Tökéletes meccs, félelmetes érzelmek: ez a Pep-Team

A 161. Clásicón elért sikert nem is nagyon lehet jellemezni. Mindent elárul róla, hogy röviddel a találkozó után úgy fogalmaztam meg a véleményemet egy telefonbeszélgetés során, hogy errõl a gyõzelemrõl nem lehet mit mondani. Zseniális volt, egyszerûen parádés. Talán nem is az, hogy Mourinhót gyõzte le ez a Barça, és nem is az, hogy ilyen különbséggel, hanem az a tény, az a vaskos megállapítás, mely hétfõn este érvényt nyert magának: a Pep-Team meg tudott újulni úgy, hogy kezdõcsapatának magja nem változott. Ez pedig óriási tett a történelemben, csak az olyan együttesek sajátja, melyek korszakosak voltak.

A katalán TV3 által készített, bõ 10 perces összefoglaló a történelmi sikerrõl – Videó!

Túl egyszerû lenne most Guardiolával, mint a sikerek fõ kovácsával folytatni, ezért a katalán tréner szerepét pár sorral lejjebb fogom részletezni. Elsõként a Barcelonáról mint csapatról fogok beszélni, kisebb részben taktikai részre, nagyobb részben mentális erõre, tartalékra koncentrálva. Utóbbi ugyanis eszméletlen ebben az együttesben.

A Pep-Team mindent megnyert az elsõ évében. Ez egy olyan tett, ami eddig csak neki sikerült. Ezt feldolgozni, és a világra szóló, történelmi tetteket újabb energiákba konvertálni csakis a legnagyobbak tudják, ezért vannak a trófeát nyerõ gárdák, meg a korszakos együttesek. Minõségben nincs nagy differencia köztük, a korszakos csapatoknak viszont megvan az a fajta tiszta emberi és egészséges sportolói oldala, mely csapategységgel párosulva teszi azzá, ami. És ez a fajta tulajdonság a legerõsebb ebben a gárdában. Félelmetesek. Az anyag elején egy videót linkeltünk be, melyet a katalán ‘TV3’ televízió csatorna készített, összefoglalván az újabb történelmi sikert. Egyszerûen félelmetes látni azt a fajta koncentráltságot a bemelegítés során, azt a fajta egységet, ami a mérkõzés elõtti körbeállásnál látszódott. A gólok ünneplésérõl meg ne is beszéljünk, mindegyik után eksztázisban voltak a katalán játékosok. Ha elõször néznénk a képre, azt hihetnénk, pszichiátriai esetek a gólszerzõk és ünneplõ csapattársaik. Persze, ezekbõl semmi nem igaz, csupán jelzik, hogy rendkívül akartak bizonyítani.

Õk, a már mindent megnyert, és jelenleg is sokak által a világ legjobbjának aposztrofált játékosok akarták megmutatni a képességüket. Ez a nem mindennapos dolog. Ehhez kellett a portugál José Mourinho is, de fatális hiba lenne csupán neki betudni ezt. A játékosok, és az õ hatása mellett ugyanis van egy másik legenda a klubnál, akinek a kézjegye erõsen látszódik az együttesen, és aki valóban magasabb szintre tudta, tudja emelni a világklasszis lépcsõfokán álló csapatát.

Guardiola: „Maradjatok szerények, még akkor is, ha brutálisan látványos volt”

Ezzel az idézettel jó pár sort spóroltam meg magamnak Pep Guardiola jellemzését illetõen – nem mintha ez lenne a célom – , de ami tény, az tény:  Guardiola rendkívüli, egyedi kohéziót teremtett az együttesen belül. Játékosai azt csinálják, amit õ mond, fegyelem van, ugyanakkor összetartás, barátság, és mindenki a közösbe dobja be a teljesítményt, nem az egyéni halhatatlanság jegyében futballozik. Ezt elérni a legnehezebb egy öltözõben, ahol annyi ego van, hiszen futballistákról beszélünk.

Ráadásul Guardiola már nem elõször mutatta meg, milyen szenzációsan tudja feltüzelni játékosait a legfontosabb, legkiélezettebb mérkõzésekre. Kilencven percen keresztül letámadott együttese, ott volt a pálya minden szegletén, éhes volt a labdára, a gólra, és játszott, futballozott, nem törõdve az ellenféllel, csak saját magával. Jellemzõ Xaviék és a ‘Mester’ kapcsolatára, hogy ha nincs S. Ramos ámokfutása a mérkõzés végén, úgy a legnagyobb balhé abból adódott volna, hogy C. Ronaldo meglökte Guardiolát, és labdarúgói ezt kérték számon a portugál támadón.

Anyagom végén jöjjön néhány kisebb taktikai észrevétel, amit én személy szerint nem tudtam a véletlennek bevésni, bár ennek megítélése annak tudatában, hogy a részleteket igazából csak Guardiola és a játékosok tudják, eléggé szubjektív. Mindenesetre feltûnõ volt, hogy Xavi a szokásosnál többet zárkózott fel egy-egy oldalpassz után a madridi védõk sorába, és indult be a lyukakba. Még ha láttunk már a karmestertõl ilyen szituációkból gólokat szerezni, nem ez volt a fõ profilja. A váltás sikerességét jelzi, hogy Xavi gólt lõtt, illetve egy ízben üres kapu mellé lõtt hasonló körülmények után.

Villa pazarul ráérzett a feladatára, a balszélrõl indult, és amikor lehetõsége volt, középre húzódott. Eredménye két gól. Mi több, az asztúriai csatár kiválóan látta el a védekezõ feladatát, bár sok ilyen dolga nem volt. S kiemelném még Alves csodálatos teljesítményét, nem volt párharc, amit ne nyert volna meg, elrontott passzát nem jegyezhettünk fel, ezen felül pedig a védekezést kiválóan oldotta meg. Talán kicsit valóban hátrébb játszott, noha én azért ebben nem vagyok olyan biztos.

Sokat beszéltem már az együttes mentalitásáról, ám az én szavaimnál, jelzõimnél mindennél többet ér, ha megnézzük Pedro gólját. Pedrót „szépen” földre terítik Xavi keresztpasszánál, ám a támadó nem reklamál, nem sír, nem duzzog, hanem továbbfut, érkezik, megelõzi Marcelót és gólt lõ.

A titok valahol itt kezdõdik.