Helyzetelemzés szubjektívan
Szomorú napokat él át a Barcelona, hiszen a csapat szétesése, agóniája után most már a vezetõség is lassan darabjaira hullik. Én azt mondom kár érte, és nem kellene így lennie. Tisztában vagyok azzal, hogy ez az írás nem fog meggyõzni errõl mindenkit, mert szerintem nagyon sokan úgy alkotnak véleményt a kérdésben, hogy szem elõtt tartják az egyszerû szimpátiát, a hosszú évek alatt kialakult véleményüket személyekrõl, egyszerûen csak azt az egyszerû tényt, hogy nem nyert a Barcelona, vagy azt a véleményt, hogy nem igazol jól a Barcelona. Én most arra vállalkozok elsõsorban, hogy azt keresem: hol hibázott Joan Laporta, és mekkorát hibázott ezekben a helyzetekben Joan Laporta? Azt igyekszem elkerülni, hogy fölsoroljam a jelenlegi elnök eredményeit, erényeit, azokat az érveket, amelyek maximálisan mellette szólnak. De a hiba és helyzetelemzés végkövetkeztetéseként is mindenki eldöntheti, hogy most távoznia kellene az elnöknek, vagy sem, mindezt szigorúan abból a szempontból vizsgálva, hogy mire van szüksége a klubnak, a csapatnak.
Szükséges volt az indítvány?
Szegény Barcelona… Bármi történjék még a következõ napokban és hetekben, egyre inkább nyilvánvaló, hogy ami eddig történt a klub háza táján, a vezetõséget, az elnököt és az esetleges jövendõ választásokat tekintve, csak károkat okoz a klubnak. Laporta ellenzõi mondhatják azt, hogy erre szükség volt, hogy ez kell a klub megtisztulásához, ahhoz, hogy „jó útra” térjen az egyesület, hogy elkerüljük a további hibákat, katasztrófákat.
Én ebben nem hiszek, és erõsen demagógnak tartom ezt a véleményt, mert Laporta nem egy rossz képességû vezetõ és nem is akar rosszat a klubnak. Bármi lesz, az elmúlt hónapban a klub sokat vesztett a presztízsébõl, és folyamatosan veszíti az értékes perceket, amelyek talán azt szolgálhatnák, hogy jövõre stabilabb, sikeresebb, eredményesebb legyen a klub, s hogy maguk a szurkolók boldogabban térhessenek majd haza egy-egy vasárnap este a meccs után.
Joan Laporta ellenzõi azt mondták a bizalmi szavazást megelõzõ kampányban, hogy a klubnál teljes válság és fejetlenség uralkodik, hogy a még nagyobb tragédiák elkerülése végett minél elõbb váltsunk elnököt! Hogy nekik, személy szerint Sandro Rosellnek és Oriol Giraltnak az volt-e a célja valóban, hogy megtisztítsa a klubot, vagy az, hogy bármi áron hatalomhoz jusson, vagy legalábbis rivaldafénybe kerüljön a bizalmi szavazás kapcsán, nem érdemes találgatni, mindenki eldöntheti maga. De afelõl senkinek nem lehet kétsége, hogy ma összehasonlíthatatlanul nagyobb a káosz a klubnál, mint volt például az idény befejezésekor. Ez soha nem jön jókor, de akkor különösen kellemetlen, ha éppen egy új, sikeres korszak és sikeres csapat alapjait kellene lerakni. Ezek után mondom azt, hogy a klub demokratikus mûködése ezen a ponton visszaütött, mert ilyen mértékû széthúzásra soha nincs szükség, és aki azt mondja, hogy ez szükséges egy szebb jövõhöz, az túlságosan is optimista, mert egy megosztott klubnál könnyebben aligha teremnek majd a sikerek, mint egy egységesnél, vagy egy olyannál, ami legalábbis egységesnek látszik. Mert a legfontosabb a klub, a csapat, a siker, s az ehhez szükséges körülmények! Ezt azoknak sem szabadna elfelejteniük, akik bármilyen okkal vezérelve azt mondják: jobb ha Laporta megy.
