***

Egy titokkal fogom kezdeni. Igazából több titkot is megismerhettek ebben a történetben, mert úgy érzem, sokan félreértenek engem. De kezdjük az elsõvel.

Három hónappal ezelõtt, amikor a Barcelona véghezvitte a történelmi fordítást a PSG ellen a Bajnokok Ligájában, a kanapémról néztem minden pillanatát. Az újságokat olvasva azt gondolhatnátok, azt reméltem, kikap majd a régi csapatom.

De amikor a testvérem, Neymar belõtte azt a szabadrúgást? Egybõl felugrottam a kanapéról és csak úgy üvöltöttem a TV felé.

„Vamoooooooos!”

És amikor Sergi Roberto csodát tett a 95. percben?

Mint minden más Barça szurkoló a világon, én is teljesen megõrültem. Mert az igazság az, hogy a Barcelona még mindig a véremben van.

Tiszteletlenül bánt velem a vezetõség, mielõtt elhagytam a klubot tavaly nyáron? Hogyne. Én egyszerûen így érzem, és senki nem mondhatja nekem ezt másképp. De nem lehet egy csapatért játszani nyolc éven keresztül és megnyerni mindent, ahogy mi tettük, anélkül, hogy örökre a szívedbe zárnád a csapatot. Edzõk, játékosok, vezetõk jönnek és mennek. De a Barça sosem fog eltûnni.

Mielõtt a Juventusba igazoltam, tettem egy utolsó ígéretet a vezetõknek Barcelonában. Azt mondtam: „Hiányozni fogok majd nektek.”

Nem úgy értetettem, hogy játékosként, a pályáról. A Barçának rengeteg hihetetlen jó játékosa van. Azt értettem alatta, hogy a szellemiségemet fogják hiányolni. Hiányolni fogják azt a törõdést, ahogy az öltözõvel törõdtem mindig. Hiányolni fogják a véremet, amit minden alkalommal odaadtam azért a mezért, amit viseltem.

Amikor a következõ fordulóban a Barça ellen kellett játszanom, nagyon furcsa érzés volt. Különösen a második meccs a Camp Nouban, úgy éreztem magam, mintha újra otthon lennék. Közvetlenül a meccs kezdése elõtt odamentem a Barça padjához, és köszöntem a régi barátaimnak, õk pedig egybõl mondták: „Dani, gyere, ülj ide mellénk! Fenntartottuk a helyedet!”

Mindenkivel kezet fogtam, miközben háttal álltam a játékvezetõnek. Aztán hirtelen egy sípszót hallottam. Megfordultam, a sporttárs pedig már el is kezdte a meccset. Sprinteltem vissza a pályára, közben pedig még hallottam, hogy a régi menedzserem, Luis Enrique úgy röhögött, hogy majdnem leesett a székérõl.

Vicces, nem? A meccs azonban nem volt vicc, fõleg nem számomra. Az emberek rám néznek, és folyton azt mondják, „Dani mindig viccelõdik. Mindig mosolyog. Sosem komoly.”

Figyeljetek, mert elmondok egy másik titkot. Mielõtt a világ legjobb támadói – Messi, Neymar, Cristiano – ellen megyek fel a pályára, úgy elemzem az erõsségeiket és a gyengeségeiket, mintha csak a rögeszmém lenne, aztán pedig megtervezem, hogyan fogok támadni. A célom az, hogy megmutassam a világnak, hogy Dani Alves is azon a szinten van, mint õk. Lehet, hogy egyszer-kétszer kicseleznek, és elviszik mellettem a labdát. Persze, oké. De én is fogok ellenük támadni. Nem akarok láthatatlan lenni. Én is a színpadot akarom, még 34 évesen, 34 trófea után is úgy érzem, minden alkalommal bizonyítanom kell ezt.

De ez mélyebb dolog ennél.

Közvetlenül minden meccs elõtt ugyanaz a szokásom. Állok a tükör elõtt öt percig, és kizárom a külvilágot. Aztán elkezdõdik a film a fejemben. Az életem filmje.

***

Az elsõ jelenetben 10 éves vagyok. Egy betonból készült ágyon alszom a családom apró otthonában – Juazeiróban, Brazíliában. A matrac az ágyon olyan vastag, mint a kisujjatok. A házban érzõdik a nedves talaj illata, kint pedig koromsötét van. Reggel 5 óra van és a nap még nem kelt fel, de nekem már mennem kell segítenem édesapámnak a farmon, még a suli elõtt.

