésre nem is tudta mindet felsorolni.

1986-ban részt vett a mexikói világbajnokságon a spanyol válogatott tagjaként, folyton azon lamentált, hogy nem játszhatott Johan Cruyff irányítása alatt. Egyetlen egy mérkőzés erejéig irányította Egyenlítői-Guinea válogatottját, Spanyolországban pedig a Racing Santander, a Logrono, a Poli Ejido, a Lugo, a Las Palmas, és a Real Betis edzője volt a Barcelona előtt.

Setién sokszor siratja a szélsőket, akik veszélyeztetett fajjá váltak, épp ezért sosem mondja azt egy játékosának, hogy ne cselezzen: mindig azt akarja, hogy a csapata játsszon, és a játékosok fejezzék ki önmagukat. Nyugalommal magyaráz, és teljes meggyőződéssel. Sok kritika is éri, főleg amiatt, hogy túlságosan szereti a játékot, épp ezért  egy dolog az elképzelése, és egy másik a valóság. A Las Palmasnál töltött utolsó éve nem volt épp ideális: a Kanárik nagyon szép focit játszottak, de egy idő után az igazgatóság kikezdte Setiént, ezért a szezon második felére összezuhantak. „Volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy vagy változtatunk a dolgokon, vagy elmegyek, mert különben lerombolunk mindent, amit felépítettünk. Szerezzetek egy másik edzőt, mondtam, nem probléma. Én lelépek.”

Irányítása alatt a Betis első 14 mérkőzésén 52 gól esett.

Amit az idők során levontam konklúzióként, és amit nagyon sok elnöknek el is mondtam, az az, hogy ahhoz, hogy azt csinálhassam, amit tényleg akarok, ahhoz vennem kell egy klubot. Némely döntéseknek nincs értelmük, mert például egy edző, aki leigazol játékosokat a rendszerébe illeszkedő profillal, 10 hét után ki van rúgva, és jön egy olyan edző, aki teljesen máshogy gondolkodik. Ennek mi értelme?

Klubként az első dolog, hogy rendelkezned kell egy elképzeléssel a futballról. Mit akarok? Milyen focit akarok játszani? Miután ezt meghatároztad, kellenek hozzá a megfelelő emberek, akik kifejlesztik ezt az elképzelést, megosztják, és elkötelezettek iránta. Ha te az FC Barcelona vagy és leigazolod José Mourinhót, tudod, hogy változtatnod kell. Meg kell kérdezned magadtól, hogy biztosak vagyunk benne, hogy ezt akarjuk? A probléma az, hogy a klubok többsége nem tudja mit akar, ezért a körülmények áldozataivá válnak.

Nyomás mindig lesz az edzőkön.  Azt nem teheted meg, hogy egyik nap valami fehér, másnap fekete. A Barcelona egy jó példa: kialakították a kritériumokat, ami a vallásuk volt és lesz. Így és így és így játszol…20 edzőjük volt, és mind tudta, hogy mik a feltételek. Oké, ott játszik Messi, de az ötlet, az elképzelés maradt és marad. És a Barcelona az a csapat, amelyik a legtöbb címet nyerte az elmúlt évtizedben.

Szükséged van következetességre, és ehhez kellenek a vezetők. Nekik kell az elképzelést megvédeni és biztosítani. Utána jössz te, hogy megtaláld és kiválaszd az embereket, és hogy jól válaszd ki őket.

Simeone nagyon jó példa. Mást gondol a fociról, de végigviszi, évek óta. Az Atletico szurkolók pedig boldogok, így semmi értelme rosszindulattal vagy kritikával illetni azt a focit, amit játszanak. Meg is mondtam neki, hogy nagyon értékelem azt, amit tesz. Amit az Atleticóval elért, azt senki más nem tudta volna véghezvinni. Nem hiszem, hogy valaha fogok olyan megbecsülésnek örvendeni bárhol, mint ő Madridban. Hat éve van ott, hihetetlen…de a moziba nem horrorfilmet megyek nézni.

