„Szeretném elmondani az igazságot: nagyon nehéz volt.” – A Barcelona nyári igazolása mögött rögös út áll, mire eljutott Európába, a brazil válogatottba, illetve álmai csapatába. A világbajnokságra készülve a brazil UOL Esporte készített riportot a játékossal, ahol a kezdeti nehézségektől a Barcelonai, és válogatottbéli bemutatkozásáig göngyölíti fel történetét.
„Nem tévedtem el az utamon
/Raphinha nem tért a „rossz útra” gyerekkorában és az utcán kért ételt, hogy végül futballista lehessen/
Szeretném elmondani az igazságot: nagyon nehéz. Aki egy olyan közösségbe születik, mint én, nehéz kézben tartania a dolgokat. Restingából származok (Porto Alegre déli részének egy kerülete). Itt nagyon nehéz a saját utadat járni és nem eltévedni.
Adódnak lehetőségek – rengetegszer. Egy könnyebb utat mutatnak a pénzszerzésre. És sok embert vesztettem el így. Én sosem tértem le az útról, de ott voltam, együtt lógtam többekkel, akik később igen.
Vannak sajnos helyzetek, amikor olyan srácok, akiknek se céljuk nincs, se családjuk, aki mellettük állna, elvesznek. Ilyen helyzetekben veszett el számos barátom a bűnözés, és a drogkereskedelem világában… Olyan barátaim, akik tízszer jobban játszottak mint én, és ma valamelyik világszintű csapatban játszhatnánk.
Látva ezeket a közeli példákat, nagyon fontossá vált számomra a céljaim követése. Kicsi koromtól kezdve tudtam: futballista akarok lenni. Ezt a célt egy ilyen közösségből elérni hatalmas erőfeszítést jelent. Viszont a céltudatosságom mindig győzött.
A családom is nagyon fontos volt ebben. Sose tiltottak el semmitől, de mindig megmutatták, melyik a jó és melyik a rossz út. Miattuk nem lógtam soha a suliból. A velük folytatott beszélgetések segítettek, hogy elkerüljek mindent, ami a rossz útra téríthet. Miattuk vagyok most itt.
Egy ilyen közösségből jövő srácnak sikerült mindezen átverekednie magát egészen a legjobbakig. Ha manapság a pályán az én „mágiámról” beszélnek, én azt mondom: ez volt az igazi mágia.
Az emlékeim a kezdetekről nagyon kemények. Ahhoz, hogy követni tudjam az álmaimat, vagyis futballista legyek, keményen kellett edzenem, és 16 éves koromban ez elég messze volt a kerületünktől. Olyan messze, hogy ha délben indultam el otthonról, volt, hogy este nyolckor értem haza.
Mivel ebben az időszakban buszra is alig volt pénzem, képzelheted, mennyire futotta rendes étkezésre akkortájt. Csakhogy az éhség nem vár, igaz? Hogyan kerültem el? Kéregetnem kellett.
Én csak enni akartam, érted? Igazságtalan lenne, ha azt mondanám, hogy éheztem otthon. Nem. A szüleim mindig biztosítottak ételt. Csak ezalatt a több, mint nyolc óra alatt, amíg távol voltam.
Ezért az edzés után, a buszmegállóig sétálva megállítottam az embereket, hogy osszák meg velem az ebédjüket, bármit, csak ehessek. Előfordult, hogy segítettek, de az is, hogy csavargónak hívtak. Ilyenkor nem tudtam mit csinálni: megvártam a buszt, hogy hazaérve ehessek valamit.
Ma már értem. Akarva, akaratlanul, zavaró, ha valaki megállít az utcán és kéreget, ételt, pénzt… Nem egyszerű. 12-14 éves voltam ekkor, Porto Alegrében varzeákon (füvesítés nélküli pálya – a szerk.) játszottam, majd bejutottam a Porto Alegre FC bázisára.
A nehezebb pillanatokra is mint akadályokra gondolok, amik azért vannak, hogy kiderüljön, ki akarja igazán leküzdeni őket és fejlődni. Ez volt az, ami a legkeményebb időkben is erőt adott nekem.
