A Pep-Team még mindig a csúcson van | Sportszerûtlen Real Madrid
Az FC Barcelona a döntõben van. Annyira csodálatos érzés ezt kimondani, pláne, ha ízlelgetjük. A következõ írás – ellentétben összefoglaló anyagunkkal – nem lesz objektív, áradni fog belõle a Barça és a Pep-Team iránt érzett fanatizmusunk, de ahogy a vereséget el kell tudni viselni, úgy ünnepelni is tudni kell. A Barça május 28-án a Wembley-ben fog játszani egy Bajnokok Ligája finálét 19 esztendõvel azután, hogy ugyanezen a helyszínen megnyerte története elsõ BL-serlegét, mindezt a tavalyi, rendkívül fájó elõdöntõs kudarc után.
„El kell mondjak nektek valamit. Tartozunk Nektek egy Bajnokok Ligája gyõzelemmel. A jövõ héten szombaton valahol máshol kellene lennünk, de sajnos nem tudtuk megcsinálni. Tartozunk Nektek eggyel, és ez a csapat sohasem fog Benneteket cserben hagyni!” – szólt a szurkolókhoz Josep Guardiola vezetõedzõ 2010. május 16-án, miután a Barça a Valladolid 4-0-ás legyõzésével megvédte címét a Ligában.
Ugyan még nem teljesítették, de az együttes bejutott a Bajnokok Ligája döntõjébe, és bizonyította, hogy még mindig ott van Európa legjobb csapatai között, ráadásul mindezt a legnagyobb rivális kiejtésével, akinek a vezetõedzõje José Mourinho. Valahol ez most a futball, az igazság pillanata, hiszen a tavalyi esztendõben csupán pár centivel maradt le a Barça a madridi döntõrõl, mely a történelme egyik legnagyobb kihívása volt. Mindezt úgy, hogy a külsõ körülmények nem nagyon segítették, gondolunk itt a döntõ helyzetekben hibás játékvezetõi ítéletekre. Habár az én felfogásom szerint a játékvezetõk ítéletei mindig azt a csapatot segítik, amelyik a játék több aspektusában is jobban dolgozik, mint ellenfele, úgy kiesni, ahogy tette azt tavaly az Internazionale ellen a Barcelona, nagyon fájdalmas volt.
Amennyiben pedig Mourinho, úgy nem szívesen ragadunk billentyûzetet. Egyszerûen azért nem, mert a portugál tréner nem futballozik, hanem háborúzik. Nem tudom, mi történt akkor, amikor Mourinho elhagyta Barcelonát, ám hogy valami keserû pirulát kellett lenyelnie, az egészen biztos. Minden mozdulatából, nyilatkozatából, melyben szerepel a Barcelona szó, árad a gyûlölet. Ezt pedig sikeresen átültette a játékosaiba, akik a mérkõzés utáni nyilatkozataikban nem is gratulálnak, egy elismerõbb szóval sem ajándékozzák meg a továbbjutó csapatot, csupán ismét a játékvezetõt emlegetik, illetve már most a következõ esztendõrõl beszélnek, ahol végre ténylegesen legyõzik a Barçát. Mi több, Karanka másodedzõ szerint „mind Mourinho, mind az egész madridizmus dühös Higuaín meg nem adott gólja miatt. Ha azt megadja a játékvezetõ, még lett volna hátra 44 perc, ami rengeteg, és megváltoztatta volna a játék képét.”
Ezek a kifogások a maga mûfajában szenzációsak. Csak nevetni lehet rajtuk. Egy Real Madrid, mely úgy tudott csupán három kapura lövési kísérletet produkálni az egész meccsen, hogy 2-0-ás hátránnyal érkezett a Camp Nouba, azaz neki volt sürgõs a gólszerzés. Nem ez a szégyenteljes?! Elsõ hallásra felháborítóak, második hallásra viccesek, harmadikra pedig meg sem kell hallani õket. Arról pedig már nem is merünk szólni, hogy olyan ítéletekrõl szó sem esik, melyek esetlegesen a Barçát sújtották, gondolva Carvalho esetleges kiállítására vagy Marcelo illetve Lassana Diarra szerelési kísérleteire a mérkõzés vége fele.
Peppel kezdtem, Peppel zárom, különösképpen befejezve az elõzõ gondolatmenetet: „Az emberek majd megvitatják, milyen volt a játékvezetõ, nekem azonban nincs erõm ehhez. Most csak élvezni akarom, amit elértünk.”
Wembley, május 28. Ez az, ami számít.