A testvéremmel kimegyünk a földre, apánk pedig már kinn dolgozik. Egy óriási tartály van a hátán, a gyümölcsöket és növényeket permetezi, hogy megvédje õket a kórokozóktól.

Valószínûleg mi még túl fiatalok vagyunk, hogy bírjuk a permetet, de így is segítünk neki. Nekünk ez a túlélés módja. Órákig azon versenyzek a testvéremmel, ki tud a keményebb melós lenni. Azért, mert akirõl úgy látja apánk, hogy a legtöbbet segített neki, megkapja a jogot rá, hogy az egyetlen biciklinkkel tekerjen.

Ha nem nyerem meg a biciklit, majdnem 20 kilométert kell gyalogolnom a farmról az iskolámba. A visszaút az iskolából még rosszabb, mert a focimeccsek a városrészünkben nélkülem fognak elkezdõdni. Ezért szaladnom kell visszafelé, és egyenesen futok tovább, be a pályára.

De mi van akkor, ha megnyerem a biciklit aznapra? Akkor megkapom a lányokat is. Fel tudom venni egyiküket az úton odafelé, és el tudom vinni õket az iskolába. 20 kilométer erejéig, ilyenkor én vagyok a férfi.

Tehát, kidolgozom a belemet is.

Ahogy elhagyom az iskolát, ránézek apámra, és rajta még mindig ott van az az óriási tartály. Egy egész napnyi munka ott van még elõtte a földeken, aztán éjjel egy kis kocsmát vezet, hogy plusz pénzhez jussunk. Pokolian jó futballista volt, mikor fiatal volt, de nem volt elég pénze rá, hogy nagyobb városba költözzön, és hogy így felfedezzék a játékos megfigyelõk. Biztosítani akarja, hogy nekem meglegyen ez a lehetõségem, még ha bele is hal.

A képernyõ lassan elsötétül…

Most vasárnap van, mi pedig focimeccset nézünk a fekete-fehér tévénkben. Egy acélforgács van az antennájára tekerve, hogy fogni tudjuk a városból jövõ adást, messze tõlünk. Nekünk ez a hét legjobb napja. Nagy öröm van az otthonunkban.

A képernyõ elsötétül.

Édesapám most a városba visz engem a régi autójával, hogy próbajátékon játsszak néhány megfigyelõ elõtt. A kocsi kézi váltós, két állása van – lassú és még lassabb. Érzem a füst szagát.

Apám egy harcos. Nekem is harcosnak kellett lennem.

A képernyõ elsötétül.

Ezúttal 13 éves vagyok, egy fiatal focisták számára létrehozott akadémián vagyok egy nagyobb városban, messze a családomtól. 100 gyerek között, akiket egy kis kollégiumba zsúfoltak be. Kicsit olyan, mint egy börtön. Aznap, mielõtt elhagytam az otthonunkat, apám bement a városba, és vett nekem egy új szerelést. Ezzel megduplázta a szekrényben lévõk számát, mivel kezdetnek csak egy szerelésem volt.

Az elsõ napi edzés után felakasztottam az új mezem száradni a kötélre. A következõ reggelre eltûnt. Valaki ellopta. Ekkor szembesültem vele, hogy ez már többé nem a farm. Ez a való világ, és azért hívják való világnak, mert itt valóban minden „szar” megtörténhet.

Visszamegyek a szobámba, és éhen halok. Egész nap edzünk, és nincs elég étel a táborban. Valaki ellopta a ruhámat. Hiányzik a családom, és egész biztosan nem én vagyok a legjobb játékos itt. Talán az 51. vagyok a 100-ból a képességeket nézve. Így teszek magamnak egy ígéretet.

Azt mondom magamnak: „Nem mész vissza a farmra, amíg édesapádat büszkévé nem teszed. Lehetsz 51. képességekben. De az elsõ vagy a második leszel akaraterõben. Egy harcos leszel. Nem mész haza, történjen bármi is.”

A képernyõ elsötétül.

