Kubala – II. rész

Elõzõ fejezetünkben Kubala László életének és karrierjének kezdete kapott helyet, a végén pedig egy kis ízelítõt kaphattak olvasóink a Barcelonában elöltött évek jelentõsségérõl, és eredménysorából. Méltó folytatásként következik most a Barcában elért sikerek részletes bemutatása, és ‘Laszi’ igazi üstököshöz hasonlító életének utolsó szakasza.  

Az annalések szerint korának férfi szépsége volt, a nõk bolondultak érte. Az emlékezõk leírása szerint Kubala érkeztével nemcsak a szurkolók száma nõtt meg, hanem ezen belül a nõi szurkolók aránya is rohamosan növekedésnek indult. Ha megnézzük a róla készült korabeli fényképeket, igazat kell adnunk a leírásoknak: a kor férfiideáljaként sok-sok nõ szívét megdobogtatta. Pedig csupán 176 cm magasra nõtt, mégis bolondultak érte a nõk.
Persze, mi Barcelona-szurkolók nemcsak emiatt tekintünk rá, mint legnagyobbra. A katalán Barca-drukkerek sem ezért választották meg 1999-ben a XX. század legjobb Barca futballistájának. Hanem, mert amit a labdával tudott, az kiemelte korának labdarúgói közül. Irányító középpályásként, csatárként állandó veszélyt jelentett az ellenfél kapujára. Pályafutása során számtalan duplával, 16 mesterhármassal, valamint egy-egy mesternégyessel, -ötössel és –hetessel büszkélkedhetett. 1952. február 10-én a Gijón ellen elért (9-2) gyõzelem alkalmával terhelte meg az ellenfél kapuját hét góllal. Az FC Barcelona színeiben 349 mérkõzésen 270 gólt ért el, ebbõl a bajnoki mérlege 186/131 (Kormanik-Moncz: Barcelona, Aréna Kiadó), más orgánum szerint 345 meccsen 274-szer volt eredményes (fcbarcelona.cat), viszont talál-koztam 329/256-os mérleggel is (wikipédia.org).

Az FC Barcelonánál játékosként eltöltött 11 évét két nagy szakaszra lehet bontani. Ami egyben két nagy edzõ mûködésével is egybeesik. Az elsõ sikerkorszaka 1950-54-re tehetõ, amikor sógora vezetésével mindent megnyert, amit abban az idõben meg lehetett nyerni. A Csapat sikerei mellett az egyéni eredmények sem maradtak el. Számtalan gólpasszt jegyzett, emellett kétszer is a csapat házi gólkirálya volt (1952 – 26 gól, 1954 – 23 gól). A legeredményesebb góllövõnek járó Pichichi-díjat egyszer sem sikerült azonban elnyernie. 1952-ben állt hozzá a legközelebb, de a madridi Pahino megelõzte (28 találat), 1954-ben pedig Di Stéfano elõzte meg ebben a rangsorban. A másik két legeredményesebb idénye az „átmeneti idõre” esik, amikor egy Spanyol Kupán kívül (1957) egyéb címet nem sikerült nyernie. 1955-ben és 1956-ban is 14-14 góllal lett a házi gólkirálya a Csapatnak. Az 1950-54-es korszakot sokan a ’20-as évek sikereihez hasonlítják. A kor szurkolói úgy vélték: nemcsak, hogy sikerült kiheverni a polgárháború okozta sebeket, hanem visszaértek az 1920-as években látott sikerek szintjére. Szemkápráztató játék, csodálatos gólok, nagy gyõzelmek – ezek jellemezték a Daucík-korszakot, melynek központi figurája volt „Laszi” – csak így hívták Spanyolországban, mert a ’c’ betût nem tudták kiejteni. A szurkolók imádták, tenyerükön hordozták, Õ pedig varázsolt. Még akkoris, amikor 1953/54-es idényben TBC-vel küszködött. Mindene volt a Klub, a szurkolók – ezt nagy meccsekkel, és szép gólokkal hálálta meg.
Az elsõ idõszak alatt lejátszott Spanyol Kupa – döntõkön két alkalommal volt eredményes. Egy-egy gólt lõtt az 1952-es FC Barcelona – Valencia CF (4-2, h. u.), és az 1953-as FC Barcelona – Athletic Bilbao (3-1) ellen megnyert kupadöntõn. Az 1957-es FC Barcelona – RCD Espanyol (1-0) meccsen is a pályán volt, de a kapuba nem sikerült betalálnia.

