Az idén télen és tavasszal feltérképeztük azokat a jelölteket, akik az edzõi krédójuk alapján illenének a Barça vezetõedzõi posztjára. Ugyan idõközben már kinevezték Ernesto Valverdét a csapat élére, és a spanyol trénert mindenképpen hagyni kell dolgozni, egy szakembert még mindenképpen szeretnénk bemutatni, akinek a kinevezését a jövõben a poszt megüresedésekor minimum mérlegelnie kell majd a klub aktuális vezetõségének. Ez a személy nem más, mint az olasz Napoli szakvezetõje, Maurizio Sarri.
„Ki ez a Sarri? Olyan vezetõedzõre van szükségünk, aki tisztában van az egyesület presztízsével és nagyságával. Én személy szerint megtartottam volna Benítezt. Sarri jó ember, de edzõként nincs a Napoli szintjén” – így Diego Maradona, a futballtörténelem egyik legjobb labdarúgója 2015 nyarán, amikor eldõlt, hogy Maurizio Sarri fogja irányítani a nápolyi csapatot.
Az tény, hogy Sarrit nagyon kevesen ismerték a nápolyi munkája kezdetén, így a szurkolók többsége osztotta az argentin legenda véleményét. Sarri 2015-ig ugyanis csupán kisebb csapatoknál edzõsködött, a legfelsõbb osztálybeli tapasztalata pedig csupán egy idényre korlátozódott. A hangulat tehát nem volt az igazi Nápolyban, a bérletekért nem is kapkodtak a szurkolók, mert azt látták, hogy egy, a legfelsõbb szinten még tapasztalatlan, egyébként ismeretlen szakembert nevez ki a dél-olaszországi klub élére Aurelio De Laurentiis elnök.
De Laurentiis azonban meglátta azt a nápolyi születésû Sarriban, amit ekkor még csak kevesen, és letette a voksát egy olyan trend mellé, mely azt vallja, hogy nem feltétlenül szükséges komoly labdarúgó pályafutás egy vezetõedzõi karrierhez. A leginkább Németországban virágzó felfogás tökéletesen illik Sarrira: az olasz csak az amatõr bajnokságokban futballozott, kemény, már-már a sportszerûség határán billegõ hátvédnek írták le, aki hamar rájött, esélye sincs komoly szinten futballozni, így banki alkalmazottként kereste a kenyerét. Nem elégítette ki azonban a polgári foglalkozása, és mindössze 31 évesen elkezdte az edzõi pályafutását.
Munkáscsaládból származott, így a polgári foglalkozás és a szorgalom alapértékek voltak a számára, ám miután éveken keresztül párhuzamosan dolgozott a pénzügyi szektorban valamint a pálya szélén, úgy döntött a 2000-es évek elején, hogy csakis a szenvedélyébõl kíván majd megélni: „Azt éreztem, hogy amennyiben eredményeket akarok elérni, úgy kizárólag a labdarúgásra kell koncentrálnom. Elhatároztam, hogy csakis a szenvedélyembõl akarok megélni, így választanom kellett.”
Sampaoli, a pragmatikus idealista – Edzõjelöltek, I. rész
Tuchel, a német Guardiola – Edzõjelöltek, II. rész
Nagyon sok éven keresztül jóval kevesebbet keresett, mint ahogy azt banki alkalmazottként tette, ám vállalta a kockázatot, képezte magát, mindig a legmagasabb célokat tûzte ki maga elé, és végig hitt a sikerében.
Ami az állandó fejlõdést illeti, a polgári szakmák területén ez elengedhetetlen, hogy napról napra készen állj új kihívásokra. Amikor a Sansovino csapatát irányította, a játékosai a ’Mester 33’ becenevet adták neki, mivel 33 különbözõ variációt dolgozott ki az együttesének a rögzített szituációkat illetõen. „Végül csak négyet vagy ötöt használtunk belõle” – vallotta be késõbb Sarri, ám az aprólékos és megszállott felkészültsége a garancia arra, hogy csapata a legjobb 4-5 variációt fogja majd használni, és hogy azt be is gyakorolja majd.
Ami az ambíciót illeti, amikor kinevezték a Sansovion élére, kijelentette: ha nem nyeri meg a bajnokságot a csapattal, örökre felhagy az edzõi szakmával. Sarri szállította a sikert, és függetlenül attól, hogy tartotta-e volna magát az ígéretéhez vagy sem, a legmagasabb cél kitûzése a gyõztesek sajátja.