18 éves vagyok most, és elmesélem az egyik hazugságot a kevés közül, amit valaha is mondtam a futballban. A Bahiában játszom a brazil bajnokságban, amikor egy neves megfigyelõ odajön hozzám, és azt mondja: „A Sevilla érdeklõdik irántad.”

Azt mondom: „Sevilla?! Elképesztõ!”

A megfigyelõ megkérdezi: „Tudod, hogy hol van?”

A válaszom: „Persze, hogy tudom, hol van Sevilla. Sev-iiiillaaaa. Imádom!”

Igazából halvány fogalmam sincs róla, hol van Sevilla. Felõlem a Holdon is lehet. De ahogy mondja a nevét, fontosnak hangzik, úgyhogy hazudok.

Néhány nappal késõbb elkezdek kérdezõsködni, és kiderítem, hogy ez a Sevilla játszik a Barcelona és a Real Madrid ellen. Portugálul van egy kifejezésünk erre a pillanatra.

Azt mondtam magamnak, „Agora”, azaz „Most”. Olyan érzésem van – „Bumm. Most. Gyerünk.”

A képernyõ elsötétül.

Sevillában vagyok, és olyan alultáplált vagyok, hogy az edzõk és a játékosok úgy néznek rám, mintha a B csapatban kéne játszanom. Életem legnehezebb hat hónapja közepén vagyok. Nem beszélem a nyelvet. Az edzõ nem játszat, és ez az elsõ alkalom, amikor komolyan elgondolkodom rajta, hogy haza kellene mennem.

De ekkor, valami miatt, eszembe jut az új szerelés, amit édesapám vett nekem, mikor 13 éves voltam. Amit elloptak. Apámra gondolok, a hátára tapadt tartállyal, ahogy permetezi a növényeket. És úgy döntök, maradni fogok, megtanulom a nyelvet, és szerzek végre barátokat, hogy legalább úgy menjek vissza Brazíliába, hogy legyenek élményeim, amiket megoszthatok majd az otthoniakkal.

Amikor elkezdõdik az új szezon, a menedzserünk arra utasít mindenkit, hogy „a védelmünk nem lépheti át a félpálya vonalát. Soha.”

Játszom néhány meccset, rugdosom a labdát, és nézem a vonalat. Úgy nézek rá, mint egy kutya, aki fél átmenni a láthatatlan kerítésén az udvarban. Aztán egy meccsen, valamiért, elengedem ezt az egészet. Saját magamnak kell lennem.

Azt mondom, „Agora”, azaz „Most”.

És csak megyek elõre. Támadás, támadás, támadás.

Mûködik, mint a varázslat. Ezután a menedzser azt mondja: „Oké Dani. Új terv. Sevillában te támadsz.”

Néhány szezon alatt a csapat, amelyik a kiesés ellen küzd, eljut oda, hogy kétszer is felemeli az UEFA-kupát.

A képernyõ elsötétül.

A telefonom csörög. Az ügynököm az.

„Dani, a Barcelona érdeklõdik irántad.”

Ezúttal nem kell hazudnom. Pontosan tudom, hol van Barcelona.

***

Ez a film az, ami minden meccs elõtt lejátszódik a fejemben a tükör elõtt állva. A végén, mielõtt visszasétálok az öltözõbe, mindig ugyanazt mondom magamnak.

Tesó, a semmibõl jöttem.

És itt vagyok most.

Hihetetlen, de itt vagyok.

Amikor 18 éves voltam, átszeltem az óceánt egy lehetõségért, hogy játsszak egy csapatban, amelyik a Barcelona ellen lép pályára. Milyen megkapni a megtiszteltetést, hogy játszhassak a Barcelonában? Hihetetlen volt. Szemtanúja lehetettem az igazi zsenialitásnak.

Emlékszem, egy edzésen Messi olyan dolgokat csinált a labdával, amik ellentmondtak minden logikának. Persze, õ ezt csinálta minden nap. Kivéve, hogy valami más volt ekkor.

Most muszáj emlékeztetnem benneteket rá, hogy ez egy rendkívül intenzív edzés volt. Nem csak szórakoztunk. Messi kicselezte az egész védelmet, és úgy fejezte be, mint egy hidegvérû gyilkos.

Ahogy futott el mellettem, lenéztem a stoplisára és azt kérdeztem magamtól: „Ez valami vicc?”

Megint elfut mellettem és én azt gondolom: „Nem, ez lehetetlen.”

