Pep hosszabbítása a téma: Milyen szempontok alapján dönthet a tréner?

Josep Guardiola szerzõdéshosszabbítási ügye már régóta a levegõben lóg, és egyre inkább valószínûbb, hogy a szezon végéig már nem is lesz döntés az ügyben, mivel nincs rá idõ, háromnaponta jönnek a mérkõzések még három hétig. Jósolgatni nem akarunk, jövõbelátók pedig nem vagyunk, így sokkal inkább azokat az aspektusokat, szempontokat vizsgálnánk meg, amik alapján születhet meg Guardiola döntése a hosszabbítás kapcsán.

Annak ellenére, hogy nem szeretnék jósolgatni, a saját álláspontom egyre inkább az, hogy ez könnyedén lehet Guardiola utolsó szezonja a Barça élén. Ugyan vannak olyanok, akik szerint a katalán tréner otthon van, a világ legjobb játékosai alkotják a keretét, a Masia pedig ontja magából a tehetséget, azaz tökéletes az összkép, de…

A siker sem tart örökké

Akármennyire is sablonos, ez az egyik legfõbb érv amellett, hogy ne hosszabbítson. Guardiola mindent elért már a Barcelonával, és nem csak trófeák szintjén, hanem szakmailag is. Nincs hova újulni, korszakos csapatot alkotott, mely nem fáradt meg, nem lett alulmotivált, hanem negyedik esztendeje teljesít nagyon magas szinten, mindezt úgy, hogy egy új irányvonalat ad a labdarúgásnak.

Guardiola pedig – legalábbis az eddigi nyilatkozataiból és a meccseken mutatott ösztönös viselkedésébõl kiindulva – maximalista. Mint ilyen ember, minden meccset, minden sorozatot meg akar nyerni, s nem csak egyszer, hanem ahányszor elindul benne. Az pedig óriási kérdõjel, hogy ez sorozatban az ötödik esztendõben is megvalósítható-e.

Ezek a labdarúgók bizonyították, hogy Peppel az élen mindig mindent beleadnak, ám az alapvetõ sikeréhség, az ösztönös gyõzni akarás napról napra kopik, ezt pedig nehéz visszaszerezni. Csak egy Real Madriddal szembeni, tíz pontos hátrány képes rá, illetve egy történelmi elsõ címvédés a Bajnokok Ligájában…

Itt pedig elérkeztem a logikai gondolatmenetem végére: a következõ esztendõre mi lenne az a cél, mely pluszmotivációt adna az együttesnek?

A nyomás, a teher

Nem akarok semmilyen viccet elsütni Guardiola hajszõrzetével kapcsolatosan, de szemmel látható a különbség. Persze, ez lehet genetikai sajátosság, hogy ebben az életkorban kezdett el látványosan kopaszodni, ám nem egy sajtótájékoztatón hangsúlyozta már, hogy fõként azon múlik a folytatása, érez-e magában erõt egy újabb kihívásra.

Hiába hasonlították sokan a trénert Sir Alex Fergusonhoz azzal kapcsolatosan, hogy bõven lehetne õ is több mint 20 évig a katalánok kispadján, ugyanakkor komolyabban belegondolva, ez lehetetlen. Ferguson két Bajnokok Ligája trófeát nyert 26 év alatt, Guardiola pedig eddig három szezon alatt kettõt, mégis voltak olyan hangok, akik úgymond számon kérték rajta az Internazionale ellen kiesést, s ezzel együtt azt, hogy miért nem 3/3 a mérlege Európában.

De egy még szemléletesebb példa: Ferguson együttese 2003-ban angol bajnok lett, ám ezután csupán 2007-ben tudott visszaülni a Premiership trónjára. Elképzelhetõ az, hogy Guardola három idény után, melyen nem nyer bajnoki címet, még a Barcelona edzõje lenne a negyedikben is? Más kultúra, más elvárások, más szellemiség.

Mourinho és a személyes harcra

Nem hiszem, hogy emiatt álmatlan éjszakái lennének a trénernek, az már viszont kellemetlenebb érzés lehet, amikor José Mourinho nyilvánosan, és már szóvivõn keresztül veszi el a katalánok érdemeit immáron évek óta. Nem is ez a kellemetlen, hanem az, hogy ezt az õsi rivális edzõje kommunikálja, hivatalos pecsétet nyomva a mondatokra. Bár hangsúlyoznám, hogy ezeket a mondatokat mindig úgy kell értékelni, mint a személyes háborút vívó, s az elmúlt években a Barcelona elleni párharcokból többször vesztesen kijövõ Mourinho szavait, és mint az természetes, aki veszít, abban mindig marad némi keserûség, legyen szó bárkirõl. Ráadásul a szakma jelentõs része nem vallja a portugál nézeteit a játékvezetõk és a Barcelona ‘házasságával’ kapcsolatban, ami azért igencsak megnyugtató.

Csak a kontraszt kedvéért: sokkal, de sokkal kellemesebb légkörben zajlott a Pellegrini-féle Real Madriddal a versenyfutás, mint a Mourinho-féle Madriddal. Össze sem lehet hasonlítani a kettõt, holott feszültség akkor is volt a pályán. Nem szeretnék minden sportszerûtlen eseményt a portugál tréner nyakába varrni, ám a labdarúgók tudták, hol a határ, Mourinho viszont olyasfajta gyõzni akarást adott a fõvárosi csapatnak, ami semmit nem vesz figyelembe, csakis a gyõzelem érdekli. A Barça pedig egyelõre ellenáll, s ez az, ami nagyon nem tetszik – teljesen érthetõen – Mourinhónak. Az már az õ személyisége, hogy mindezt a sajtótájékoztatókon hogyan közli.

Továbbá nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy a madridi sajtó már évek óta próbál fogást keresni rajta, mostanában egy kamera csakis Guardiolát figyeli a mérkõzések alatt, és mindenféle reklamálásával azt akarják alátámasztani, hogy a sajtótájékoztatókon kifejtett irányelvei – nem a játékvezetõ a vereség oka, õ is hibázhat – csak egy színjáték része. Ráadásul a Levante szélsõje, Valdo a szombat esti meccs után (2-1) úgy nyilatkozott, hogy „Guardiola a mérkõzés során végig presszionálta a játékvezetõt. Fel vagyok háborodva, nem volt büntetõ.” A csalódottság nyilván közrejátszik a nyilatkozatban, ám feltehetjük a kérdést, hogy ki nem presszionálja a játékvezetõt? A pályán általában 22-en teszik ezt plusz a két kispad.  

Ez már egy mellékes ág, nem is hiszem, hogy különösebben foglalkozna ezekkel Guardiola – sõt, lehetséges, hogy Valdo nyilatkozatát nem is hallotta még – , de a fentebb említett két fõ szempont mellett ezek a napi élmények nem biztos, hogy az ‘igen’ felé billenthetik a mérleg nyelvét, mert ezek egy bizonyos idõ után rendkívül fárasztóak tudnak lenni.

Már tényleg csak egy kis idõ, és fény derül, ki lesz a Barça vezetõedzõje a következõ esztendõben.

„