A múlt nagy klubváltásai
A Barcelona és a Real Madrid históriája hosszú, sikerekben gazdag, számtalan nagy futballista megfordult ezen illusztris klubokban, s olyanok is akadtak, akik mind a két csapatban ki akarták próbálni magukat valamilyen okból. Az ellentétek jól ismertek voltak mindig, ám így is akadt jó néhány futballista, aki nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy lecserélje a gránátvörös-kék mezt a hófehérre.
Írásunkban elsõsorban azon játékosokkal foglalkozunk, akik Barcelonából tették át a székhelyüket a spanyol fõvárosba, de megemlítünk példákat azok közül is, akik ezzel ellentétes utat jártak be. Ide elsõsorban Luis Enriquét és Eto’ót lehet sorolni, akik azonban azért távoztak Madridból, mert nem számítottak rájuk sportszakmailag, egyéb szempontok nem voltak az ügyek hátterében. Ez viszont már nem igaz sokszor azokra, akik ellentétes irányban cseréltek klubot…
Általánosságban el lehet mondani, hogy azok, akik váltottak, elértek sikereket új klubjukban, jelen esetben tehát a Real Madridban, így szakmailag nem volt rossz döntés számukra az átigazolás. Ugyanakkor az éremnek van egy másik oldala is, így sokan kerültek milliónyi barcelonai szurkoló utálatának középpontjába, s talán ezért, talán nem ezért, de a barcelonai Clásicókon rendre betliztek azok a madridi játékosok, akik elõzõleg a Barcát szolgálták.
Az elsõ példa Josep Samitier, aki talán a leghíresebb, legsokoldalúbb sportember mind közül. Samitier volt a Barcelona szurkolók elsõ igazán nagy sztárja, elsõszámú kedvence. 1929-ben a Barcelona vele nyerte meg az elsõ bajnokságot, majd még további öt kupát söpört be, míg 1933-ban távozott Madridba. Samitier ekkor már 30 éves volt, s úgy érezte, visszaesett a szerepköre a csapaton belül, így váltott, ám a Real mezében nem sok öröme volt, mert mindössze nyolc meccsen játszhatott másfél év leforgása alatt. A Barca akkori stadionjában, a Les Cortsban egyszer sem léphetett pályára, ám Madridban kétszer is szembekerült a Barcelonával, s mindkét esetben gólt is lõtt. Madridban egy bajnoki címet és egy kupát nyert.
Az õ története ennyivel azonban nem ért véget, mert 1944-ben visszatért Barcelonába edzõként, s meg is nyerte a ’45-ös bajnokságot. 1948-ban már a technikai igazgatói posztot töltötte be, s neki köszönhette a Barcelona, hogy meg tudta szerezni Kubala László, illetve õ igazolta le tulajdonképpen Alfredo di Stéfanót. Ám Samitier késõbb még egyszer otthagyta a Barcát, 1956-ban újfent Madridban kötött ki, s hasonló pozíciót töltött be, mint a Barcánál. Mindezek ellenére, õt sosem gyûlölte meg a barcelonai közönség, talán azért sem mert katalán volt, s mikor meghalt 1972-ben, ezrek siratták a futball hõskor legnagyobb zsenijének kikiáltva.
Evaristo de Macedo kiváló brazil válogatott játékos volt, s az õ csodálatos csukafejesének köszönhetõen gyõzött a Barcelona 1960-ban a Real Madrid ellen a BEK elõdöntõjében. A Barcelonával két bajnoki címet nyert öt év alatt, s azért hagyta el a Barcát, mert Enric Llaudet elnök nem tudta elintézni neki, hogy spanyol állampolgárságot kapjon. Hivatalosan nem volt sikertelen Madridban, hiszen három bajnoki címet is nyert, ám sorozatos sérülésektõl szenvedett, így nem „futotta ki magát” a fõvárosban.