Ami pedig a hitet illeti, Sarri egy évtizeden keresztül vagy az alacsonyabb osztályokban edzõsködött, vagy a másod- és harmadik vonalban kapott állást. Hiába ért el például az Arezzo trénereként, ahol egyébként egy bizonyos Antonio Contét váltott a kispadon, a Juventus ellen egy 2-2-es döntetlent, vagy éppen gyõzte le az Olasz Kupa negyeddöntõjének elsõ felvonásán 1-0-ra az AC Milant, 2012 nyara elõtt komoly esély nem mutatkozott arra, hogy az elsõ osztályt is elérje. Ekkor azonban az Empoli szerzõdtette, ahol az elsõ évében a rájátszásban ugyan még elbukta a feljutást, ám a második szezonban révbe ért, és a második helyen végezve az együttessel feljutott az elsõ osztályba. A magasabb szinthez más fajta feltételrendszert szabott meg: az Empoli tréningjeit drónokkal vetette fel, hogy elemezhesse a védõk helyezkedését. A munka beérett: az alsóházi csapatok közül csak a Chievo kapott kevesebb gólt a 2014-2015-ös idényben.
Két dolgot fontos kiemelni, mielõtt rátérünk a nápolyi munkásságára: Sarrit a kezdetektõl fogva a megszállottsága mellett az jellemzi, hogy óriási hangsúlyt fektet a saját magáról kialakított képére. Hogy ez mit is jelent? Egyrészt a fenti példát az infrastrukturális fejlesztéssel, hogy a magasabb osztályban is felvegye a versenyt a csapatával. Másrészt az Empolinál figyelt arra a keret kialakításakor, hogy sok fiatal legyen a keze alatt. Sarri ugyanis kiemelt figyelmet fordít a játékosok egyéni képzésére is, melynek jelentõségét Johan Cruyff is kiemelte az önéletrajzi könyvében. A holland edzõi felfogása a technikai és az egyéni képzésre építkezett – a hasonlóság szembetûnõ.
Habár Maradonának, aki játékosként a történelem egyik legjobbja volt, ám szakértõként és vezetõedzõként korántsem mozog ilyen magas szinten, ez természetesen nem tûnt fel, olyan szaktekintélyek, mint például Arrigo Sacchi, figyelmét nem kerülte el Sarri munkássága, sõt, Sacchi már a Serie B-ben is felfigyelt a honfitársára: „Egy zseni. Amikor az olasz szövetség technikai igazgatójaként jártam a másodosztályú meccseket, hogy a fiatalokat figyeljem, lenyûgözött az Empoli játéka. Gondoskodik a játékosairól, azok pedig megértik õt.”
Röviddel azelõtt, hogy az Empolitól távozott volna, megkérdezték õt egy sajtótájékoztatón, hogy nem dühös-e a klubvezetésre azért, mert az elsõ osztályban õ keresi a legkevesebbet a trénerek közül: „Hogy dühös vagyok-e? Ne vicceljünk már… Olyanért fizetnek nekem, amit ingyen is csinálnék munka után. Szerencsés vagyok.”
Sarri révbe ér Nápolyban
2015 nyarán tehát De Laurentiis elnök kinevezte Sarrit a nápolyi csapat élére, és Maradona – a cikk elején található nyilatkozattal – rögtön kritizálta is a személyét. Sarrit azonban ez nem bizonytalanította el, nápolyiként pedig tudta, hogy intelligensen kell reagálnia a Nápolyban bálványozott argentin véleményére: „Maradona egy legenda. Már az, hogy rólam beszél, óriási megtiszteltetés a számomra. Remélem, hogy meg tudom majd változtatni a rólam kialakított képét…”
Ha olasz szakvezetõ, akkor bizonyára mindenkinek a Catenaccio jut az eszébe. Az olasz retesz, amelynek célja, hogy elrontsa az ellenfél játékát, és megakadályozzon minden gólszerzési lehetõséget. Ez az alfája és omegája ennek a felfogásnak. Mióta az olasz futball híres, azóta a csapatok többsége ezt az elvet vallotta magáénak. Az utóbbi években azonban Olaszországban is elterjedt egy sokkal attraktívabb, támadóbb futballt preferáló irányzat, melynek elsõdleges képviselõje pontosan Sarri és a Napoli.
