Eto’o búcsúsorozat – I. rész

Miért írunk ilyet, ahelyett, hogy inkább a napi aktualitásokkal foglalkoznánk mélyebben? Nos, a válaszom elõtt megnyugtatunk mindenkit: a több részes, Samuel Eto’o barcelonai sportkarrierjével foglalkozó anyagunk mellett a friss hírekrõl sem fogunk lemaradni. Maradt tehát a kérdés: miért? A válaszunk: 130 gól…

Forgassuk vissza az idõ kerekét – egészen pontosan 2004 nyaráig. Az ekkor egy éve hivatalba lépõ Laporta-vezetés ugyanis egy végül pozitívnak tekinthetõ év után egyértelmû célokat tûzött ki maga elé: visszaülni Spanyolország trónjára, és másodszor elhódítani a Bajnokok Ligája-serleget.

A grandiózus terv megvalósításához kellett egy vérbeli 9-es, egy olyan támadó, aki illik a Barcelona játékrendszerébe, stílusába, emellett viszont gépileg termeli a gólokat. Txiki Begiristain és Frank Rijkaard, a Barca akkori vezetõedzõje Mallorcán találták meg a fentebb említett tulajdonságokat magában hordozó játékost. A neve Samuel Eto’o volt.

A kameruni csatár pedig potom 24 millió euróért Barcelonába érkezett, egy viszonylag hosszúnak nevezhetõ tárgyalássorozat után. Az elsõ bajnoki mérkõzését 2004. augusztus 29-én, a Racing Santander elleni, idegenbeli 2-0-s gyõzelemmel abszolválta, ahol egyébként rögtön be is talált a francia és szintén új szerzemény Ludovic Giuly mellett.

A kameruni támadó rengetegszer kitûnt a mezõnybõl, és tette mindezt nem csak a jó játékával, hanem a gyõzelemért mindent odaadó mentalitásával és a csapat iránti alázatosságával. Az egész évben esélyes volt a Pichichi-trófea elnyerésére, amit azonban az utolsó „métereken” Diego Forlán, a Villarreal támadója megszerzett elõle.

Habár a BL-cím megnyerése volt a cél, az együttes már a nyolcad döntõben elbukott, amikor is a Chelsea verte ki 5-4-es összesítéssel. Az azóta is bátran az egyik legjobb párharcnak nevezhetõ összecsapás barcelonai „etapján” a Chelsea-vezetést Eto’o egalizálta egy igencsak adrenalin-növelõ „csõrözéssel”.

Az már csak egy kisebb képhiba, hogy Samu a londoni 90 percen viszont még azt is kihagyta, amit máskor csukott szemmel és ülve is berúgott volna… Az afrikai elsõ szezonjából még érdemes kiemelni a 36. fordulóbeli, Levante elleni mérkõzést, ahol a fejjel szerzett találata – nem volt sok ilyen az 5 év alatt… – bajnoki címet ért a katalán csapatnak.

Eto’o egyik kivételes tulajdonsága volt, hogy akkor is szerepelt, amikor már nem kellett volna, vagy éppen már nem volt mérkõzés. Hogy miért mondjuk ezt? Camp Nou, a 2004-05-ös bajnokság megnyerése apropóján megrendezett „fieszta”, a mikrofonnál Eto’o: „Madrid, cabron, salude al campeón” – ami nagyjából annyit tesz, hogy a Madrid „szidalmazása” mellett még tiszteletet kért a fõvárosi csapattól.

A következõ idényben, azaz a 2005-2006-ban már egyértelmûen a duplázás volt a hõn áhított cél, Eto’o pedig egyéni szinten – kimondva-kimondatlanul – a gólkirályi cím megszerzésére pályázott. A kameruni támadó a csapattal párhuzamosan mérkõzésrõl mérkõzésre vette fel az új szezon ritmusát, és szeptember végére már üzemi hõfokon pörgött – ami a góllövést illeti.

Miközben a La Ligában menetelt az együttes a sorozatbeli második bajnoki címe felé, addig a Bajnokok Ligájában ismét a Chelsea volt az ellenfele a nyolcaddöntõben. Ezúttal az elsõ 90 perc Angliában volt, ahol Eto’o visszaadta a kölcsönt, és az azelõtti év kihasználatlan helyzetei után fejjel volt eredményes a Stamford Bridgen.

A BL-menetelés további részében gólokkal nem vette ki a részét – kivéve a Benfica elleni, negyeddöntõbeli visszavágót – , viszont ki ne emlékezne arra a tipikus jelenetre, ahol ismét lemérhetõ volt, miért nevezik Samuel Eto’ót csapatembernek. A Milan a Camp Nou-ban lejátszott visszavágón támadott, és az olasz klub egyértelmûen a baloldalon, azaz Ronaldinho helyén erõltette a támadásokat.

Ezzel nem is lett volna semmi gond, ha nem tudnánk, hogy Ronaldinho nem nagyon védekezik, míg Cafú személyében a világ egyik legjobb jobb bekkje futkározott fel a Milan támadásaival. Rijkaardnak egy szavába került, hogy Eto’o kimenjen a baloldalra, és megfogja a nálánál ekkor már lassabb Cafút…

Az i-re pedig a párizsi BL-döntõben tette fel a koronát, amikor elõbb róla állították ki Jens Lehmannt, az Arsenal német portását, majd õ egalizált a második félidõ második felében. Mindemellett a Pichichi-trófeát is megszerezte, azaz teljes volt a kollekció.

Két felejthetetlen évvel kezdte tehát a Barcelona „Leónja” a katalónai karrierjét, ami ugyan nem így folytatódott, de a vége fantasztikus lett…

Folytatjuk!