Nincs tovább a mai Barcának
Ma úgy tûnik, Barcelonában minden gyorsabban történik, mint bárhol máshol a világon, vagy csak a futball változott meg ebben a tekintetben is. Voltak a múltban nagy csapatok, melyek hosszú idõn keresztül a legjobbnak számítottak, akár öt-hat évig is a csúcson tudtak maradni, de még Cruyff Dream Teamje is négy bajnoki címet nyert egymást követõ években. Errõl ugyan még nem csúszott le a mai Barca, de nem rajta múlott, hogy maradt esélye a cím begyûjtésére. Pár hónapja még sokan nem hittek Johan Cryuffnak, aki egy korszak végérõl írt egy jegyzetében, most már egyre többen fognak, mert el kell fogadni, ennek a Barcelonának a jelenlegi formájában elénekelték a hattyúdalát. Tavaly Párizsban elértek oda, ahová hivatottak voltak, azóta azonban egyenes úton zuhantak lefelé a csúcsról, eljutottak Getaféig, ahonnan talán már nincs lejjebb, de sokkal följebb sincs…
Mondhatja Carles Puyol, hogy nincs vége egy korszaknak, és el is hiheti neki mindenki, hogy õ szívbõl hisz a jobb folytatásban. Miért ne hinne a saját csapatában, melyben ha valaki, akkor õ biztosan még most is küzd, hajt a sikerekért, de a többiek mentalitását nem tudja befolyásolni. Bizonyára sokan meg fognak még szólalni az ügyben, hogy véget ért-e egy korszak a Barcánál, és az érintettek aligha fogják kimondani, hogy igen: bennünk ennyi volt, följebb már nincs számunkra. Miért is mondanák? Az õ állásukról van szó, az õ jövõjükrõl, és nem sok olyan embert látott eddig a futballvilág, aki saját magát kirúgta volna a csapatából egy nyilatkozattal.
Példákért nem kell messzire menni. A Real Madridnál minden héten elmondták a motivációval már semmiképp sem telített sztárjátékosok, hogy „javulni fogunk, följövünk a Barcára, majd megnyerjük a bajnokságot”. A közönség pedig naív, miért is ne hinne a kedvenceinek, s ugyanez igaz a klubvezetõkre, akik egykoron megszerezték ezeket a futballistákat, megszerették õket, a sikerek fõ kovácsait látják bennük. Nem mernek lépni, nem akarnak lépni, hiába rossz a csapat általános teljesítménye, mert mindig jön egy-egy kisebb siker, egy gyõzelem, majd egy önbizalomtól duzzadó nyilatkozat, ami ideig-óráig megnyugtatja õket. Megnyugtatja, mert legbelül erre vágynak, keresik a nyugalmat, az érzést, hogy minden rendben van. Becsapja magát a szurkoló, becsapja a klubvezetõ is…
Ezzel csak azt akarom világossá tenni, hogy ezekkel a tévhitekkel bizony nehéz leszámolni, különösen akkor, ha az adott csapat a múltban valóban nagy eredményeket ért el, ami teljes mértékben áll a jelenlegi Barcelonára. Ma már valószínûleg többen vannak azok, akik korszakváltást szeretnének látni a csapat háza táján, de az már nem biztos, hogy õk így gondolnák mindezt akkor is, ha végül a gárda bajnokságot nyerne. Erre megvan az esélye a Barcának, de csakis azért, mert az ellenfelek mindent elkövettek, hogy maximum a dobogós helyekig érjenek el.
Ebbe az említett csoportba tartozhatnak Joan Laporta, Txiki Begiristain, esetleg még Frank Rijkaard is. Nem lehet tehát kizárni, hogy egy bajnoki cím sokkal rosszabb hatással lenne a Barcelona jövõjére, mint egy olyan bukás, ami eget földet megrengetne, hiszen ez esetben egy trófea sem kerülne a klub vitrinjébe az év végén.
Ettõl a játékosanyagtól pedig valóságos katasztrófa lenne, ha semmit sem nyerne, melyet alighanem rendkívül súlyos következmények követnének, ekkor nem lenne mentség, nem lenne egy vérrel-verejtékkel, döbbenetes szerencsével megnyert bajnoki serleg, ami mögé el lehet bújni. Sokan megpróbálnának védekezni ezzel az egy kupával, csak arról nem beszélnének, hogy minek köszönhetõ az-az egy serleg. Nem a Barcelona erejének, ez már most is világos, de ezt nagyon sokan elfelejtenék az örömmámor pillanatában, mikor sikerülne legalább ezt a címet megnyerni.
Olvastam ma egy véleményt, melyben a szerzõ a Barcelonát egy eltört játékhoz hasonlítja. Olyan játékhoz, melyet lehet ugyan toldozni, foltozni, javítgatni, de úgy már sosem fog mûködni, mint újkorában. Egyetértek vele. És mit tesz az apuka, ha a gyermekének eltört a játéka? Újat vesz. Ez persze nem ilyen egyszerû folyamat egy futballcsapatnál, nem lehet bemenni egy boltba, hogy minden összetevõbõl kérek egy újat. Ráadásul ez esetben csak akkor épülhet meg az „új játék”, ha tönkrement játék darabjait kidobják.
