Kicsoda Johan Cruyff? A kérdésre majd mindenki tudja a választ, sok olyan ember is, aki egyáltalán nem követi a foci világát. Ha egy Barcelona szurkolót kérdezünk meg, alighanem még inkább kielégítõ választ kapunk a kérdésünkre, hiszen a hetvenes évek egyik legkiválóbb játékosa beírta magát a klub történetébe. De miért alakult így, hogyan kezeljük azt a tényt, hogy napjainkban Johan Cruyff tekinthetõ a Barca élõ legendájának, s nem valaki más? Miben volt õ több, mint mindenki más, miért említhetõ egy lapon a neve Kubala Lászlóéval, s miért adtak milliók éppen az õ véleményére egészen a haláláig?

Most következõ exkluzív írásunkban olyan titkokat fedtünk fel 2008 decemberében, amiket korábban Magyarországon más még nem tett meg. 

Április 25. Ezen a napon született Johan Cruyff, szerencsés csillagzat alatt, pontosan azon a napon, mint Oliver Cromwell, Marconi, Ella Fitzgerald vagy Al Pacino. Szerencsés nap mindazoknak, akik szeretnék megváltoztatni a történelmet a maguk területén. Az 1947 áprilisában született Johan pontosan ezt tette, õ volt az, aki forradalmasította a futballt, az õ vezérletével alakult ki a modern labdarúgás, a totális futball. Amsterdam Betondrop kerületébõl indult, s Barcelonába jutott el – immár véglegesen.

Tényfeltáró cikkem során nem fogok külön foglalkozni Cruyff életével, pályafutásával, csak azokat az eseményeket fogom külön kiemelni, amelyek fontosak a sportember alapvetõ megítélése szempontjából. A hangsúlyt sokkal inkább olyan kérdések taglalására helyezem, amiket a többség alighanem föl sem tenne magának.

1973 – Az átigazolás, a zsarolás

A Barcelona 1973-ban tudta megszerezni magának a nagy Johant, egy olyan támadójátékost, akit akkor a világ összes klubja örömmel tudott volna a csapatában. A klub elnöke ekkor Agustí Montal volt, aki éppen Cruyff leigazolásával érte el, hogy kizökkentette egy rendkívül rossz periódusból az egyesületet, amely így méltóképpen ünnepelhette aztán a 75. születésnapját is. Ebben a korszakban – politikailag a Franco-éra végén – egyáltalán nem volt fenékig tejfel a spanyol és katalán egyesületek élete, mivel ebben az idõszakban tilos volt bármilyen idegenlégióst leigazolni, de lehet úgy is fogalmazni, hogy nem volt lehetõség nem dél-amerikai légiósokkal erõsíteni…

A Barcelonának mégis sikerült, ám ehhez ki kellett derülnie egy olyan turpisságnak, ami talán nem is volt teljesen titok. Valójában ugyanis dél-amerikai játékosokat sem volt szabad igazolni, más kérdés, hogy ezt valahogy mégis mindenki meg tudta oldani. Hivatalosan ugyanis rengeteg dél-amerikai futballista érkezett akkor az Ibériai-félszigetre, s véletlenül minden ilyen jövevény rendelkezett spanyol felmenõkkel valamelyik vidéki városban. Egy nagypapa vagy egy dédmama valahogy mindig élt vagy Pamplonában vagy éppen Vigóban. Az ügynökök merõ véletlenségbõl mindig találtak valakit, aki néhány pezeta ellenében vállalta a családi köteléket egy bevándorló játékossal.

Az ügyeskedés annyira nyilvánvaló volt, hogy szinte mindenki tudhatott róla, ám bizonyítékok nélkül nem lehetett volna eredményt elérni ebben a helyzetben. A Barca azonban hozzájutott olyan dokumentumokhoz, amelyekkel igazolni lehetett a különbözõ hamisítási eljárásokat, s Miquel Roca i Junyent katalán ügyvéd révén ezeket föl is használta. Ezen a ponton a Barcelona gyakorlatilag megzsarolta a Spanyol Labdarúgó Szövetséget, hogy engedélyezzék a külföldi futballisták leigazolásának lehetõségét, ami nem csak a katalán klubnak, hanem minden további egyesületnek is lehetõséget teremtett az országban. Ha ez nem történt volna meg, a Barca nyilvánosságra hozta volna a birtokába jutott információkat, ami még a francói Spanyolországban is óriási botrány lett volna.