Én máshogy látom a futballt, és azért védem ezt a felfogást, mert ezt értem foci alatt. Nyerni akarok, de ezen felül védeni azt a stílust, amiben hiszek, inkább etikai kérdés. Amikor Luka Modric tavaly kezet fogott velem, és odaadta a mezét és azt mondta, hogy „mennyire jól játszik a csapatod”, vagy amikor egy kolléga azt mondja: „a büdös francba, de jól játszik a csapatod!”…szóval amikor ilyenek történnek, boldogan megyek haza. Ez az, ahonnan az igazi elégedettségem fakad, sokkal inkább, mint akár a győzelemből, akár a vereségből.

Sokan sokféleképpen értelmezik a mai labdarúgást. Én a labdarúgást a labdán keresztül értem és értelmezem, míg vannak mások, akik labda nélkül.

Ugyanakkor nem tartom magam lázadónak vagy forradalmárnak. Játékosként sok edző irányítása alatt éreztem magam annak. Amikor a pályán voltam, sokszor megkérdeztem magamtól: mi a francot csinálok itt? Jöttek az edzők, hogy meggyőzzenek azokról a dolgokról, amiket nem szeretsz, de meg kell csinálnod, különben nem kerülsz pályára. Az ilyen felfogás ellen mindig lázadtam. Mindig a lábamnál akartam tudni a labdát, és ezért volt néhány összezördülésem az edzőimmel, de az is igaz, hogy megoldottam a problémáikat: megszereztem a labdát és gólt szereztem vagy gólpasszt adtam.

Edzőként szeretem az ilyen játékosokat, és meg is értem őket. Mindemellett azért vagyok ott, hogy a legjobb teljesítményt nyújtsák. De ez a foci már nem ugyanaz. Régen, ha futottál 8 kilométert egy meccsen, az elég volt. Most 12 kell, vagy annyira, de annyira jónak lenned, hogy a csapat a játékával tudja kompenzálni a munka hiányát.

A játékos mindig arrafelé tendál a játékban, ami neki komfortos. Amikor megérkezel edzőként, leülsz beszélgetni a játékosokkal. Néhány esetben nem is kellett leülnöm se, mert néhányan megváltoztak pusztán a hír hallatán, hogy én leszek az edző, mivel tudták, hogy mire számíthatnak.

Megmondtam a játékosoknak, hogy az elhivatottságot értékelem, nem a sikereket. Nagyon sokat gyakoroltuk az elképzeléseket, mert erre van szüksége egy csapatnak. De azt is megmondtam nekik, hogy nagyon sok veszélyre fel kell készülniük, és ezek közül sok olyan van, amikor nekik kell dönteniük. Lesznek olyan pillanatok, amikor nagyobb önbizalmuk lesz, máskor pedig jön a labda, ők pedig elvétik. Nem baj. Nem kell minden labdát megjátszanunk. Amit kérek, hogy tartsák észben a taktikát és az elképzelésünket, mert az segíteni fog nekik.

Akinek esetleg elsőre nem tetszik az elképzelésem, megpróbálom meggyőzni. „Maradni akarsz a komfortzónádban? Sosem fog leigazolni a Barcelona.” Sok játékos nem is tudja, hogy igazából mire képes, amíg meg nem mutatod neki. Néztem John Stonest a Cityből, és azt mondtam: „jézusom, még ő sem tudta, hogy képes ilyen szintű játékra.” Vagy ha nézed a Napolit, ahogyan letámadnak, ahogyan felhozzák a labdát és bevállalják a rizikót: csodálatos. Végül, látsz olyan játékosokat, akik egész életükben csak futottak, és azt mondják: „az istenit, most élvezem a játékot.” Néha csak a labdát kell odaadni egy játékosnak, és minden megváltozik.

Nem sokkal korábban azt mondtam: amit a gyerekek látnak, az megmarad bennük életük végéig.  Most is így gondolom. Amit a labda iránt érzek, amit élvezek, korábban játékosként és most edzőként, az elégedettség, amit akkor érzek, amikor nagyszerű játékosokat látok, az pontosan ugyanaz, amit a játszótéren éreztem gyerekkoromban, amikor láttam a mozgásokat, passzokat egymásra épülni és egymáshoz illeszkedni. Ez az, ami lenyűgöz, és végtére is: ez az, amit az iskolában megtanulsz. Már ebben a korban is, a játszótér nyújtotta individualizmus közepette, a jó játékosok a jó játékosokkal állnak össze, együtt játszanak. A jó játékosok tudják. Legbelül bennem is ez van, a játék maga.