A Herrera-korszak

A négy sikertelen szezon után, amikor az olasz Puppo, a magyar Plattkó és a katalán Balmanya trenírozták a Csapatot, a vezetõség a kor egyik edzõfejedelmét, az argentin származású Helenio Gavilán Herrerát szerzõdtették a kispadra. Az argentin 2 idényben ült a Csapat kispadján, ami alatt 2 bajnokságot (1959, 1960), egy Spanyol Kupát (1959), és kettõ Vásárvá-rosok Kupáját (1958, 1960) sikerült nyerni.
1958 – egy másik szempontból is érdekes, és a magyarok számára örömteli év a Barca életében. Ekkor került a csapathoz Kocsis Sándor és Czibor Zoltán is. És váltak a következõ három év meghatározó alakjaivá. Evaristo és Luis Suárez mellett Czibor 1961-ig, Kocsis pedig 1965-ig szolgálta játékosként a kék-gránátvörös színeket. Egyszerre ritkán voltak a pályán, egyik ilyen alkalom az 1961-es BEK – döntõ volt, mint azt a közvetítésemben is olvasni lehetett. Ugyanakkor a három magyar játékos kiválóan megértette magát a pályán is, és azon kívül is. Czibor balszélsõként örvendeztette meg a Nou Camp közönségét, Kocsis pedig ki-magasló fejjátékával szerzett újabb rajongókat.
Kubala pedig ott folytatta, ahol 1954-ben félbehagyta. Elévülhetetlen érdemeket szerzett az újabb sikerekben. A két bajnoki címben, a Spanyol Kupa – gyõzelemnek egyaránt aktív részese volt. Gólokkal vette ki a részét a VVK – menetelésbõl is: mind az 1955-58-as ki-írásban, mind az 1958-60-as kiírásban eredményes volt. Az elsõ gyõzelem felé vezetõ úton gólt lõtt a Koppenhága ellen (1), a Birmingham elleni második és harmadik meccsen (1-1), a London elleni döntõben viszont eredménytelen maradt. A második gyõzelem során duplát ért el az Inter elleni 4-2-es idegenbeli siker során, majd a Belgrád elleni elõdöntõ visszavágóján.
Barcelonai pályafutásának végsõ csúcsára 1961-ben a berni BEK – döntõben ért el. A Benfica ellen ugyan 3-2-re alulmaradt a csapat, az õ játékára nem lehetett panasz: nagyszerû labdákkal tömte csapattársait, a pálya minden részén megtalálható volt, agilisen és megbíz-hatóan játszott, amint azt az „Élõ közvetítésem” során mindenki olvashatta.
Kubala számára a berni döntõ jelentette egyben a búcsút szeretett Klubjától. 11 sikeres szezonnal a háta mögött, szögre akasztotta a csukáját – de nem véglegesen.
A Barcelona méltó búcsúmeccsen köszönt el hõsünktõl. 1961. augusztus 30-án a Stade Reims elleni 4-3-as mérkõzésen kék-gránátvörös mezt húzott Di Stéfano és Puskás Ferenc is. A meccs 4 „barcelonai” góljából kettõt az argentin származású zseni vállalt magára.

Az utolsó évek

Kubala 1963-65 között játékos-edzõként vett részt az RCD Espanyol szakmai munká-jában. A városi rivális színeiben 29 bajnokin lépett pályára, és 7 gólt ért el. És a katalán ’királyi’ gárdában megvalósulhatott az, ami a Barcelonában nem – ’Kuksi’ és Di Stéfano egy csapatban játszhatott, amelynek ráadásul Kubala volt az edzõje.
Az FC Barcelona városi riválisánál eltöltött két idényében a már pályája zenitjén túl-jutó Kubala újfent megmutatta: különleges tehetség és nagyszerû csapatember. Az Espanyol szurkolói is csodálattal szemlélték a pályán bemutatott cseleit – pedig ekkor már 37-38 éves volt Kubala.
Utolsó klubcsapata az FC Zürich volt, ahol egy idényt húzott le 1966-67-ben. 1967 végén pedig végleg szögre akasztotta a futballcipõjét – hogy edzõnek álljon.