Laporta hibái
Joan Laporta számos hibát elkövetett az elmúlt években, ezt kár vitatni. Ugyanúgy elkövetett hibákat, mint bárki más, de sajnos fontos körülmény, hogy az õ döntései oda vezettek, hogy az elmúlt idényben a klub három legfõbb szakosztálya mind leszerepelt, s nem gyûjtött címeket. Megítélésem szerint ezek között a kudarcok között nincs összefüggés, tehát nem ugyanazért az okért játszott rosszul a kézilabdacsapat és a focicsapat, s fejezte be az idényt sikertelenül. Éppen ezért a kisebb szakosztályok problémáiba nem megyek bele, mert ugyan voltak hibák mindenütt, ezek között nincs kapcsolódás.
Mégis mikor és mit csinált rosszul Laporta? Az ellenzõk leginkább azt hozzák föl ellene, hogy képtelen volt a kezében tartani az irányítást, a klubnál eltûntek a szabályok, a fegyelem és ennek köszönhetõen az eredményesség is. Ez részben valóban Laporta hibája, hiszen egy keménykezû felsõ vezetõ nem engedheti meg, hogy a csapat körül hosszú távon ne legyen kellõ fegyelem, s hogy a játékosok ne a kellõ odaadással futballozzanak hétrõl-hétre. Ez az edzõ kompetenciája, de bizonyos pontokon valóban illett volna valamit tenni az elnöknek, ha nyilvánvalóan egy folyamatról van szó. Az már más kérdés, hogy az eredménytelenség erre vezethetõ-e vissza, de errõl inkább valamivel késõbb írok.
Laporta nem tett ez ellen, illetve nem volt elég bátor ahhoz, hogy adott esetben eltávolítson a csapattól játékosokat, elbocsássa az edzõt. Ennek az egyik oka, hogy õ is „megfertõzõdött” azzal a betegséggel, hogy a klub vezetõje megszereti, és a végletekig támogatja azokat, akiket egykoron õ szerzõdtetett, és akik késõbb sikereket hoztak a klubnak. Rijkaard, Ronaldinho vagy más ezért maradhatott a klubnál tavaly nyáron, s maradhatott az elmúlt idény közben is. Ez azonban csak az egyik ok. Laporta elmúlt öt éves kormányzása alatt mindenki könnyen megfigyelhette, hogy nagy hangsúly került a klub renoméjának emelésére, a nemzetközi presztízs fokozására, a „Més que un club” eszme hangsúlyozására.
Ez az eszme, ez a jelmondat viszont nehezen egyeztethetõ össze azzal, hogy adott esetben az eredménytelenség hatására idény közben rúgjuk ki az edzõt, büntessük meg, vagy akár számûzzük a kerettõl a játékosokat. Laporta pedig valóban a szívén viseli a klub külsõ megítélését, s a mindennapi munkájában ezt igyekszik is követni. Ezért viszont képtelen volt olyan döntéseket meghozni, amik szöges ellentétben állnak azzal, hogy „a Barcelona több mint egy klub.”
A válságkezelés segített volna?
A következõ kérdés, hogy mi történik, ha az imént említett körülmény nem áll fenn, és Laporta keménykezû elnökként az idény közben például kirúgja Frank Rijkaardot. Természetesen ez csupán magánvélemény, de ennek nagy hatása már nem lett volna a Barcelona szezonjára összességében. Tavaly májusban, amikor a Barca 4-0-ra kikapott a Getafe otthonában, megfogalmaztam, hogy az érzéseim szerint mi a baj, s mit kellene tenni. A korszak már akkor is véget ért, de a vezetõk nem törõdtek ebbe bele, mert szerették a csapatot, a játékosokat, az edzõt. A nyár folyamán csak kiváló játékosokat igazoltak, de egy nagy probléma volt: Egyetlen egy vezéregyéniséget sem penderítettek ki a keretbõl, így a Barcelona ugyanazon az úton folytatta, amin korábban is járt. Nekem az a véleményem, hogy ha csak az edzõt cserélik ki tavaly nyáron, idén nem ért volna el sokkal jobb eredményt az együttes, mert ez a csapat, ebben az összetételében már képtelen volt hosszú távon is motiváltan játszani a meccseken, a sikerességet szem elõtt tartva hajtani az edzéseken, önfeláldozásokat vállalni a csapattársért, a gárdáért a pályákon. Nem lett volna, mert a Barca egészében belefásult saját magába, a játékostársak a szûk környezetükbe. Ezen még a legkiválóbb edzõk sem segítenek, amire más csapatoknál is lehet példát találni. Ezen csak az segít, ha a keret megújul, és nem csak a kiegészítõ játékosok szintjén történik meg mindez, hanem a gárda játékát meghatározó, eredményességéért felelõs pozíciókban is.