A tréner szigorúan – lévén, hogy a játékosok egyéni képzésébõl indul ki – a sokpasszos játékra helyezi a hangsúlyt. A passz az eszköz, mellyel a csapat elõrébb léphet, ezért kell olyan dinamikus környezetet biztosítani, melyben mindig van passzolási lehetõség. Hogy ez nem csak egy sallang, azt bizonyítják a számok is: hét európai bajnokságra vetítve 28%-kal többet passzoltak labdabirtoklásonként, mint az átlag, ami 8.6 passz. Ez a szám ráadásul 39%-ra ugrik – vagyis ennyivel több passzot hajt végre a Napoli, mint a fenti hét bajnokság csapatainak átlaga – , ha a rövid passzokat is számításba vesszük. Ezzel szemben pedig a Napoli redukálta a cselezések számát, és csupán minden negyvenedik passz után cselez egy nápolyi játékos. Ez a 134 csapat közül a negyedik legalacsonyabb mutató.
A Napoli tehát a rövidpasszos játékból indul ki, ezzel kíván egységként elõre mozogni, és ezzel kívánja kiaknázni azokat a területeket, amit a játékosok rengeteg elmozgással és passzal teremtenek. A passzok tehát egyrészt eszközt jelentenek, hogy a csapat elõre jusson. Másrészt arra szolgálnak, hogy az ellenfél figyelmét eltereljék, és invitálják arra, hogy támadják le a nápolyi játékosokat. Ezáltal pedig az ellenfél által elhagyott területekre villámgyorsan bemozognak a nápolyi játékosok, és megkapják a labdát a hátvédektõl, akiknek teljes rálátásuk nyílik a játéktérre. Harmadrészt azonban a passz egy biztonsági eszköz is: a 2016-2017-es szezonban a cselek átlagos sikerességi rátája 61% volt a Serie A-ban, míg a rövid passzok átlagos sikerességi rátája 85% volt ugyanezen idõszakban. Itt arra kell továbbá gondolni, hogyan gyorsabb egy játékos: labdával vagy labda nélkül. Ha cselez egy támadó, azt labdával kell tennie, és ekkor lassabb. Ha passzol, és úgy mozog el, az akció gyorsabb lesz, és ez növeli a nápolyi támadások kiszámíthatatlanságát valamint intenzitását. Azt pedig, hogy a támadó ne cselezzen, hanem inkább passzoljon, egyéni képzéssel érhetõ el, ami pontosan Sarri – vagy említhetném Cruyffot is – módszere. Meg kell errõl gyõzni a játékost, aztán gyakoroltatni kell vele.
Az egyik alapvetés tehát a passz elsõbbrendûsége, a másik pedig a védekezésbeli szervezettség. Írtam már arról, hogy aki Sarrit a Catenaccio újabb képviselõjeként emlegetné, az nem is járhatna távolabb az igazságtól, ám a játékfilozófiájára természetesen az olasz közeg is hatással volt, és a védekezésbeli rendezettségre különös figyelmet fordít. Ezzel azonban nincs is gond, hiszen védekezés nélkül nincs támadás. Ellentétben azonban az olasz edzõk többségével, Sarri nem akar várni az ellenfélre, és nem úgy akarja levédekezni annak a támadásait, hogy a saját térfelén állít fel védelmi vonalakat, hanem amikor csak teheti, mélyen letámad az ellenfél térfelén, feltolja a saját védelmi vonalát, és le akarja zárni az ellenfél számára szóba jöhetõ passzsávokat. Arrigo Sacchi mondta egyszer, hogy számára „a védekezés nem más, mint az ellenfél támadásainak a megtámadása.”
Sarri természetesen a két alapvetésen túl – rövid passzos támadásépítés valamint védekezésbeli szervezettség – alkalmazkodott a keze alatt levõ kerethez is. Az elsõ nápolyi idényében még a csapatában tudhatta az argentin Gonzalo Higuaínt, aki a góllövéshez ért, így a pálya utolsó harmadában már nem a rövid passzos játék dominált. A támadásokat ugyanúgy építették fel, de sokkal több volt a beadás az argentin felé, hiszen Higuaín ehhez értett: befejezni azokat. Miután azonban a dél-amerikai csatár távozott 2016 nyarán a Juventushoz, Sarri kereste a megoldást, és a hamis kilencesben találta meg. Újabb kapcsolat a barcelonai filozófiához, hiszen a fiatalokra fektetett hangsúly mellett az újabban Pep Guardiola nevéhez köthetõ támadószerepkört is alkalmazza Sarri. Így Mertens középen találta magát, és lévén, hogy már nem volt a támadósorban egy statikusabb, valójában csak a gólhelyzetre váró és az összjátékban nem olyan kivételes Higuaín, a Napoli már nem csak a támadásait építette fel rövid passzokkal, de a támadóhármas között is a sok elmozgás és a rövid passzos játék lett a fõ elem, a beadások pedig csaknem megszûntek.