Megint elfut mellettem, és most már biztos vagyok benne, mit látok.

A rohadt cipõje be sincs kötve. Egyik sem.

Úgy értem, teljesen ki volt kötve a cipõfûzõje. Ez a csávó a világ legjobb védõi ellen játszik, csak úgy lebeg a pályán, mintha vasárnap lenne, és a parkban játszana. Ekkor volt az, amikor tudtam, hogy soha életemben nem fogok még egyszer olyan valakivel játszani, mint õ.

És akkor, persze, ott van Pep Guardiola.

Ha megfordítod a számítógép szót, megkapod Steve Jobs nevét.

Ha megfordítod a labdarúgás szót, azt kapod: Pep.

Õ egy zseni. Elmondom újra. Egy zseni.

Pep elmondja egész pontosan, mi és hogyan fog történni egy meccsen még azelõtt, hogy megtörténne. Például, a meccs 2010-ben a Real Madrid ellen, amin 5-0-ra nyertünk? Pep azt mondta nekünk a találkozó elõtt, hogy „ma úgy fogtok játszani, mintha a focilabda tûzbõl lenne. Sosem lesz a lábatoknál. Még egy fél másodpercre sem. Ha ezt teszitek, nem lesz idejük arra, hogy nyomást helyezzenek ránk. Könnyedén fogunk nyerni.”

Akárhányszor túl voltunk egy ilyen meccs elõtti beszéden, úgy éreztük, mintha már 3-0-ra vezetnénk. Annyira felkészültek, annyira magabiztosak voltunk, hogy már ekkor úgy tûnt, nyertünk.

A legviccesebb az volt, amikor bementünk a félidõben az öltözõbe, és a játék nem ment jól. Pep leült, és csak vakargatta a homlokát. Tudod, milyen az, amikor vakarja a fejét? Láttad már, ugye? Olyan, mintha masszírozná az agyát, keresve a zsenialitást, hátha elõbukkan.

Ezt ott csinálta elõttünk az öltözõben. Aztán, mint a varázslat, egyszer csak beütött neki.

Bumm!

„Megvan!”

Aztán csak felugrott, elkezdett utasításokat osztogatni, matek példákat és számokat rajzolgatni a táblára.

„Ezt és ezt és ezt fogjuk tenni, és akkor így fogunk gólt szerezni”

Mi aztán kimentünk, megcsináltuk ezt, ezt és ezt. Aztán így szereztünk gólt. Õrület volt.

Pep volt az elsõ edzõ az életemben, aki megmutatta, hogyan játsszak labda nélkül. És nem csak azt követelte meg a játékosaitól, hogy megváltoztassák a játékukat, hanem leült velünk, és megmutatta statisztikákkal és videókkal, miért akarja, hogy ezt tegyük.

Ezek a Barça csapatok szinte legyõzhetetlenek voltak. Emlékezetbõl játszottunk. Elõre tudtuk, mit fogunk tenni. Nem is kellett gondolkoznunk.

Ezért van az, amiért a mai napig a Barçának helye van a szívemben.

Ezért van az is, hogy amikor legyõztük a Barcelonát a Bajnokok Ligája negyeddöntõjében, odasétáltam Neymar testvéremhez és megöleltem. Sírt és nekem is úgy érezte egy részem, mintha sírnék.

Elképzelem az embereket, ahogy olvassák ezt, és megkérdezik, miért osztom meg ezeket a titkokat.

Nos, az igazság az, hogy már 34 éves vagyok. Nem tudom, meddig fogok még játszani. Talán két vagy három évet. És úgy érzem, mintha az emberek nem értenének meg engem és a teljes történetemet.

Amikor ebben a szezonban a Juventushoz érkeztem, olyan volt, mintha megint elhagynám az otthonom. Megtettem, amikor 13 éves voltam, és az akadémiára mentem. Megtettem, amikor 18 évesen Spanyolországba mentem. És most megint megtettem, 33 évesen, mikor Olaszországba mentem.

Amikor elõször a Juventushoz érkeztem, olyan volt, mint egy teljesen új iskolába menni. Az egész életemben imádtam támadni. És most olyan helyre érkeztem, ahol a védekezést mindennél többre értékelik. Ismét, én voltam a kutya az udvarban. Csak bámultam a láthatatlan kerítésre.