Laportának és csapatának ezt meg kellett volna tennie tavaly nyáron, attól függetlenül, hogy mindemellett edzõt is váltottak volna-e. De a játékoskereten változtatni kellett volna, ez ugyanis az oka annak, hogy a Barca oda ért el az elmúlt évben ahova elért: a teljes kilátástalanságba, reménytelenségbe. Laporta a bizalomra szavazott, adott egy újabb esélyt mindenkinek, ami könnyen idomult a „Més que un Club” eszméhez, a klub alapvetõ elveihez méltó módon.
Válságkezelés idény közben?
Decemberben, amikor hazai pályán vereséget szenvedett a csapat a Real Madridtól, már gyakorlatilag mindegy volt. Laporta ellenzõi elõszeretettel fölhozzák, hogy a klub elnökének határozottan meg kellett volna akadályozni azt, hogy a csapatnál továbbra sincs fegyelem, nincs önfeláldozás és persze el kellett volna bocsájtani Frank Rijkaardot. Talán így van, meg kellett volna tenni. De azok, akik azt mondják, ez nagy hibája volt Laportának, föltehetik a kérdés maguknak õszintén, Laporta személyétõl elvonatkoztatva: Ez megmentette volna a szezont? Ez lett volna a baja a Barcelonának idén, hogy Joan Laporta nem váltott edzõt? Ez hiányzott ahhoz, hogy sikeres legyen a csapat?
A kérdésfeltevésembõl könnyen olvasható a válaszom, hogy egyáltalán nem. A Barcelona ebben az évben már a múlt csapata volt, egy letûnt kor csapata, olyan játékosokkal, akik különösképpen már nem törtek össze, ha éppen nem jöttek az eredmények. Ebbõl a keretbõl – bármilyen nevekbõl is állt – senki nem faragott volna bajnokcsapatot, vagy akár Bajnokok Ligája gyõztest. Még José Mourinho sem, arról nem beszélve, hogy a portugál aligha vállalt volna el ilyen jellegû tûzoltómunkát, mert ez a megbízatás az lett volna a javából.
A hibát semmiképp sem idény közben követte el Laporta, hanem tavaly nyáron, s ennek a levét issza most a klub minden porcikája. Az akkori döntés mindent meghatározott, de be kell látni, hogy akkor nagyon nehéz, s talán hálátlan dolog lett volna olyan játékosokat eltávolítani a klubtól, akik a korábbi sikereket szállították. S minden Laporta ellenes szurkoló tekintsen vissza az emlékezetében tavaly júliusra, augusztusra, hogy elégedett volt-e az átigazolásokkal, s azzal a csapattal, amely nekifutott az idénynek.
Mert Laporta összehozta a világ legerõsebb játékoskeretét – az edzõ tanácsait figyelembe véve -, ám azzal nem számolt, hogy ez a keret hiába állt nagy nevekbõl, nagy sikerekre már nem volt hivatott a korábban taglalt okoknál fogva.
A felelõs az átigazolásokért?
