A ‘Besúgnak’ blog írása | A klub az 50′-es évek végén, a magyar foci…

Egy nap, és kezdetét veszi a Valverde-éra, ám mielõtt fejest ugranánk a jövõbe, a múltba való visszatekintés céljából egy, a ‘besugnak.blog.hu’ oldalon megjelent írást közlünk az egykori magyar világklasszis, Kocsis Sándor barcelonai pályafutásának kezdetérõl. Az anyag nem csak a magyar vonatkozás miatt különösen érdekes, de Kocsis levelezésén keresztül némi betekintést kapunk abba is, hogy honnan is indult a spanyol labdarúgás, azon belül pedig a Barcelona. Utóbbit vizsgálva ismételten arra a fájó megállapításra juthatunk, hogy valamikor régen még a magyar futball csillaga ragyogott fényesebben… 

Sokak számára közismert tény, hogy Kocsis Sándor, aki 1946-1950 között a Ferencváros, késõbb pedig a Honvéd labdarúgója volt, az MLSZ által nem engedélyezett 1956-os dél-amerikai túráról nem tért haza. Rövid svájci vendégszereplés után 1958-tól 1966-ig az FC Barcelona játékosa lett, ahol páratlan fejjátékának köszönhetõen a a Cabeza de Oro, vagyis az Aranyfejû becenevet kapta a katalán drukkerektõl.  

Idehaza a forradalom alatt átmenetileg meggyengült politikai rendõrség egyes területeken viszonylag lassan rendezte sorait a szabadságharc vérbe fojtása után,legalább is erre utal az a tény, hogy a Kocsis Sándor ellen hazaárulás vádjával eljárást indító állambiztonság csak 1958 májusában kezdte meg hivatalosan a körözést. Az ekkor már a Barcelona friss igazolásának számító játékosról azonban olyan információkat szerzett a politikai rendõrség, amik miatt 1960-ban az ellene folyó körözés felülvizsgálatát és annak megszüntetését javasolták.

„Hazaárulása óta több oldalról is igyekeztünk ellenõrizni, melyek során megállapítottuk, hogy ellenséges tevékenységgel nem gyanúsítható, végleges a kintmaradási szándéka. A szerzõdés lejárta után valószínûleg Olaszországban fog véglegesen letelepedni. Kocsis v. õrgy. kevés magyarországi kapcsolatot tart fenn, családi levelezését is fõképp felesége intézi. Kapcsolattartás fõképp levél általi, de több alkalommal küldött be csomagot, aranytárgyakat hazánkból kiutazó sportolókon keresztül édesanyjának. A Néphadsereg felé nincs kapcsolata. A fentiek alapján javaslom Kocsis körözését megszüntetni.”

A nyomozati anyag hûen tükrözi a kommunista rendszer állampolgáraival való kapcsolatát: a világ egyik legnagyszerûbb futballistája, az 1954-es VB gólkirálya egyszerûen hazaáruló, és minden esély megvan arra, hogy Nyugaton ellenséges tevékenységet fejtsen ki hazánk ellen. A „több oldalról is igyekeztünk ellenõrizni” kifejezés azt jelenti, hogy megfigyelésében rendszeresen felhasználták (illetve igyekeztek felhasználni) azokat a sportvonalon mozgó ügynököket, akik külföldi útjaik során találkozhattak vele, valamint rendszeres jelleggel bontották fel postai küldeményeit is.

Ami pedig a leveleket illeti: Kocsis Sándornak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában õrzött körözési dossziéja tartalmaz három magánlevelet, amelyet 1959 januárjában adtak postára Barcelonában. Mindhárom levelet Kocka felesége írta, de három különbözõ címzettnek: egyet Grosics Gyulának és családjának, egyet gyermekkori barátnõjének, egyet pedig Kocsis Sándor szüleinek. A levelekbõl nagyon sok minden kiderül, ami a barcelonai letelepedésükkel és Kocsis új csapatába való beilleszkedésével kapcsolatos, és amit a széles nyilvánosság ez idáig nem tudhatott.

Kocsis az MLSZ másfél éves eltiltását egy svájci amatõr kiscsapatnál vészelte át (Young Fellows Zürich), majd a rengeteg ajánlat közül a barcelonaiak hívását fogadta el, ahol már két korábbi fradista, Kubala László és Czibor Zoltán várta. Spanyolországba érkezésének és pályára lépésének nehézkes körülményeirõl a Grosicsnak írt levélben olvashatunk.

„Ideköltözésünk után jöttek a komplikációk az állampolgárságosítás miatt. T.i. elég szép számmal lepték el ezt az országot a magyarok és egy szép napon megelégedvén kijelentették, hogy egyelõre nem adnak többet és így Sanyi pechesen hónapokon keresztül volt kénytelen várni és így a bajnoki meccseken nem is tudott játszani. Hogy ez mit jelent egy futballista számára nem kell, hogy ecseteljem, ezt maga tudja talán a legjobban megérteni…”

Úgy tûnik, hogy az ’56-os forradalom leverése utáni menekültáradat nagyságára nem volt eléggé felkészülve a spanyol kormány, ezért a szokatlanul sok állampolgári kérelem elbírálása is tovább tartott a megszokottnál. Ráadásul Kocsis mindjárt bemutatkozása után megsérült, amely olyannyira hátráltatta a folyamatos játékban, hogy a levelek írásának idõpontjában is még sérülésével bajlódott.