Válogatottbeli szereplése

Mint azt már írtam Kubala három nemzet válogatottjában is szerepelt pályafutása során. 1946-47-ben a Slovan játékosaként 6 alkalommal játszott a csehszlovák válogatottban, majd 1948-ben 3 meccs erejéig a magyar nemzeti tizenegyben is.
1953 és 1961 között 19 alkalommal pályára lépett a spanyol válogatottban is, amely meccseken 11 gólt ért el. Az 1962-es VB selejtezõi során brilliáns játékával aktív részese volt annak, hogy a spanyol válogatott kijutott a chilei világbajnokságra, ahol azonban sérülése miatt már nem léphetett pályára. Ugyancsak sérülés miatt nem játszott Di Stéfano sem.

1953. október 21-én tagja volt annak az Európa-válogatottnak, amely barátságos mérkõzést játszott Anglia legjobbjaival, a szövetség megalakulásának 90. évfordulóján.
A katalán válogatottban 4 alkalommal lépett pályára, és négy gólt ért el.

Edzõi karrier

Az FC Barcelonának két ízben volt az edzõje. Elõször 1961-63 között, tehát még mi-elõtt befejezte volna az aktív pályafutását. Másodszor 1980-ban, pár meccs erejéig ült a csapat kispadján. Edzõként különösebb sikert nem tudott elérni szeretett Klubjával. 1961 novembere és 1963 januárja közötti idõszakban a sikerek elkerülték, így felállították a kispadról. A le-váltást nem tartotta tisztességesnek, és elment a városi riválishoz – játékos-edzõnek.
Kubala emellett ült az Espanyol (1966-69), az FC Zürich (1966-67, játékos-edzõ), a Cordoba (1968-69), a Real Murcia ((1986-87), a Málaga (1987-88), az Elche (1988-89), és 12 mérkõzés erejéig a Paraguay-i nemzeti válogatott kispadján. A spanyol szövetség alkalmazásában két alkalommal állt. Elõször, 1969-80 között a felnõtt válogatott szövetségi kapitányaként mûködött közre. Ebben az idõszakban a spanyol nemzeti tizenegy kijutott az 1978-as argentínai VB-re, és az 1980-as EB-re, azonban értékelhetõ sikert nem tudott elérni. Ezen idõszakban 68 mérkõzésen 31 gyõzelmet, 21 döntetlent és 16 vereséget ért el a spanyol válogatott, 98-59-es gólkülönbséggel. Második alkalommal, 1991-ben kinevezték a spanyol olimpiai válogatott másodedzõjének Vicente Miera mellé. Mint másodedzõ tevékeny részese volt a barcelonai olimpián aranyérmet nyert válogatott si-kerének. A Nou Camp-beli döntõn újfent leülhetett arra a padra, amelyen már játékosként, majd klubedzõként is helyet foglalt.

A legenda halála

Kubala László hosszan tartó, de türelemmel viselt betegség után, 2002. május 17-én 75 éves korában, Barcelonában hunyt el. „Csütörtökön szinte egész Spanyolország ünnepelte a Bajnokok Ligája – gyõztes Real Madridot, ám pénteken hirtelen minden elcsendesült. Kubala László halála miatt ugyanis Spanyolországban megállt az élet, a televízióállomások megszakították adásaikat, míg Barcelonában síró embereket lehetett látni az utcákon. A Barcelona otthonában éppen a klub új edzõjének, Louis van Gaalnak tartották a hivatalos sajtóbemutatóját, amikor az újságírókkal szemben Joan Gaspart, a Barcelona elnöke hirtelen sírni kezdett. A teremben pedig lassanként mindenkinek könnybe lábadt a szeme, mivel a Pilar Kórházból megerõsítették, hogy elment Laszi – a Lacit nem tudták kiejteni a spanyolok, ezért spanyolosan Laszinak becézték a 75 évesen elhunyt Kubalát -, akit talán minden labdarúgónál jobban szerettek Spanyolországban.” – áll a Nemzeti Sport 2002. május 18-i számának 20. oldalán a beszámoló.