A következõ „árulásra” sokat kellett várni, mert a Real Madrid jelenlegi edzõje, Bernd Schuster csak 1988-ban döntött úgy: jobb lesz neki fehér mezben a továbbiakban. Schuster meghatározója volt a Barcelona játékának a nyolcvanas években, nem meglepõ, hogy kivívta a csapatkapitányi tisztséget is magának. A késõbbiekben azonban megromlott a viszonya Terry Venables vezetõedzõvel, s ennek egyik epizódja különösen durván zajlott le. A BEK ’86-os döntõjében a Barcelona 0-0-s döntetlenre volt csak képes Sevillában a Steaua Bukarest ellen, ám Schustert a mérkõzés alatt lecserélte Venables, amire a játékos egyszerû választ adott: egyszerûen elhagyta a stadiont, s a csapat szállodájába ment. Õ így nem is láthatta, hogy társai sorra lövik bele a labdát Duckadam kapusba a tizenegyes párbaj során. Ekkor Nunez elnök leszögezte, Schuster soha többé nem fog pályára lépni gránátvörös-kék szerelésben, ám valahogy idõlegesen rendezõdtek a viszonyok, s a német jövõre is maradt a Barca kötelékeiben. Ekkor már bizonytalan volt Venables helye a kispadon, s mivel õt már az ötödik forduló után kirúgták, megoldódni látszott az ellentét. Azonban a játékosok a késõbbiekben mindent elkövettek, hogy a klub akkori elnöksége elhagyja a posztját, a harcból ellenben nem õk kerültek ki gyõztesen. Nunez és csapata a helyén maradt, s az idény végén több játékostól megszabadult. Távozott Schuster is, aki ráadásul Madridba vette az irányt, s ott is meghatározója volt csapatának. A szurkolók nem nézték tétlenül a német ezen döntését, s ráaggatták a Judás becenevet. Schusternek sem igazán ment volt csapata ellen, melyre a legjobb bizonyíték, hogy az utolsó fellépésén a Camp Nouban kiállították.
Hasonló sorsra jutott Michael Laudrup is, aki szintén szárnyalt a Barcában a Dream Team idején, ám összetûzésbe keveredett Johan Cruyffal, ezért távozott 1994-ben. A szurkolók õt sem zárták a szívükbe ezért a döntésért, szintén Júdásnak nevezték, s maga Laudrup is bevallotta évekkel késõbb, hogy soha sehol nem érezte magát olyan rosszul egy meccs alatt, mint a visszatérésekor a Camp Nouban.
Ennél azonban még sokkal rosszabb sora volt Luis Figónak, mert õt még egy disznófejjel is megkínálták a szurkolók, akik közül sokan meg is lincselték volna, ha lett volna lehetõségük erre. A korábbi példákhoz hasonlóan Figo is kiváló volt a Barcánál, csapatkapitánnyá is lett, a szurkolók imádták, s a csapat sem szerepelt rosszul vele. A 2000-es elnökválasztások azonban váratlan fordulatokat hoztak. A Real Madrid új elnöke, Florentino Pérez mindent elkövetett azért, hogy megszerezze Figót, ahogy azt megígérte a választási kampányában. Ezt végül sikerült is kiviteleznie, Figónak ugyan 2002-ig érvényben lévõ szerzõdése volt, ám az ügy rendkívül kacifántos alakulása a Madridnak kedvezett. Figo még az átigazolásának hetében megígérte a Barcelona szurkolóinak, hogy nem igazol el, marad Katalóniában. Pedig ekkor már tisztában volt az ügy körülményeivel, s azzal, mi következhet. Nem csoda, hogy mikor bejelentették az átigazolását, Barcelonában mindenki ellene fordult, árulónak nevezték, ha éppen nem jutott eszükbe valami durvább és frappánsabb. Alighanem még soha egy játékos nem örvendett olyan közutálatnak, mint amiben Figo részesült a Camp Nouban az elsõ visszatérésekor. Figo és a Madrid is veszített (2-0), s a portugálnak soha nem sikerült felszabadultan játszania már a barcelonai katlanban, mert ott hiába lépett pályára madridiként négyszer is, gólt nem tudott lõni.
A legutolsó példa arra, hogy Barcelonából egyenesen Madridba szerzõdjön valaki az Savioláé, aki múlt nyáron váltott székhelyt, ám minden jel arra mutat, hogy az argentin klubváltása tulajdonképpen jelentéktelenné válik. Saviola csak perceket kap Schuster edzõtõl, ám ha végül mégis pályára lépne a Camp Nouban, a történelem szerint nem számíthat sok jóra, legalábbis a maga részérõl nem.
