Enrique és az ‘MSN’ kapcsolata | Rosszul reagált Mascherano kiállítására
Az FC Barcelona május 22-én legyõzte a Sevillát 2-0-ra hosszabbítás után, ezzel elérte történelmének hetedik duplázását, Luis Enrique pedig ugyannyi trófeát nyert a Barçával az elsõ két szezonjában, mint Pep Guardiola. A duplázás szép, ám attól még tény, ami tény: a Király Kupa döntõjének nem minden periódusát irányította a Barcelona, Luis Enrique pedig nem reagált megfelelõen Mascherano kiállítására. Ha nincs Luis Suárez sérülése, akkor a Sevilla bírt volna nagyobb eséllyel a meccs utolsó szakaszában a Copa del Rey serlegének elhódítására. Szubjektív írás következik.
Mielõtt kifejteném a kritikámat, minden kétséget kizáróan ki lehet jelenteni, hogy a játékosok fantasztikusan teljesítettek ezen a finálén, ami a hozzáállásukat illeti, az egészen félelmetes volt, mintha vért ittak volna a találkozó elõtt. Neymar olyan fegyelmezetten zárt vissza Jordi Alba elé, mint még soha, Mathieu a beszállása után hibátlanul hozta le az összecsapást, Piqué a védelem vezére volt, Iniesta és Messi képességeinek köszönhetõen pedig emberhátrányban is képes volt némi levegõhöz jutni a katalán együttes. A fenti összkép kialakulásában pedig nyilvánvalóan nagy szerepe van a szakmai stábnak is, így kijelenthetõ, hogy Enrique ezen a területen jól készítette fel az együttest a kupadöntõre.
Örök igazság és trivialitás, hogy a sikerhez szerencse is kell, ebben a döntõben pedig ez abban mutatkozott meg, hogy a Barcelona jobban jött ki a meccs fordulópontjaiból, ahol a Sevilla elpuskázta a lehetõségeit, míg a katalánok kihasználták a sajátjaikat.
Az én olvasatomban azonban a taktika sikerességét nem pusztán egy-egy kihagyott helyzet határozza meg, hanem az, milyen mértékben képes egy csapat kontroll alatt tartani ellenfele erõsségeit, és mennyire valósul meg az a pályán, amit látni akar.
A második félidõ eleje nem az volt, amit Luis Enrique látni akart
A spanyol trénert sokan illetik azzal a kritikával, hogy nem képes kezelni a három csatársztárt, és az nehezen is támadható, hogy ritkán cseréli le Neymart, Messit vagy éppen Suárezt. Mindhárman ott vannak a legtöbb meccsen a kezdõcsapatban, és többnyire végig is játsszák az adott mérkõzést, pihenni csupán kupameccsen vagy egy-egy könnyebbnek ígérkezõ hazai bajnoki találkozón, esetleg eltiltás esetén szoktak.
Az, hogy ennek mi az oka, egy másik írás témája, de megvédve Enriquét, egyrészt a padról nyilvánvalóan nem lehet náluk jobbat behozni, másrészt Lucho Barçája – ellentétben a Pep Teammel, melynek motorja a középpálya és Xavi volt – erre a hármasra épül. Messi irányít, Suárez és Neymar mozgásai határozzák meg a fõ támadási vonalakat, a középpálya „csak” ehhez próbálja kialakítani a legjobb feltételeket, támogató szerepe van. A mérleg másik oldalán természetesen ott áll a hosszú távú célok figyelembe vétele, vagyis az, hogy a szezon kulcsfontosságú szakaszában mennyire marad friss a három kulcsjátékos. Egyensúlyozni kell a játékos egója és a csapatérdek között, ami nem könnyû feladat, de ez megint egy másik, hosszabb lélegzetvételû téma.