Ezzel elhárult tehát az az akadály, hogy a Barcelona egyáltalán megpróbálja leigazolni Cruyffot, akit ugyanakkor a Real Madrid is meg kívánt szerezni. Ez olyannyira igaz, hogy a fõvárosi klub meg is állapodott az Ajax-szal Cruyff eladásáról. Mégis mi hiúsította meg a transzfert? Viszonylag sokan ismerik ennek az egyik indokát, ami az volt, hogy Cruyff nem volt hajlandó egy olyan klubhoz igazolni, melynek neve összefüggésbe hozható egy diktátorral… A másik ok ennél sokkal inkább kézzel fogható: Cruyff viszonya ekkor már nagyon megromlott az Ajax akkori elnökével Van Praaggal, ezért azt borítékolni lehetett, hogy a csatár el fogja hagyni Hollandiát, a kérdés csak az volt, hogy ki lesz a befutó. Ekkor jött a Real Madrid ajánlata, s a klubok közötti megegyezés, amit nem volt hajlandó elfogadni a játékos, és a szorult helyzetében õ is fenyegetõzésbe kezdett: vagy eladják a Barcelonának, vagy õ inkább visszavonul a profi futballtól. A zsarolásra azért is szükség volt, mert az Ajax nagyon sok pénzt, három millió dollárt kért eleinte érte, ami akkoriban valóban csillagászati összegnek számított, s végül 922 ezer dollárért születhetett meg a megállapodás, melyben kétségkívül nagy szerepe volt annak, hogy a Barcelona edzõje a szintén holland Rinus Michels volt.

Ezen felül nem elhanyagolható az a körülmény sem, hogy a Barcelona általános igazgatója, Armand Carabén nem csak kiváló közgazdász volt, hanem elsõ osztályú kapcsolatai voltak Amsterdamban a holland házassága révén. A megállapodás végül megszületett, de a spanyol gazdasági minisztérium még ekkor is minden lehetséges módon megpróbálta megakadályozni az átigazolást, vagy legalább ott nehezíteni meg az ügyet, ahol csak tudta, mert ellenére volt a tény, hogy egy külföldi játékost hoz Spanyolországba a Barca. Carabén ezért végül olyan papírokkal vitte át a rendszeren az átigazolást, mintha éppen csak egy kamiont importáltak volna Hollandiából…

Itt érdemes visszatérni oda, hogy milyen állapotban volt a Barcelona a játékos leigazolása elõtt. Agustí Montal elnök pozíciója határozottan gyenge lábakon állt, a Barca presztízse megtépázódott volt, a csapat folyamatosan gyengén szerepelt, a bajnoki címért folytatott harc hírérõl lassan már el is felejtkezett. A klub ekkor már 14 éve nem nyert bajnokságot, és a bajnoki tabella utolsó helyeit foglalta el, de a kieséstõl azért rendre megmenekült. Ennek az átigazolásnak azonban olyan hatása volt, amely kizökkentette a klubot ebbõl a rossz periódusból.

Cruyff vs. Kubala

Miért érdemli meg Cruyff, hogy egy lapon emlegessék a nevét Kubala Lászlóéval? Kétségtelen, hogy ami az eredményességet illeti, Kubala messze Cruyff elõtt jár, ám kettõjük között sok hasonlóság van még így is, mert mind a ketten olyan sztárok voltak, akik reményt és örömöt adtak a közönségnek. Manapság talán különös arról beszélni, hogy a nézõknek sztárokra van szükségük, mert a nagy csapatok kereteiben normálisnak számít, hogy akad jó néhány remek játékos.

Akkoriban viszont még jóval kiegyenlítettebb volt a nemzetközi labdarúgás, az igazán jó játékosok nem kizárólag azokban a csapatokban fordultak meg, amelyek ma is a legnagyobbaknak tekinthetõk, ráadásul nem volt olyan népvándorlás a játékospiacon, mivel nem volt lehetõség korlátlanul igazolni külföldi játékosokat. A Barcelona a hetvenes évek elején tehát nem csak attól szenvedett, hogy nem voltak eredményei, hanem attól is, hogy hiányzott a keretébõl az a figura, akire mindenki fölnézhet, hiányzott a csapatból egy Kubala.

