Pénztárca vagy?
Ronaldinho mély válságba zuhant, ezt már csak a legelvakultabb szurkolói nem képesek, esetleg nem akarják beismerni. Tudásához mérten hétrõl-hétre erõsen visszafogott teljesítménnyel rukkol elõ, így nem csoda, hogy a média egyre-másra az esetleges távozását valószínûsíti.
Hogy mennyi igazságtartalma van ezeknek híreknek, azt mindenki döntse el maga. Azt már csak zárójelben jegyezném meg, hogy úgy nehéz is formába lendülnie, ha az edzõje rendre rossz, esetleg rosszul idõzített megoldással kívánja orvosolni a „gárda sérült testrészének” problémáját. De hagyjuk is ezt a mellékvonalat, a következõ bekezdésekben ugyanis egy alapvetõ közgazdasági modell segítségével szeretném körbejárni a brazil játékmester megtartásának vagy meg nem tartásának kérdéskörét.
Hívjuk tehát segítségül az alternatív költség fogalmát. A mindennapi élet kapcsán, így a futballpályákon és azon kívül is döntéseket kell hoznunk. Elhatározásokat, amelyek horderejüknek megfelelõ hatást gyakorolnak egy-egy család, vállalkozás, futballklub vagy éppen játékos jövõjére. Ezeknek a döntéseknek pedig nem csak eredménye, hanem ára is van. Ez pedig nem más, mint az alternatívákról való lemondás. Hogy futballnyelvre is lefordítsam, fel kell tennünk magunkban a következõ kérdést. Biztos, hogy több haszonnal jár most drágábban eladni Ronaldinhót – és megkockáztatni, hogy máshol kivirágzik -, mint amennyit veszíthet vele a csapat, ha megtartja? Vagy fordítva, megéri-e megtartani és bevállalni, hogy a továbbra is rossz formát mutató Ronaldinhót jövõre sokkal kevesebbért lehet csak eladni és a pályán sem bizonyít? Vagyis mérlegre kell tenni, hogy az egyes kimeneteleknél mekkora eredményt és mekkora alternatív költséget könyvel el a klub. Nem kell sok sütnivaló ahhoz, hogy belássuk: azt a verziót kell választani, ahol a kettõ különbsége a nagyobb.
Ahhoz viszont, hogy az egyes tényezõk egy része számokban is mérhetõ legyen, ketté kell választani õket gazdasági és sportszakmai szempontokra. Ronaldinho, mint márka, mint a világ egyik leghíresebb arca, mint egy „hús-vér hirdetõtábla” becslések szerint 2006-ban David Beckhamet is megelõzve 47 millió eurót ért. Szabad fordításban ez nálam azt jelenti, hogy ennyi pluszbevételt realizáltak a szponzorai csak azért, mert Ronaldinho nevével kampányoltak, mert õ mosolygott vissza a plakátokról. A Barca 10-esének népszerûségébõl, marketing értékbõl nyilván a Barcelona is profitált (Új szurkolókból új vásárlók, új elõfizetõk, új nézõk lesznek!), hogy mégis mennyit, arra vonatkozó adatok azonban nem állnak rendelkezés(em)re. Ahogyan arra vonatkozóan sincsenek információk, hogy a fennmaradó gyengélkedése milyen negatív hatással lesz az üzleti értékére.
De ami egy labdarúgó-egyesület esetében sokkal inkább mérvadó, az a pályán mutatott teljesítmény, és a vitrinbe szállított trófeák száma. A szurkolói elvárások teljesítése és a klub hírnevének öregbítése mellett persze nem kis pénz is áramlik a kasszába egy-egy bajnoki cím vagy BL-diadal egyenes ágú következményeként. Bizony vaskos tízmilliókról van szó! Ha pedig ez a rossz formában játszó Ronnie lesz tagja újra és újra a kezdõcsapatnak, akkor nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy észrevegyük: nem sokat fog lendíteni a Barca szekerén sem a gyepszõnyegen, sem a mérlegben. Persze az is hatalmas túlzás lenne, ha egy személyben õt kiáltaná ki mindenki bûnbaknak az elmaradt sikerek miatt. Így annak ellenére, hogy nem egy profitorientált vállalkozásról van szó, mégis fontos aspektusa ennek a kérdésnek a megítélése szempontjából, hogy a Barca anyagilag hogyan kerül ki ebbõl az ügybõl.
A pénzügyi szempontok tehát – továbbra is a Ronnie mélyrepülését feltételezve – nem feltétlenül Ronaldinho mellett szólnak, fõleg akkor, ha azt is számításba vesszük, hogy jövõre kisebb átigazolási összeg ütné Joan Laporta markát. Nem mindent lehet azonban skálán mérni. A Barcelona viszont több mint egy klub. Az Uniceffel kötött szerzõdés sem jöhetett volna létre, ha ez lett volna az elsõ számú szempont. Sokkal inkább az emberi értékek, a küldetéstudat hirdetése. Mennyit romlana vajon a Barca megítélése, ha így bánnának azzal az emberrel, aki újra Európa térképére vezényelte a csapatot?
Még egy esély. Talán egy új edzõvel, egy új játékrendszerrel ismét a régi fényében tündökölhet. És ha nem? Akkor harminc-negyven (?) millióval vékonyabb lesz a buksza. És akkor? Nekem sokkal többet ér a lehetõség, a remény, hogy egyszer viszontláthassam azt a játékost, akit felállva tapsolt a Bernabeu közönsége. Valamit valamiért. Melyik a fontosabb?
Írta: grecki