A varzeák és a Porto Alegre FC utánpótlás-bázisa után adódott egy lehetőség az Audaxnál (São Paulo tartomány), amely akkor a Grupo Pão de Açúcar (brazil élelmiszeripari nagyvállalat – a szerk.) tulajdonában állt. Egy évet töltöttem ott, amikor a befektetők úgy döntöttek, hogy eladják a klubot. Miután ez megtörtént, írtak egy listát arról, hogy kitől válnak meg, és az én nevem is rajta volt.
Szerencsére nem volt sok időm szomorkodni. Ugyanazok, akik közölték velem, hogy kirúgtak, egyből ajánlottak egy újabb lehetőséget: egy olyan csapatot Imbitubában (Santa Catarina tartomány), melynek az volt a célja, hogy u20-as tornákon versenyezve értékesítsék a játékosaikat.
Ők el se hitték, de én azonnal rábólintottam. Számomra bármilyen lehetőség számított akkor, megígértem magamnak, hogy bármi adódik, élek vele, ha előrevisz az úton. Három hónappal később az Imbituba az állami u20-as bajnokság döntőjében volt. Nem lettünk bajnokok, de elég volt ahhoz, hogy a többi catarinai klub figyelmét felhívjam magamra.
Így kerültem Avaiba, abba a klubba, akik a leginkább érdeklődtek irántam. És így kezdődött a profi futballista álmom, a Ressacadában (az Avai csapatának stadionja – a szerk.). Egyszer bekerültem a keretbe profiként, akkor Rio de Janeiróba utazhattam a Fluminense elleni meccsre. Nem játszottam, de ez a tapasztalat meghatározó volt a számomra.
Nagyon akartam, hogy játszhassak abban a klubban, akik megnyitották előttem a kapukat, de történetem máshogy alakult. Sok olyan játékos van, akinek nem adatik meg, hogy Brazíliában játsszon profiként, de sikerül eljutniuk Európába. Én is közülük való vagyok.
És ezalatt az utazás alatt, a zene mindig ott volt velem. Mindig mondom, hogy ez adta az erőmet. Az édesapám zenész, pagode stílust játszik (brazil zenei műfej, a szamba egyik válfaja – a szerk.). Szerintem ezt a kapcsolatot a zenével tőle örököltem.
Mindig elkísértem azokkal a bandákkal, ahol játszott. A szamba közepén nőttem fel, és szamba segítségével. Édesanyámmal együtt, aki pedagógus, a zene mellett neveltek a testvéremet és engem.
Valószínűleg ezért is, a zene mindig velem van. Ha van egy kis időm, amikor edzésre megyek, akár a meccsek előtt, a zene velem van. Szinte mindig ő: az édesapám pagode zenéje. Számomra olyan, mintha egy pihenést segítő orvosság lenne, segít koncentrálni.
Mindig szerettem a pagodét, hallgatni, énekelni, játszani is. Én, szegény környezetből származva, de nemes szívvel, nagyon szeretem Zeca Pagodinhónak a „Deixa a Vida me Levar” című számát. Azonban van egy, amely még ennél is különlegesebb a számomra. Édesapám Ronaldinho Gauchóval együtt vette fel, és rengeteget hallgatom. „Goleador” a címe, és így hangzik:
„Muita gente acha que ser jogador
É uma facilidade viver no Esplendor
Não sabe que a arte é até mais
Difícil que ser um doutor
Driblar a vida encontrar a saída
Pra não ser mais um sofredor”
(„Sokan azt hiszik, hogy játékosnak lenni,
Könnyű, mint az Esplendorban élni,
Nem tudják, hogy a művészet még inkább
Nehezebb, mint orvosnak lenni
Cselezni az életben, hogy megtaláld az kiutat,
Hogy ne te legyél, aki továbbra is szenved.” – szabad fordításban, a szerk.)
Ha elértél idáig, tudhatod, hogy ezek a verssorok sokmindent elmondanak az életemről. A játékossá válás minden nehézsége, az, hogy eljussak idáig… Viszont a családom segítségével én végigcselezem az életet, és megtaláltam a kiutat, hogy ne szenvedjek továbbra is. És én tovább cselezek, most Barcelonában, egy olyan mezben, amiben apám mellett a dal másik szerzője történelmet írt…”
Ez az írás az UOL Esport brazil portálon 2022.09.16-án megjelent „Não me desvirtuei” című riport fordításának első része.
***