Leonardo Jardim, avagy az új Mourinho? – Edzõjelöltek, III. rész
Valverde, az elismert edzõ é fotómûvész – Edzõjelöltek, IV. rész
„Az egyik edzõm mindig azt mondta nekem, hogy azok az emberek, akik felállási szerkezetekrõl beszélnek, semmit sem tudnak a futballról. Marek az ellenfél védelmi vonalai között játszik, a támadóink pedig szintén. Változtathatnál, de fennáll a veszélye ilyenkor annak, hogy túl sokat változtatsz, és elveszíted az alapokat is, amire a csapat eddig támaszkodott” – így Sarri arra a kérdésre az egyik sajtótájékoztatóján, hogy váltani fog-e valaha is a 4-3-3-as rendszerrõl. Az olasz tréner tehát nem csak azzal van tisztában, hogy a változtatás szükséges, hiszen Higuaín távozása után alkalmazkodott az új helyzethez, de azt is pontosan tudja, hogy az alapokat nem lehet módosítani.
Hogy is néz ki tehát egy meccs Napoli módra? Sarri csapata labda nélkül három védelmi vonalat húz fel – ezt a közvélemény 4-5-1-nek hívja – , és nagyon egységesen, kompakt módon mozog. A célja az, hogy a lehetõ legkisebb területre szûkítse a megjátszható passzsávokat, és ha az egyik belsõ középpályás kilép az ellenfélre, úgy a szélsõk bezárnak a helyére, hogy középen semmiképpen se bonthassák meg a nápolyi csapatot. Mindazonáltal alapvetõen a Napoli célja az, hogy az ellenfél térfelén szerezzen labdát, magasra tolva a védelmi vonalát, és mélyen letámadva az ellenfelet. Ahogy az Barcelonában ismerõs lehet, nagy területeket próbál levédekezni, és kis területeket próbál támadni Sarri csapata. Másképpen fogalmazva: szûkíti a területet, amikor védekezik, és szélesíti, amikor támad. A Napoli mindenkori kapusának – legtöbbször a spanyol Pepe Reinának – az is a feladata, hogy a nagy területeken a kiugratásokat lefülelje, és tisztázzon.
Ami a labdával való játékfelfogást illeti, mint azt már hangsúlyoztam: Sarri a rövid passzos játékra épít, és a kapusától kezdi a támadásépítést. Hasonlóan a Barcelona játékstílusához, Sarri háromszögeket alakít ki, és rengeteg elmozgást követel meg a játékosaitól azokra a területekre, ahol az ellenfél nem zárta le megfelelõen a passzsávokat. Mi is ennek a célja? Az elsõ védelmi vonalak megtörése, hiszen ha õket átjátszotta a Napoli, annyival kevesebb védõvel kell foglalkoznia az ellenfél térfelén. A hátvédek nem élvezetbõl járatják a labdát a saját térfelükön, hanem azért, hogy az ellenfél elsõ védelmi vonalát kicsalogassák. Ha pedig az ellenfél második védelmi vonalai is vele jön, vagyis az ellenfél középpályája, annál jobb, mert ezekre a területekre Hamsik villámgyorsan bemozog.
Felállt, és a térfelére visszahúzódó védelem ellen ugyanaz a helyzet, csak máshogy bontják meg az ellenfelet. Ha adódik a lehetõség a csapatrészek közötti bepasszra, úgy megjátssza azt a középpálya, ha pedig nem, indul a labdajáratás azon célból, hogy az ellenfél szervezett védekezését megbontsák, és üres területeket, megjátszható passzsávokat találjanak.
Hogyan is érik ezt el? Itt ki kell emelni Sarri újabb erényét, méghozzá az innovatív hozzáállását, mely párosulva a megszállottságával egy sor olyan mintát ad a játékosok kezébe, melyek megkönnyítik számukra a döntéshozatalt a pályán. Ezek közül nem mindegyikre kell úgy gondolni, mint valami teljesen új dologra, ezek a megoldások már léteztek, ám Sarri finomítja azokat, rendszerbe ülteti, és begyakoroltatja a játékosaival olyan mértékben, hogy azoknak a mérkõzésen már gondolkodniuk se kelljen, mikor ezekre van szükség.