Az viszont pontosan ide kapcsolódik, hogy a fenti jelenség következményeképpen Enrique a Sevilla elleni kupafinálé félidejében a francia Mathieu-t a horvát Rakitic helyére küldte fel, azzal az elképzeléssel, hogy a támadóhármasból kettõ visszalép majd állandóan Iniesta és Busquets mellé, kialakítva egy négyes vonalat a védelem elõtt. Ez a döntés alapulhat azon is, hogy a középpálya veszített a jelentõségébõl a csatársorhoz képest, másrészt azzal is lehet indokolni, hogy Enrique nem akar hozzányúlni a sztárjaihoz, és kerüli a konfliktust. Az igazság valahol egészen biztosan félúton keresendõ: a tréner eddig sem arról volt híres, hogy kerüli a konfliktusokat, és a Barçája tényleg a három dél-amerikai csillagra épül, de a tavalyi, Messivel való konfliktusa, mely az Anoetában elszenvedett 1-0-s vereség után alakult ki közöttük, egészen bizonyosan óvatosabbá tette, és arra sarkallta, hogy a csapat kulcsjátékosait máshogyan kezelje a többiekkel szemben.
Ezzel alapvetõen nincs is baj, a zsenik külön elbánást érdemelnek, ám ez csak addig igaz, amíg a csapatérdek is ezt kívánja. Május 22-én este a Vicente Calderónban azonban a Sevilla a második félidõ elején villámgyorsan rámutatott Enrique döntésének a helytelenségére, és nagyon könnyedén jutott el a Barça kapuja elõtti kulcsfontosságú területekhez, rögtön szögleteket kiharcolva, illetve Banega rettentõen tiszta helyzetbõl lõhetett középrõl, nagyjából 18-20 méterrõl, a megpattanó lövése a kapufán csattant.
Az andalúzok elõtt a döntés következében nagy területek nyíltak a pálya középsõ területein is, mivel elméletben Suárez foglalta el a jobb oldalt, Neymar pedig a balt. Ha a Barçának annyit kell védekeznie a saját térfelén, mint egy átlagos meccsén, akkor ezzel nincs is probléma, ezt az átmeneti idõszakot meg lehet oldani velük is. Ha viszont a Sevilla az ellenfél, te pedig tíz emberrel vagy kénytelen játszani, úgy egy félidõn át nem képes Neymar és Suárez ellátni a védekezõ feladatait, pláne akkor, ha azok teljesen más jellegûek, mint általában, hiszen legtöbbször a támadók védekezõ feladata a letámadás, míg ezúttal a saját térfélen kellett védekezni.
Nem vagyok benne biztos, hogy ha nincs Suárez sérülése, akkor Enrique érzékelte volna a problémát, vagy ha érzékelte is, nem fogadtam volna arra, hogy ez esetben is behozta-e volna Rafinhát, a középpályát megerõsítve. Amint a brazil bejött az 53. percben, látható is volt a csere hozadéka: amellett, hogy Rafinha az ellenfél tizenhatosához is felért, és a gyors ellentámadások során megpróbált befutni a sevillai védelem által felkínált lyukakba, rendre visszaért Alves elé, fegyelmezetten ellátta a védekezõ feladatát, és a labdatartást tekintve is hasznosabb, mint az állandóan a gólhelyzetet keresõ uruguayi csatár.
Mint már feljebb írtam, nagyon érzékeny feladat egy vezetõedzõ számára, amikor a csapatérdek és a játékos önbecsülése között kell megtalálni az egyensúlyt. Mindenki elképzelheti magának Suárez, Messi vagy Neymar arcát, amikor egy kupafináléban lecserélik õket a félidõben. A labdarúgás azonban csapatsport, és az egyéni érdeket alá kell rendelni a csapatérdeknek.
Hiába ad felejthetetlen pillanatokat ez a támadóhármas a katalán klubnak, ha ezt nem képesek megérteni, nem biztos, hogy a jövõben ez nem üt vissza. Hiába készítette fel Luis Enrique a csapatot szakmailag helyesen – a kiállításig két topcsapat kiegyenlített csatájáról szólt a meccs, kevés helyzettel – a Sevilla ellen, és hiába bírta a katalán együttes fizikálisan is a 120 percet, ha ezt a kényes döntést nem képes meghozni, akkor ez a jövõben visszaüthet.
A fenti helyzetre mondta Cruyff és Guardiola, hogy a gyõzelem a legrosszabb, ami történhet veled, mert ilyenkor a hibáidra nem derül fény. A duplázó feleken a sor, hogy kivételt alkossanak, és erõsítsék a szabályt.
