Finomhangolás szükséges, ha újra a csúcsra akarnak jutni

Azt már elemeztük, hogyan változott a Barça és az európai élvonal viszonya az elmúlt évben, koncepcionálisan választ is adtunk arra, hogyan lehetne a katalán dominanciát visszaszerezni, ugyanakkor konkrét szerkezeti megoldásokat nem vázoltunk. Habár egyetértek azzal, amit Pep Guardiola is állít, azaz hogy egy bizonyos pontig nem a szerkezet a legfontosabb, a Tito Team esetében viszont már kardinális fontosságú, mert nem csak a csapatjátékát térképezték fel teljesen, hanem az egyéni képességeket és hiányosságokat is.

Abból indulok ki, hogy a filozófián nem szabad változtatni. Aki a sokpasszos, a végletekig kijátszott helyzetekben bõvelkedõ és labdatartásra épülõ játékot nem szeretné látni, az a következõ évben se a katalánok meccseit nézze. Ugyanakkor szerkezetileg muszáj alternatívákat találni a már bevált formációra, mert az európai elit teljesen feltérképezte azt, így a Barçának csak akkor lenne esélye, ha minden játékosa csúcsformában futballozna minden egyes sorsdöntõ mérkõzésen. Ilyen pedig nincs – pláne, ha az elõtte levõ években ezek a játékosok többször is a világ tetejére ültek.

Hogy mibõl gondolom azt, hogy feltérképezték? Elsõ körben abból, hogy a Real Madrid ellen az idény során egy meccset nyertek meg a katalánok, és jóllehet a Spanyol Szuperkupa és a Spanyol Kupa madridi felvonásán többet érdemeltek volna, februárban a Camp Nouban jókora pofont adott a Madrid az õsi riválisának. Másrészt abból, hogy a Tito Teamnek sem februárban a Madrid ellen a kupavisszavágón, sem májusban a München ellen nem volt esélye sem a gyõzelemre, közben pedig szenvedve, gyõzelem nélkül tudta csak kiejteni a Paris Saint-Germaint. Hangsúlyozom: nem az eredmény alapján írom a fentieket, hanem a mutatott játék alapján. Sansztalanok voltak Xaviék, támadásban súlytalanok, védekezésben borzasztóak.

Létezhetne egy olyan elmélet is, mely szerint ezek az eredmények a véletlen mûvei, egy-egy rossz nap következménye, de a számukra is kidomborodik a különbség, ha megtekintjük a Pep-éra utolsó évének Chelsea és Real Madrid elleni párharcát, valamint a mögöttünk hagyott idény Bayern München és Madrid elleni harcát. Vereség és vereség között is hatalmas a differencia.

Ha támadójáték, akkor középcsatár

Az európai élcsapatok olyannyira feltérképezték a Barçát, hogy a fegyelmezett középpályás védekezés miatt a középsõ védõk gyakorlatilag szabad söprögetõként funkcionálnak, mert nincs konkrét emberük. A támadók a középpályásoknak besegítenek, és az oda visszalépõ Messi egy komplett fallal találja magát szembe. A széljáték sosem volt az erõssége a Barcelonának, és nem is várható, hogy az lesz, így a középsõ védõket kell lekötni, mert azok így oda segítenek be, ahova éppen kell: Alves oldalára, Alba oldalára vagy éppen középre.

A klub gazdasági helyzetének a tükrében azonban vélhetõen nem érkezik egy klasszis középsõ csatár, így a jelenleg keretbõl kell gazdálkodni. Talán meglepõ, de Alexis Sánchez erre a posztra megfelelõ lehet: mozgékony, alacsony súlypontú, gyors, amivel a magas védõket zavarba hozná, és habár a gólérzékenysége nem a legjobb, a célnak, azaz hogy a középsõ védõkre terhet rakjon, tökéletes. Ráadásul meglepõ módon Sánchez fejjel veszélyes tud lenni, nem egyszer volt már eredményes így, ami fõképpen azért lehetséges, mert a védõk lebecsülik az alacsony termete miatt.

Ha stabilitás, akkor újabb középpályás

A legjobb védekezés a támadás, és a precíz letámadás újbóli, gyakori alkalmazásával meggyõzõdésem, hogy kevesebb gólt kapna a Barça. Vannak azonban olyan találkozók – fõként a Bajnokok Ligájában – , amikor a stabilitás a kulcs, akár egy-egy idegenbeli mérkõzésen vagy elõny birtokában. Erre nyújthat megoldást egy olyan középpályás alkalmazása a támadósor rovására, aki fizikai pluszt ad az együttesnek.

Alex Song tökéletes erre a szerepre, és Busquets mellett nem csak újabb centimétereket hozna a magasság terén, de a kameruni a kreativitás terén sem veszik el, csak eddig ezt nem mutathatta meg, mert általában ha játszott, akkor Busquets helyett, egyedüli szûrõként tette azt. Busquets mellett ellenben feljebb zárkózhatna, és a védekezõ szerepköre mellett a támadásokat is segíthetné. Egyéni fejlõdése mellett a csapatjátékot is stabilizálhatná, a rögzített szituációkban segítséget adhatna, arról meg nem is beszélve, hogy meglepetést okozhat az ellenfél kapuja elõtt is. A spanyol válogatott rendszeréhez hasonló lehetne ez a megoldás, és meggyõzõdésem, hogy a kiélezett Bajnokok Ligája-találkozókon a kontrajáték egyik hatékony ellenszere lehet.

Neymar beillesztése

Tito Vilanovának nem szabad elfelejtenie, hogy nem csak Neymarnak kell alkalmazkodnia a katalán csapathoz és Messihez, hanem az együttesnek is, hogy kihozza a brazilból azt a sokat, ami benne van. Az alapszerkezetben Villa posztja, a bal oldali támadó lesz az övé, mivel a gyorsasága, a párharcok felvállalása és a játékintelligenciája erre a posztra jogosítják fel egyértelmûen.

A középsõ csatárral felálló szerkezetben szintén a bal oldali támadó szerepkörében tûnhet fel, és amint azt a Konföderációs Kupa is bizonyította, ez a formáció alkalmas lehet a fenti célok beteljesítésére.

A stabilitásra fókuszáló felállásban a támadójáték területén Messivel egyetemben szabad kezet kaphatna, védekezésben ugyanakkor mindhárom felfogásnál lenne feladata, ez nem is kétséges, hogy a modern futballban tizenegy játékos támad és tizenegy védekezik. Ezt illetõen lehettek kétségei a szurkolóknak, de a Konföderációs Kupa ezen aspektust tekintve is pozitív választ adott.

A háromvédõs rendszer mint alternatíva jogosan hiányolható a klub játékoskeretét és filozófiáját tekintve, ám a csapatszintû védekezésben rejlõ problémák miatt ennek a szerkezetnek jelenleg nincs realitása, hiszen ezen formáció lényege a csapatrészek közötti összehangolt és fegyelmezett mozgás.