A forradalmat követõen Spanyolországba disszidált labdarúgók 1959 eleji helyzetérõl, a spanyolországi körülményekrõl a legrészletesebb képet a Kocsis Sándor szüleinek írt levélbõl tudjuk meg.

„Az igazság az, hogy itt Spanyolországban általános jelenség és tény az, hogy egyik fiúnak sem vált be még a játék a magyarok közül, ennek többféle oka van, és nagyon sokat lehetne írni róla, de igazán megérteni csak akkor tudná Apus, ha itt élne közöttünk és látná, tapasztalná a hibákat. Megpróbálom röviden vázolni a helyzetet. Minthogy Apuka nagyon régen foglalkozik a labdarúgással, biztosan tudja, hogy a spanyol futball homlokegyenest más stílusú, mint a magyar. Itt az edzõk csakis az erõnlétre, keménységre tanítják a játékosokat, az a jelszó, hogy «az embernek gyorsabbnak kell lenni, mint a labdának», éppen ezért minden nap 2 órás tréning van, amibõl másfelet futnak.”

A taktikusabb, játékosabb, és fõleg a labdás gyakorlatokhoz szokott játékosoknak valóban idegen lehetett a spanyolok edzésmódszere, de Kocka felesége megnyugtatásul azt is megosztotta apósával, hogy a világhírû brazil Evaristonak is nehezen ment annak idején a beilleszkedés, sõt Kubalának is voltak problémái.

A Grosics-levélben találhatunk utalásokat az amatõr és a profi labdarúgás közötti különbségekre is, amelyek további nehézségeket okoztak a szocialista keretek között szervezõdõ amatõr bajnokságokból érkezõknek.

„Idegen ország, idegen csapat, más stílus, s fõleg sok-sok irigy ember. Borzasztó nagy a kenyérharc és ennélfogva mindegyik igyekszik a másikat kitúrni a helyébõl, hogy csupán az foglalhassa el, de ennek ellenére nem panaszkodhatunk…”

Néhány sorban az edzõ szerepérõl és a játékosokkal való kapcsolatáról is olvashatunk, amely szintén némi különbséget mutat az otthoni viszonyokhoz képest.

„Itt különösen teljhatalmú joggal rendelkezik az edzõ, mert az év végén, ha nem produkálta az elvárt eredményt menesztik, tehát mindet elkövet ennek érdekében. Különben sem túl szimpatikusak a magyarok neki. Annak is tudatában van, hogy a legtöbb pénzt kapják a clubtól, tehát a legtöbbet követeli tõlük.”

Jóllehet, az utóbbi két mérkõzésen sem Kubala, sem Kocka sem lépett pályára, alapvetõen utóbbi játékos és a csapat edzõjének viszonya mégis jónak mondható.

„Ezzel szemben nézzük meg a Sanyi helyzetét. Õ ellene semmi kifogás nincs, csak híznia kell, mert az edzõ szerint ha játszik, akkor a meccsen leadott 2 kg-t nem tudja visszahízni, és soványnak találja õt, és vitamin injekciókat adat Neki és állandóan azt mondja, hogy sokat egyen, s magyarázza Neki, hogy a Barcelona biztos bajnok ebben az évben, most is ragyog a csapat – pláne, ha Maga is fog játszani, akkor mi lesz?! Újságba is csak jól nyilatkozik Sanyiról…”

Nemcsak a környezet, a labdarúgáson belüli körülmények, de a szurkolók is másnak tûntek, mint odahaza Magyarországon.

„Itt a közönség, nem mondom, értékeli a szép akciókat, ügyes cseleket, de valójában a kemény belemenéseket, a harcot szereti. (Úgy, mint az arénában a torreádor: a közönség akkor elégedett, ha vért lát.)”

Végezetül ne csak azokkal a nehézségekkel foglalkozzunk, amelyek Kocka türelmét és kitartását tették próbára, hanem a futballista feleségek problémáival is. Fõleg, ha jó háziasszony volt az illetõ, mint Kocsis felesége.

„A karácsony és az újévvel való ünneplés és vendégeskedés hála isten elmúlt. Így kell, hogy kezdjem a beszámolót, mert egy millió ember fordult meg a házunkban kis töltött káposzta és bejgli kóstolóra. Hála a sorsnak csupa ügyetlen kis hülye gazdasszonyok kerültek ide ki Barcelonába, akik nem igazán értenek a Vízvári Mariska konyhabirodalmához, de azért megenni szeretik, s ezért örökké lacikonyhát kell csinálnom.”

Önkéntes számûzetése után végérvényesen soha nem tudott megnyugodni a népszerû csatár: rögeszméjévé vált, hogy minden lépést figyelik, és disszidálásáért a magyar titkosszolgálatok majd  bosszút állnak. Fájóan korán, 49 évesen, betegen, halálfélelemtõl ûzve tisztázatlan körülmények között zuhant ki egy barcelonai kórház emeleti ablakából. Hamvait 2012-ben hozták haza.

A legendás Kocka emlékét Budapesten ma róla elnevezett utca, szûkebb pátriájában, a Józsefvárosban pedig dombormû õrzi, de ne feledkezzünk meg a közelmúltban bemutatott Kocsis Tibor: Magyarok a Barcáért címû dokumentumfilmjérõl sem, amely Kubala és Czibor mellett Kocsis Sándor barcelonai pályafutását mutatja be.

Írta: Koós Levente