Mennem kéne?

De nem mentem. A szezon elején meg akartam gyõzõdni róla, hogy a Juve játékosok megértették, hogy tisztelem a filozófiájukat és a történelmüket. Amint biztos voltam benne, hogy kivívtam a tiszteletüket, elkezdtem nekik megmutatni az erõsségeimet is.

Egyik nap, lenéztem a felezõvonalra, és megkérdeztem magamtól: „Mennem kéne?”

… Bumm. „Agora, most!”

Támadás, támadás, támadás. (És, oké, talán védekezni is egy kicsit, különben Buffon ordibálni fog velem.)

Néha azt gondolom, az élet egy körforgás.

Nézzétek, ezektõl az argentinoktól például nem tudok szabadulni.

A Barçánál ott volt velem Messi.

A Juvénál itt van velem Dybala.

Zsenik követnek mindenhova, esküszöm.

Egyik edzésen olyat láttam Dybalában, amit korábban csak Messiben láttam. Ez nem csak a tiszta tehetség ajándéka volt. Azt láttam már sokszor életemben. Ez a tiszta tehetség ajándéka volt a világ megváltására irányuló akarattal ötvözve.

A Barçánál emlékezetbõl játszottunk.

A Juvénál más a helyzet. A közös mentalitásunk az, ami a Bajnokok Ligája döntõjéig vitt minket. Ahogy elhangzik a sípszó, egyszerûen mindig találunk módot arra, hogy nyerjünk. Gyõzni nem csak egy cél a Juventusnál, ez olyan, mint egy rögeszme. Nincsenek kifogások.

Ezen a szombaton meglesz a lehetõségem, hogy megnyerjem a 35. trófeámat 34 Földön élt év után. Ez egy különleges lehetõség nekem, és ennek semmi köze ahhoz, hogy bizonyítani akarnék a Barcelona vezetõségének, hogy hibát követtek el az elengedésemmel.

Tudom, hogy sosem ismernék ezt be.

Nem ez a lényeg.

Emlékeztek, mit meséltem nektek arról a pillanatról az akadémiánál Brazíliában? Mikor azt mondtam, hogy soha nem megyek vissza a farmra, amíg édesapámat büszkévé nem teszem?

Nos, apám nem egy érzelmes ember. Sosem tudtam, mikor tettem õt igazán büszkévé. A karrierem nagy részében õ otthon volt Brazíliában. De 2015-ben õ is ott volt Berlinben és látta, ahogy megnyerjük a Bajnokok Ligáját, életében elõször személyesen. Emlékszem, hogy miután a pályán kiünnepeltük magunkat, a Barça tartott egy különleges bulit a játékosok családjainak. Átadhattuk a trófeát azoknak, akik segítettek elérni az álmainkat. Emlékszem, amikor rám került a sor, hogy továbbadjam a trófeát édesapámnak, mindketten megfogtuk, és beálltunk egy közös fényképre.

És ekkor mondott valamit portugálul, nem fordítom le szóról szóra, mert csúnya szavak is vannak benne.

De tulajdonképpen azt mondta: „A fiam a férfi itt, õ a ‘fõnök’.”

És tudjátok mit? Úgy sírt, mint egy kisbaba.

Az volt életem legnagyszerûbb pillanata.

Most szombaton lehetõségem lesz egy újabb Bajnokok Ligája trófeáért játszani egy nagyon ismerõs ellenfél ellen. Mint mindig, most is úgy fogom Cristianót elemezni, mint egy rögeszmét.

Mint mindig, most is oda fogok menni a tükörhöz meccs elõtt, és lejátszom a fejemben ugyanazt a filmet.

A képernyõ el fog sötétülni, én pedig emlékezni fogok ezekre a dolgokra…

A betonból készült ágyamra.

A nedves talaj illatára.

Apámra a permetezõtartállyal a hátán.

A 20 kilométeres bicikliútra az iskolába menet.

Az új szerelésemre.

Az üres ruhaszárogató kötélre.

„Persze, hogy tudom, hol van Sevillára”

Tesó, a semmibõl jöttem.

És itt vagyok most.

Hihetetlen, de itt vagyok.

***

Az írás a ‘The Players Tribune’ oldalán jelent meg.

https://www.theplayerstribune.com/dani-alves-juventus-the-secret/