Azzal, hogy a Barca le tudta szerzõdtetni a hollandot, áttört egy gátat, s egy bizonyos szempontból nézve végre modern képet sugárzott magáról nemzetközi összevetésben is. Egy olyan képet, ami egészen addig csak és kizárólag a Real Madridnak volt fenntartva Spanyolországban. Kubalával teli volt a stadion, és Cruyffal ezt ismét sikerült elérni, amire remek példa, hogy a pártoló tagok száma rohamosan megemelkedett, s elérte a 70 ezret. Cruyff személyében ismét volt sztárja a klubnak, ismét beköszöntött a remény, ami az 1973-1974-es szezonban bajnoki címet is jelentett 14 év után. A Rexach, Asensi, Cruyff, Sotil vagy Marcial nevével ismert csapat többek között 5-0-ra gyõzött a Real Madrid ellen idegenben, s ugyan nagyon gyengén kezdte a szezont, késõbb szinte nem tudott hibázni, és nagy magabiztossággal gyõzött.

Kubala és Cruyff között az is hasonlóságot jelentett, hogy mind a ketten egy távoli országból érkeztek segítségül. Amíg Cruyff nagy szimpátiát alakított ki Hollandia és Katalónia között, addig Kubalát csak „Budapest Barcelonistájának” nevezték.

Barcelona, a végállomás

Habár Cruyff négy év után távozott Barcelonából, így is ezer szállal kötõdött a városhoz, s még a fiának is a Jordi keresztnevet adta, ami katalán névként kétségkívül imponálhatott a helybelieknek. Ez a gesztus ugyan sokak számára kicsit demagóg közeledésnek hathatott, de valójában õ már akkor is félig katalánnak tekintette magát. Miután távozott Barcelonából, még játszott az Egyesült Államokban majd ismét az Ajaxban, illetve a Feyenoordban is, de Barcelona mindig a szívében maradt, egészen pontosan annak a „Diagonal” kerülete.

Núñezzel ment, és vele is jött

1978-ban elnökválasztásokat tartottak a Barcánál, amikor megválasztották Josep Luis Núñezt, s ez végül Cruyff távozását eredményezte. Núñez ugyanis nem fogadta el a játékos menedzserének anyagi követeléseit, de mindemellett sokat számított az a körülmény is, hogy Cruyff és környezete egy másik elnökjelöltet, Ferran Ariñót támogatta a kampányban, aki inkább azonosult az addigi elnök, Agustí Montal értékrendjével.

Cruyff ment, majd tíz év múlva éppen Núñez hívására vissza is tért, mert nagy volt baj, és szükség volt valakire, aki kihúzza a sportszakmai krízisbõl az együttest. Johan jött, s kiegyezett Núñezzel, azzal együtt, hogy korántsem volt tökéletes a viszony közöttük. Núñez elfogadta Cruyff minden feltételét és kérését, a holland pedig megalkotta a Dream Team-et, amellyel négy bajnoki címet és egy BEK sikert ért el a klub. Más kérdés, hogy a búcsú aztán ismét zajosra sikerült, mert az 1995-1996-os idény vége elõtt két fordulóval távozott az edzõ a csapat élérõl nagy nyilatkozatháború közepette, melyben részt vett Núñez elnök mellett Joan Gaspart akkori alelnök is.

A Dream Team korszak egy évvel korábban tulajdonképpen ekkor már véget ért, Cruyff ugyan megpróbálta megújítani a csapat keretét és végrehajtott jó igazolásokat is, mint például Luis Figo is az õ irányítása alatt érkezett a csapathoz, de a fiatal generációnak több idõre volt szüksége, hogy összeérjen az olyan harcedzett játékosokkal, mint Guardiola, Amor, Bakero vagy Ferrer. A 95-96-os idény nagyon rosszul sikerült a csapatnak, s két fordulóval a bajnokság vége elõtt Cruyff távozott, ám a népszerûségére jellemzõ volt, hogy az idény utolsó hazai meccsén a szurkolók kiálltak mellette, s transzparensek seregével támogatták az ex-edzõt, ezzel együtt pedig támadták Núñez elnököt.

Ezen a ponton pedig elkezdõdött Cruyff sportpolitikai karrierje, s a maga szókimondó stílusában a legjelentõsebb véleményformálóvá vált a klub körül. Núñeznek 1997-ben bizalmi szavazáson kellett megmérettetnie magát, s a legnagyobb ellenzéki csoportosulás, az „Elefant Blau” vezetésében már akkor ott volt Joan Laporta, aki ebben az idõszakban jó kapcsolatba került Cruyffal, s késõbb az õ támogatásával gyõzött 2003-ban az elnökválasztásokon.

Cruyff szerepe tehát játékosként, edzõként és háttérszemélyiségként is döntõ volt a klub története során, ezért illik a sporteredményektõl elvonatkoztatva kiemelt helyen kezelni a személyét. Különleges volt játékosként, különleges edzõként, abszolút eredeti véleményformálóként, a hatását tekintve pedig talán mindenkit felülmúlt több felvonásos pályafutása során.