Elsõsorban a magyarországi szurkolók körében divat újabban, hogy az átigazolásokért az elnök a felelõs a Barcelonánál. Katalóniában – felmérésekkel alátámasztható módon – egyáltalán nem kérdés, hogy a szurkolók bíznak az új csapatban, bíznak Pep Guardiolában és az õ döntéseiben. Mert azok a döntések, hogy mennie kell Samuel Eto’ónak, Ronaldinhónak és mindenkinek, aki nem fér bele az új tréner új csapatába, mind-mind Guardiola döntései, Joan Laportának csak annyi köze van ehhez, hogy kinevezte Josep Guardiolát. Tehát azért hibáztatni Laportát, hogy nem megfelelõk a szakmai elképzelések, egyszerûen butaság. Biztos, hogy sokan vannak Katalóniában is olyanok, akik sajnálják, hogy Samuel Eto’ónak távoznia kell, de ez egyáltalán nem számít olyan kulcskérdésnek ott, mint itt. Egy dolog számít, elõzetesen Guardiola és csapata meg kell, hogy kapja a szükséges bizalmat, mert ennyi minimum jár a klubtörténet egyik legkiválóbb játékosának.
Sandro Rosell lenne a megváltó?
Nagy kérdés, hogy azok, akik Laportát a klubon kívül szeretnék látni, mit látnak a lehetséges alternatívákban, konkrétan Sandro Rosellben? Rosell két évig volt tagja a klub elnökségének, ebbõl maximum másfél évig tevékenykedhetett probléma nélkül, hiszen a 2004-2005-ös idény közben már megtörtént a szakadás a felsõ vezetésben. Sokan mentek Rosellel együtt, s mindannyian Laporta diktatórikus módszereit jelölték meg a távozásuk fõ okaként. Alighanem ebben van valami igazság, hiszen Laporta vérében ott van az egyszemélyes vezetésre való hajlam, de erre bizonyos mértékben szükség is van egy olyan nagy klubnál, mint a Barcelona, hiszen egyes döntések elõtt nem lehet mindenkivel egyeztetni a lehetõségekrõl. Sandro Rosell ebben nem különbözne sokban Laportától, mivel hasonló vezetõi képességei vannak, és képes arra, hogy összefogjon egy csapatot, de az már nem mûködött, hogy megossza a hatalmat Laportával. Ezért õ, illetve azok, akik kezdettõl fogva az õ barátai, pártolói voltak – már a 2003-as választás elõtt is – vele együtt mentek teljesen természetes módon.
Én azt nem mondom, hogy Sandro Rosell rossz elnök lenne, sõt, azt állítom, hogy Sandro Rosellnek minden adottsága megvan ahhoz, hogy kiváló elnök legyen. De ezzel együtt azt is mondom, hogy ezekkel az erényekkel Laporta is bír, és ha Laporta egyszer képes volt a pokol mélyérõl számos jó döntéssel kihúzni a kátyúból a klub szekerét, akkor erre most is képes lehet, ha persze viszonylagos nyugalomban tud dolgozni.
Ha ez lehetetlen, ha a szurkolók tüntetései tartósnak bizonyulnak, valóban elkerülhetetlen a váltás, mert ezen a ponton is hangsúlyozom: a klubérdek mindenekelõtt kell járjon, jelen esetben minden személyes preferencia elõtt. De ha Laportának meglesz a lehetõsége arra, hogy viszonylag nyugodt körülmények között végezze a munkáját, akkor a „járt utat járatlanért el ne hagyj” elv alapján nem pártolom azt, hogy új elnöke legyen a Barcelonának.
Azért nem, mert a jövõ még sokkal inkább látható és prognosztizálható vele, mint nélküle. Sandro Rosell képes lenne pontosan szemben haladni az edzõi akarattal, s megtartaná a régi csapat húzóembereit. Nem erre van szükség, nem ez a csapat érdeke. Vagy ha ez csupán kampányfogás a részérõl, és mindez nem történne meg, õ akkor sem vetítette elõ, hogy mit csinálna másként, mi az alternatívája a bajok megoldására. Mert egyes átigazolások becsmérlése még közel sem jelent orvosságot semmire. Persze ettõl függetlenül is igaz, hogy Rosell jó elnök lehet, könnyen lehet, hogy hamarosan lesz is, de ebben a pillanatban azt látom, hogy többet, jobbat õ sem adna a klubnak, mint Laporta.
