Interjú Militóval és a „tapasztalattal”

Lehetséges, hogy sokan már leírták, de õ itt van. Lehetséges, hogy sokan legyintettek csak arra, amikor Militóról és az õ visszatérése utáni Bajnokok Ligája meccsérõl beszélgettek. Lehetséges, hogy sokan azt mondták, örülnek majd, ha egy viszonylag erõsebb csapatban meg tudja majd állni a helyét. Gabriel Militóban azonban több volt, van és lesz, mivel nem adta fel, és küzdött – olyannyira, hogy mostanra már kopogtat a kezdõcsapat küszöbén. 

Másfél év böjt után visszatérhettél a pályára Bajnokok Ligája mérkõzésen is. Mire emlékszel a sorsfordító, Manchester United elleni meccsbõl?

Arra, hogy az egy nagyon fontos, nagyon nehéz meccs volt, az elsõ BL-elõdöntõ, amin részt vehettem, és hogy rendkívül boldog voltam elõtte. Utána már persze más volt a helyzet…

Gyorsan rájöttél, hogy ez egy ilyen mostoha sérülés lesz?

Nem, épp ez az, hogy nem, mivel elõször azt hittem; semmi komoly nem történt. A mérkõzés után aztán éreztem valami különöset, ám az utána következõ nap volt az, amelyiken már benne volt a levegõben, hogy ez valami nagyon kellemetlen sérülés lesz.

Amíg pályán kívül voltál, mit tanultál mint ember, és mit mint játékos?

Azt, hogy amennyiben küzdesz az álmod megvalósításért, minden lehetséges. Nagyon komplikált másfél év volt, tele nehézségekkel, és õszintén megmondva, elõtte soha nem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet velem. De megtörtént. Ennek ellenére mindig is élt bennem a remény, hogy felépülök, és hogy egy nap visszatérhetek a profi labdarúgáshoz.

A visszatérésed óta tapasztaltál olyasmit, hogy a csatárokban nincs meg már a kellõ tisztelet az ellenfelek felé, és hogy olyan dolgokat mernek már megcsinálni, amit azelõtt soha?

Nem, még nem találkoztam ilyennel, ám mindenre fel vagyok készülve.

Többet követelsz most magadtól annak érdekében, hogy megmutasd; készen állsz a játékra megannyi hónap után is?

Nézd, a különbség csupán annyi, hogy most visszaszereztem azt a régi érzést, amit már másfél éve nem élhettem át, továbbá másként tekintek egy-egy találkozóra. No, és persze most már sokkal jobban kiélvezem a kapott játékperceket.

Úgy vélem, most, ezután a maratoni sérülés után rájöttél, hogy az élet apró dolgai is élvezhetõek…

Pontosan. Nagyszerû érzés, hogy újra a régi lehetek, és hogy olyan dolgokat is élvezek, melyeket azelõtt nem tudtam. És ez azért van, mert pontosan tudom, mekkora erõfeszítés szükségeltetik ahhoz, hogy azt az apró örömöt is átélhesd. Ezek olyan dolgok, melyeket csak akkor értékelsz, ha már megszenvedtél értük. Ha nem, nem tudod becsülni õket.

Mondj egy példát.

A szó szoros értelmében mindent kiélvezek. A stadionba való megérkezést, az öltözõbe való belépést, a bemelegítést, Pep beszédeit, és még egy sor olyan dolgot, amelyet elõtte napi rutinnak tartottam. Most ezek olyanok, mintha elõször csinálnám õket.

Elutazni Németországba, és meghallgatni a Bajnokok Ligája himnuszát mámorító érzés lehetett. (A VfB Stuttgart elleni nyolcaddöntõre gondol a riporter – a szerk.)

Abszolút. És azalatt sokat gondolkodtam. Átfutottam például azon, hogy mi kellett ahhoz, hogy újra itt lehessek, illetve az a tény is az eszembe jutott, hogy egyszer már itt voltam…

Voltak már a karriered során olyan csapattársaid, akik hasonló cipõben jártak egy-egy sérülésnél, mint te?

Zaragozában volt két barátom, de már visszavonultak mind a ketten. Az egyik Cesar Lainez, a másik pedig Cesar Jimenez, akinek a sérülését egyébként Luis Figo okozta. Elõbbinek nem volt megfelelõ a rehabilitációs programja, utóbbinak viszont már az elején megmondták, hogy kevés az esély a sikeres felépülésre. Szerencsére az én esetem más volt.

Gondoltál rájuk a ”másfél éved” alatt?

Az operációm jól sikerült, a baj csupán az volt, hogy volt egy visszatérõ fájdalmam, ami nem akart megszûnni.