Bizonyára sokan látták már, hogy a Napoli játékosai 5-6 méteren belül végrehajtanak villámgyorsan, másodpercek alatt 4-5 passzt. Ez sem a véletlen mûve: pszichológiai kutatások megerõsítették, hogy az ember figyelme és koncentrációja korlátolt. Vagyis ha egy ilyen intenzív inger éri, mint 4-5 passz másodperceken belül, úgy hajlamos elfelejteni esetlegesen a taktikai utasítást, és azonnal nyomást gyakorol a labdásra. Mivel azonban senkinél nincs egy másodpercnél tovább a labda, így azt a Napoli a mögötte keletkezõ területre villámgyorsan be tudja játszani.
Komoly szerep jut a létszámfölényes helyzeteket kialakításának. Ez nem csak arra szolgál, hogy egy súlypontáthelyezés elõtt az ellenfél védelme eltolódjon a labda irányába, hanem arra is, hogy ezen az oldalon a létszámfölényt ki tudja használni a Napoli. Továbbá Insigne a bal szélrõl rendre behúzódik az angolul ’half space’ névre hallgató területre, behúzva magával az emberét, így a szél üresen marad, ahová a felfutó balszélsõ befuthat. Ha pedig Insignével nem jön a védõ, úgy a csapatrészek között megkaphatja a labdát, és összjátékot kezdeményezhet a hamis kilences posztján játszó Mertensszel vagy a fellépõ Hamsikkal. Insigne egyébként nem csak az elmozgásban kiváló, hanem a Sarrival való közös munkának az eredménye, hogy a támadó az ellenfelek mögötti területet is kiválóan ki tudja használni. Az angolul ’blind space’ névre keresztelt kifejezés azt jelenti, hogy a támadó olyan sávokba mozog be az ellenfél mögé, melyet az nem láthat a pozíciójából fakadóan. Lehetséges, hogy zárja a sávot a helyezkedésével, de nem látja, hiszen mögötte van. Egy gyors rövid passz oldalra, és azt a sávot bizony máris be lehet játszani.
Végül, de nem utolsó sorban térjünk ki ismét a rövid passz szerepére. Rengeteg funkciója van. Fent már írtam, hogy az ellenfél figyelmét is képes elterelni, de más célt is remekül szolgál. Ha passzal viszed fel a labdát, nem tud párharcba bocsátkozni az ellenfél veled, hiszen senkinél nincs huzamosabb ideig a játékszer. A passz továbbá szerepet tölt be a játék felgyorsításában. Ahelyett, hogy a labdás ráfordulna a védelemre, egy visszapasszal gyorsítja a játékot, hiszen a labdát kapó futballistának a játéktérre teljes rálátása van, és rögtön észreveheti azt a sávot, ahol társ helyezkedik. Képes tehát a nyomás csökkentésére valamint a játék gyorsaságának a növelésére.
Sarri nem csak látványos futballt játszat, de a koncepciója egyben eredményes is: a Napoli egy idényen belüli pontrekordját felülmúlta, és megdöntötte a klub leghosszabb gyõzelmi sorozatát is. A 2015-2016-os szezonban meccsenként átlagban két gólt lõtt a csapata, és ugyan végül elbukta a bajnoki címért való versenyfutást a Juventusszal, de sokáig küzdelemre kényszerítette az évek óta egyeduralkodó torinói csapatot. Jelenleg pedig hét mérkõzés után hét gyõzelemmel, hibátlan mérleggel és 25-5-ös gólkülönbséggel vezeti a Napoli az olasz bajnokságot.
Maradona nem aról híres, hogy belássa a hibáit, de ezúttal elnézést kért Sarritól: „Azt mondtam róla, amit gondoltam, majd õ változott, én pedig elismertem a hibámat. Nagyon tetszik, ahogy a Napolija játszik.”
Van tehát egy dél-olaszországi csapat, mely már-már közelebb áll a Cruyff-féle játékstílushoz napjainkban, mint maga a Barcelona, mely magáénak vallja azt. Sarri nevét pontosan ezért kell majd mérlegelni a jövõben a katalán klubnak, amennyiben az edzõkérdés aktuális lesz. A tréner kipróbálná magát külföldön is, a többi a Barcelona által választott irányvonalon múlik.
A Sarri portréját bemutató írásunk legfõképpen a ‘TheseFootballTimes’, az ‘Olé’, az ‘Outside of the boot’ valamint egy videós anyagon nyugszik.
