Megjelent Iniesta önéletrajzi könyve | Részletek az írásaiból
Hétfõn kezdték el árulni a spanyol könyvesboltokban Andrés Iniesta önéletrajzi könyvét, a ‘Jugada de mi vida’-t, amit legpontosabban talán ‘Életem helyzete’-nek lehetne fordítani. A könyvet Iniesta négy éven át készítette Marcos López (El Periódico) és Ramón Besa (El Pais) újságírókkal, és a könyvet kiadó ‘El Periódico’ a hétvégén néhány részletet már nyilvánosságra is hozott a könyvbõl. Ebbõl idézünk mi is.
A könyv
„Tulajdonképpen semmi nem hiányzik nekem ebbõl a könyvbõl. Négy éve dolgozunk ezen a projekten két csodálatos emberrel, Ramon Besával és Marcos Lópezzel. Nagyon sok e-mail, WhatsApp üzenet van benne a kezdetektõl, nem sokkal a 2012-es Eb elõtt kezdtünk el dolgozni. Nagyon élveztem az utat és még jobban tetszik a végeredmény. Az ember csak meg akarja mutatni, hogy õ milyen. Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb, mint a többiek. Ezzel a könyvvel szerintem elértem a célt, át tudom adni, hogy hogyan látom és hogyan gondolkozom az életrõl. Az pedig, hogy elértem oda, ahova, az nagyon sok embernek köszönhetõ.”
„A könyv nem arról szól, hogy hogyan látom a focit, sokkal inkább az életemrõl, és azokról az emberekrõl, akik körülvesznek. A fociról milliószor nyilatkoztam már, innen jön a cím is, hogy ez az életemrõl szól. Az elképzelhetõ, hogy néhány éven belül lesz egy második kiadás is.”
Élete legrosszabb napja, a La Masíán
„Igen, abszurdnak tûnik, de igaz, hogy az életem legrosszabb napját a La Masíán töltöttem. Akkor is így éreztem, most is így érzem, ugyanolyan intenzitással, mintha nem is múlt volna el annyi idõ. Az volt az érzésem, hogy elvesztem, elhagytam mindenkit, mintha valami elindult volna bennem. Nagyon nehéz pillanat volt. Ott akartam lenni, tudtam, hogy a jövõm szempontjából ez a legjobb nekem. De nagyon keserû pirula volt, el kellett hagynom a családomat, nem láttam õket minden nap, nem éreztem õket közel magamhoz… Ez nagyon rossz érzés. Az igaz, hogy én választottam, de nagyon nehéz volt.”
Gól a Stamford Bridge-en
„Úgy találtam el a labdát, ahogyan tudtam. Jobb külsõvel, így a labda középrõl folyamatosan távolodott a sarok felé, és távolodott Cech-tõl is, aki egy hatalmas termetû kapus, szinte az egész kaput lefedi. Ez a sors volt, vagy ahogy nevezni akarják. De így sikerült. Gondolkozni, hogy hogyan találjam el a labdát? Ugyan már. Ott nincs idõ gondolkozni, hogy a cipõ melyik részével találod el, belsõvel vagy külsõvel… Ha gondolkozol, nem csinálsz semmit. Ösztönösen cselekszel, semmi más nincs.”
Az edzõi
„A könyvben nem beszélek sem a legjobb, sem a legrosszabb edzõkrõl. Az elsõtõl az utolsóig mindannyian fontosak voltak számomra. Van, akivel erõsebb a „feeling”, mint másokkal, nagyobb a bizalom, de igazságtalan lenne kiválasztani valakit, mint a legjobbat. Serra Ferrer volt az elsõ, aki felhívott edzeni amikor még csak 16 éves voltam, Van Gaallal debütáltam, Rijkaarddal egyre nagyobb szerepet kaptam, és Guardiola, valamint Luis Enrique is fontosak voltak.”
2009 nyarától: „meg kellett állnom, hogy ismét el tudjam kezdeni”
„Minden azon a nyáron kezdõdött, ami a legboldogabb nyaram kellett volna, hogy legyen… Egyik pillanatról a másikra elkezdtem rosszul érezni magam. Nem tudod, hogy miért, de egyszer csak rosszul vagy. És a következõ napon szintén. És így, napról napra nem leszel jobban. Az igazi gond az, hogy nem tudod, tulajdonképpen, mi történik veled. Nagyon sok vizsgálatom volt, mindegyik tökéletesre sikerült. De a testem és a lelkem nincsenek összhangban, eltávolodnak egymástól. Annál rosszabb pedig nincs, amikor nem tudod, hogy pontosan mi történik veled, ettõl még rosszabbul érzed magadat. Ha valaki ezt olvassa, talán azt gondolja, hogy hülyeség az egész, de talán olyan is van, aki már megélt hasonlót. Te rosszul érzed magad, és az emberek akik körülvesznek, nem értenek.„
„Nehéz idõszak volta 2009 nyarától 2010 elejéig. Láttam, hogy nem tudom így folytatni, meg kellett állnom, hogy ismét el tudjam kezdeni. Segítséget kellett kérnem Pruna doktortól, elmondtam neki, hogy nem bírom tovább, nem érzem jól magam saját magammal.”
A barátja, Dani Jarque halála
„Emlékszem egy nap az Egyesült Államokban az orvosokkal elõreléptünk, úgy hittük, hogy megtaláltuk, mi a gond, és hozzáláttunk, hogy oldjuk meg, de sajnos amikor úton voltunk haza az elõszezon után, kaptam egy üzenetet. Mindez a lehetõ legrosszabb hangulatban kapott el. Elkezdtem a kezeléseket, és kezdtem jobban érezni magam, de aztán, aztán… Jön Puyi és azt mondja: hívott Iván és azt mondta, hogy Dani halott. Csak annyit tudtam mondani, hogy megerõsítették, biztos? Nem tudtam elhinni. Dani, az én Dani barátom halott volt. Ez a hír szíven szúrt, és a következõ napok rémesek voltak Barcelonában. Attól a pillanattól jött a szabadesésem egy ismeretlen helyre.”