A tény, hogy a nyilvánvaló klasszis képességeid ellenére nem játszhatsz, nem volt elviselhetetlen?

Attól félek, igent kell mondanom. Muszáj volt annak lennie, hiszen jóllehet azt mondják, hogy szét kell választani a munkát és a magánéletet, ha hiányzok akár egy meccsrõl, már hiányzik a futball, és szenvedek. Ezek után képzeld el, milyen volt ilyen hosszú idõt, és nem egy meccset kihagyni…

És soha nem próbáltál valami új hobbiba kezdeni? Például nem játszottál sudokut, vagy nem oldottál meg keresztrejtvényeket? Valami új, ami kitöltötte volna az idõdet…

Nem, dehogy… Nagyon koncentráltam a rehabilitációmra, és minden erõmmel azon voltam, hogy sikeres legyen, s éppen ezért, ha valami nem ment jól, akkor szomorú lettem, ilyen állapotban pedig nem könnyû másra gondolni. A családom, a gyerekeim és a feleségem voltak azok, akikre idõt szakítottam, minden más ki volt zárva az életembõl. Nekik viszont nagyon sokat köszönhetek, továbbá soha nem fogom elfelejteni Dr. Ramon Cugat támogatását, aki mindvégig azt mondta nekem, hogy vissza fogok térni, nyugalom. És bûn lenne kifelejtenem a fizioterapeutákat, Emilit, Lorenzót, valamint az argentin nemzeti együttes orvosi stábját. Köszönöm nekik.

Mit mondtak neked?

Folyamatosan azt hajtogatták, hogy ne izguljak, mert amint a fájdalom megszûnik, képes leszek újból futballozni. A fájdalom végül elmúlt, és most tökéletes állapotban vagyok. Lényegtelen, milyen erõs akarsz lenni, ha fájdalom ott van a mindennapi életedben.

Nem érezted úgy, hogy fõállású futballistából fõállású sérült lettél?

Dehogynem. Most azonban már nagyon sokat tudok az izomzatról, a térdben található csontokról, és egyéb dolgokról. Mindent tudok, szóval bármit kérdezhetsz… Viccet félretéve, ha van egy ehhez hasonló problémád, az egyetlen út, amelyen elindulhatsz, az az, hogy szembenézel a problémával, és elõre tekintesz.

Guardiola egyszer elmesélte azt a történetet, hogy amikor sérült volt, a piros lámpa  alatt megpróbált átmenni az úton, és abban a pillanatban, amikor futni akart, a térde nem reagált. Valami ilyesmi nem történt veled?

Igen, nekem is elmondta már ezt a sztorit. Nagyon sokáig nehéz volt véghezvinni még az egyszerû mozgásokat is, de amikor el tudtam kezdeni futni, szerencsére ez az érzés is elmúlt.

Nos, egy óriási kitérõ után kanyarodjunk vissza a tényekhez. Az Atletico Madrid elleni vereség valóban olyan rossz volt, mint amennyire az emberek látják?

Egyáltalán nem. Elégedettek vagyunk az együttes teljesítményével, és egy vesztes meccs miatt nem kellene riadóztatni…

Hogyan magyaráznád akkor a szurkolók reakcióit?

Talán azért lehet ez, mert hozzászoktunk a gyõzelmekhez. Én pozitív dolognak tartom ezt a jelenséget, hiszen amennyiben megõrülünk, ha kikapunk, az azt jelenti, hogy mi gyõztesek vagyunk.

A Real Madriddal szembeni, csupán két pontos elõny tudatában mit gondolsz, a bajnokság az utolsó fordulóig nyílt lesz?

Spanyolországban számtalan jó együttes van, de a két legjobb a Barcelona és a Real Madrid. Ami õket illeti, nagyon jó erõkbõl állnak, és nem fogják feladni.

Te ugye már dolgoztál Menottival. Szerinted hasonlítanak egymásra Peppel?

Igen, hasonlóak. Ha az õ kezeik alatt dolgozol, biztos lehetsz benne, hogy élvezed az edzõd támogatását. Ennél fontosabb elem pedig nem is létezik.

Miként vélekedsz arról, hogy többen kifejtették már; szerintük nagyon jól tudod interpretálni az edzõ gondolatait a játékosok felé?

Én csak egy vagyok a csapat tagjai közül, semmivel sem több, mint mások. Ráadásul most tértem csak vissza.

De azért azt elismered, hogy mindig is te voltál a vezetõbb típus, mint a többiek, nemde?

Szerintem ez csak a kapusok és a védõk elõnye, hogy képesek vagyunk jól helyezkedni és segíteni a társaknak.