Ha nem dobják ki, nem javul meg teljesen, és idõvel újabb bajok jelentkeznek majd rajta, hiába vannak új komponensei. Az elsõ feladat a nyáron egy erõteljes takarítás kell legyen, a csapat jelentõs részét ki kell cserélni, mely azzal kezdõdik, hogy sokaknak búcsút kell inteni. Ebbe a csoportba számos kiegészítõ játékos mellett mindenképpen be kell kerüljön legalább egy abszolút kulcsjátékos is. A jelenlegi sztárok közül kizárólag Lionel Messi érezheti biztonságban magát, az õ esetében kizárt a klubváltás, de akár Ronaldinho, akár Eto’o bekerülhet a távozók közé, Decóról nem is beszélve. Valakinek muszáj távoznia közülük egy új korszak elindítása érdekében, és jelenleg meg is van erre az esély, de visszautalok a korábban kifejtett véleményemre. Egy esetleges bajnoki cím megváltoztathatja ezt a helyzetet, sokan gondolhatnák azt: van még jövõje ezeknek a klasszisoknak Barca mezben.
Pedig följebb már nincs ennek a csapatnak. Tavaly Párizsban elértek a csúcsra, mely nem egy kifutott eredmény volt tõlük, hanem a méltó megkoronázása egy kiváló teljesítménynek. Innentõl viszont már csak lefelé vezet az út, nem lehet visszafordulni a lejtõn, s ennek a fölismerése talán már nem késik a vezetõk körében sem. Talán akkor sem, ha bajnok lesz a Barcelona. Szükséges lesz a csapat alapos megújítása, abban a pillanatban nem szabad a szívre hallgatni, a józan észre kell, tehát azokat a gyengén teljesítõ játékosokat is el kell távolítani a keretbõl, akiket eddig imádott a teljes klubvezetés a korábbi tetteiért.
És az edzõ? Alighanem jó esély van arra, hogy egy trófea nélküli idény esetén Frank Rijkaardnak is búcsút intene Joan Laporta, de ha a Barcelona bajnok lesz, inkább az a valószínû, hogy a holland folytathatja a kispadon. Még akkor is, ha a kialakul helyzetben bizonyosan õ is sáros, különösen azért, mert a motiváció terén kudarcot vallott, képtelen volt fönntartani a játékosok belsõ késztetését a sikerek elérésére. Az egész idényben hiányzott a tûz, az egészséges agresszivitás, az érzés, hogy ezek a játékosok a csillagokat is lehoznák a siker érdekében. Ebben hibás Rijkaard, mert az általa alkalmazott emberbarát edzési módszerekkel ezt nem lehet kivitelezni. Mindazonáltal meggyõzõdésem, hogy egy új kerettel, sikerre éhes, motivált játékosokkal ismét egy sikeres csapatot vezethetne.
Rijkaard kritikusainak népes tábora van, bár Katalóniában ez nem annyira jellemzõ a szurkolók körében, mint Magyarországon. Nekik is bizonyára megvannak az érveik, hogy miért tartják alkalmatlannak Rijkaardot a Barcelona vezetésére. Gyakori vád vele szemben például, hogy kiesett egykoron a Sparta Rotterdammal az elsõ osztályból Hollandiában, mely jogos ellenérv. Ugyanakkor a holland válogatottból kiváló csapatot faragott, mely látványos futballt játszott, és egyáltalán nem rajta múlt, hogy egykoron nem lett Európa-bajnok az ‘Oranje’.
Ugyanez igaz a barcelonai korszakára is. A kétségkívül jó képességû játékosokból masszív, a lábán szilárdan álló, látványos futballt mûvelõ gárdát faragott. Ennek bizonyítékai például a tavalyi BL menetelés során mutatott mérkõzések, mikor nagy fölényességgel jutott tovább a Barca a Chelsea és a Milan ellen is. Nem a számszerûség számít a megítélésénél, hanem a nyilvánvaló fölényesség, az uralom az ellenfél fölött, hogy csak az történhet a pályán, amit a Barca akar. Ebben jelentõs érdemei voltak Rijkaardnak is, mert egy csapat stabilitásában mindig nagy része van a vezetõedzõnek. Amit elrontott, a motiválás területén keresendõ, s ebben aligha lesz erõsebb a jövõben sem. Lehet persze, hogy jó megoldás volna egy edzõváltás, de egy ilyen lépés komoly kockázattal járna, talán túlzott kockázattal, amit egyelõre nem lenne üdvözítõ fölvállalni.
A getafei vereség jó szolgálatot is tehet a klubnak, a csapatnak, az elszenvedett megaláztatás talán plusz motivációval vértezi fel a játékosokat, akik így képesek lennének megnyerni a bajnokságot. De ennél még sokkal fontosabb lenne, hogy ezzel a mérhetetlen nagy szégyennel a klub vezetése megvilágosodhat: az elõre eltervezett politika nem állja meg a helyét, ez a projekt nem tart majd 2010-ig. Ha ezzel a nehéz felismeréssel kibékülnek, jövõre ismét egy szép korszak köszönthet Barcelonára…