Azt a felvetést pedig egészen abszurdnak tartom, hogy Albert Vicens, eddigi szociális ügyekért felelõs alelnök venné át Laporta posztját. Vicenst minden bizonnyal alig ismeri a szurkolók többsége, ami aligha véletlen, hiszen nem az elnökség leginkább karizmatikus figurájáról van szó. Vicens egy kedves ember, de nem vezetõ, nem vezéregyéniség. Egy olyan nagy klub irányítását márpedig nagy butaság lenne rábízni Albert Vicensre, ahol minden döntés meghozatala fontos, ahol a nyomás mindennapos. Vicensbõl egy báb lenne a klub élén, ami az égvilágon senkinek nem hasznos, de legfõképpen a klubnak nem, hiszen az egyesületnek egy határozott, sokszor akár diktatórikus, de mindig tisztán gondolkozó emberre van szüksége.
Laporta ezekkel az erényekkel bír, azzal együtt, hogy valóban voltak nagy hibái, és neki is köszönhetõ, hogy a Barcelona most ott tart, ahol tart. Mert Laporta elkerülhette volna a tragédiát, ha még keményebb, és egy kicsit kevésbé emberséges elnök.
Két év elment
Két év elúszott, ezzel már nincs mit kezdeni. Nem jó, és sokan szomorúak, mérgesek ezért. Mérgesek Laportára, és joggal teszik. De ez csupán két év. Josep Lluís Núñezt, a Barca korábbi sikerelnökét, bizonyos idõszakokban ilyen alapon már föl is koncolhatták volna a klub székháza mellett, Joan Gaspart méltó büntetésérõl már inkább nem is szólnék.
Az irónia nem véletlen. Úgy érzem, hogy sokan elveszítették a realitásérzéküket, mert a Barcelona volt már sokkal súlyosabb válságokban a 109 éves története során, voltak ennél sokkal hosszabb idõszakok, amíg nem nyert címeket a klub. És ez így természetes, hiszen minden csapat útja olyan, mint egy hullámvasút, csak abban van különbség, hogy milyen hosszúak a hullámhegyek és milyen hosszúak és mélyek a hullámvölgyek. Azokban a korábbi idõszakokban még sem történt azonnal elnökváltás… Nem történt, mert ez nem így mûködik. Most mégis lehet, hogy váltás lesz, mert vannak a háttérben olyanok, akik mindent megtettek és megtesznek azért, hogy a szurkolók lelkiállapotát kihasználva, az érzelmeket mesterségesen melegen tartva megpróbáljanak hatalomhoz jutni.
A hatalom a pártolóké
A pártoló tagok Katalóniában a két év sikertelenség miatt, a magyar szurkolók egy része az átigazolási tervek miatt és a két év sikertelenség miatt váltani akar. A pártolók véleményét nekünk, innen Magyarországról kötelességünk elfogadni, mert õk a klub tulajdonosai, õk fizetik a tagdíjat, õk rendelkeznek az egyesülettel. És jogukban áll az is, hogy elnököt váltsanak. Többségük ezt megtenné, de mégsem elegen, és ez sem véletlen. Ha ugyanis a bizalmi szavazás sikerességi küszöbe nem 66 százalék lenne, hanem 50, bizony kevés elnök töltötte volna ki a mandátumát eddig, hiszen a bizalmatlansági indítványok benyújtása minden sikertelen szezon után érdeke lett volna az éppen elnöki székre pályázó ellenzéknek.
A sociók szava mindenesetre szent, s a szavazás eredményétõl függetlenül hosszú, vagy akár rövidtávon is rajtuk áll, hogy mi lesz Laporta sorsa. Hagynak-e még esélyt Laportának, vagy az akaratuk – akár állandó tüntetések útján – elég lesz ahhoz, hogy új útra tereljék a klub szekerét. Bárhogyan is alakul, minden szurkoló és vezetõ szeme elõtt az kell lebegjen: Ez a szekér minél hamarabb találja meg azt az utat, ami visszavezet a sikerekhez.
