Évekkel ezelőtt „elkövettem” egy foci témájú könyvet, amelyben a Barcelonát és a Realt összehasonlítva próbáltam rendszerszervezési és lélektani kapaszkodókat keresni a mai futball jobb megértéséhez. Már az elején kijelentem, hogy NEM vagyok Barça-szurkoló, ahogyan jó ideje egyik klubé sem. A jó, a kreatív, a szerethető és élvezetet adó játékot kedvelem, amit Guardiola érkezésétől a Barça játszott. Tetszett a közösségi erő, az egymásért játszás, a zsenialitás és a rengeteg zseni együttléte. Koromból adódóan láthattam a futball újkori történelmének legnagyobbjait, és magamnak megállapítottam, az általam megéltek közül az a csapat hozta létre az eddigi legtökéletesebb produkciót. De!

Van a dolognak egy másik oldala is, mégpedig a háttér. A csoda létrejöttéhez ezt egy Johan Cruyff nevű istenáldotta tehetség zsenialitása biztosította. Úgy vélem, az ő játék utáni munkája még a játéktudását is felülmúlta! Ahogyan a csapat a játékban, ő a szemléletben és a kivitelezés megvalósításában volt zseniális, talán utolérhetetlen. A bár egyre gyengébben, de máig ható rendszert nem a klubvezetés, hanem ő találta ki. Pontosabban csúcsra járatta a holland michelsi totális focit. Hiába próbálják máig is mások learatni az ő munkájának gyümölcsét, és képbe tolni önmagukat, sem az akkoriak, de a maiak aztán nyomába sem érhetnek Johannak.

Már a „Több, mint futball”–ban is sokszor írtam a szemléletváltozásból adódó minél problémásabb vásárlásokról. A zseni logikáját csak minimum tehetségesek érthetik meg, ahogyan az volt Rexach, Guardiola, Vilanova, de bizonyos fokig Laporta is. Amíg ebbe Johan és a körülötte lévők beleszólhattak, addig a rendszer elvárásai legalább valamilyen szinten teljesültek. Ám Laporta menesztése óta a döntési helyzetben lévők egyike sem ért fel tehetségben, tudásban a klub új rendszeréhez, tehát nem is értette annak lényegét. Az új Barça azzal nyert, hogy valódi játékközösséget hozott létre, az egyént közösségi lényként engedte megvalósulni, amelyben az egyéni képességek önként és dalolva adódtak össze egy új minőséggé, CSAPAT-tá! A kreatívok, uram bocsáss, a zsenik ugyanúgy belesimultak ebbe, mint a teherhordó szerényebb, ám legalább annyira fontos más adottságúak.

Az ilyen közösség vezetője nem lehet más típus, mint Puyol volt, azóta mindinkább az általa szocializált Piqué, az erkölcs, a rend és az egymásért küzdés őre. Olyan valaki, aki mindenki elvárásait tartatja be, és ha kell, fellép mondjuk az alvesi brazil allűrök ellen. Az ilyen csapatban nem képes megragadni a túlnőtt egó, a közösséget semmibe vevő, az akarnok, de a beteges önmutogatás sem, hiszen ezek az összefogást, tehát a csapat egészét károsítják. Alves például néha bizony próbálkozott – gólöröm, festett haj -, de ahogy jött a puyoli szigor, máris belesimult a csapatba. Vajon Alba miért mondja, hogy Neymar elmenetele óta nyomás alól szabadult fel, és visszakapta az életterét, amit kiváló játékkal és gólpasszokkal fizet vissza a csapatnak?

Aztán ahogyan az lenni szokott, sok – tehetségtelen, de helyzetben lévő – lúd, valójában a disznók győztek, és a vásárlás elszakadt a Barça valódi érdekétől. Bár megszabadultak Ronaldinhótól, Eto’ótól, de jött a még nagyobb egó: Ibrahimovics és Neymar. Többször is megszabadultak Deulofeutól, mert – egyébként joggal – önzőnek és nagy egónak mondták. Pedig hol volt és van ő Neymarhoz és Ibrához képest?!

Mellettük mindenféle józan logikát és legalább lélektani vizsgálatot mellőzve a többiek, akik megvétele rengeteg pénzbe került, ám eleve tudható volt, hogy nem illenek a Barça CSAPAT-képébe. Az edzőknek nem lehetett befolyása a játékoskereskedelembe, holott nekik kellett volna csapattá gyúrni az embereket. Vilanova halála óta szerződtetett edzők egyike sem érti a johani filozófiát. Legnagyobb tévedésként Gerardo Martino, aki legalább annyira nem illett a Barcához, mint Rafa Benitez a Realhoz. Ha pedig mégis valamennyire, akkor a vezetés által nekik biztosított „játékosanyag” – hú, de csúnya szó – nem volt alkalmas annak megvalósítására. Időrend és a teljesség igénye nélkül: az addig semmi jelentőset nem alkotott Boateng, a tudottan erősen sérülékeny Vermaelen, a finoman fogalmazva is gyengén szocializált,  gyógyítandó módon játékfüggő Dembélé, a legalább 60-70 millióval felülértékelt Coutinho, a nem Barça-szint Afellay, a magának játszó Hleb, az angol másodosztály szint Song, a kezelhetetlen Turan. Aztán még Douglas, Digne, Gomes, Alcácer, Aleix Vidal, Mina, Douglas stb. Valójában ők vagy tudásban, vagy emberi képességeikben, legtöbbször mindkettőben alkalmatlanok voltak a Barça játékstílusához.  Ahhoz, amitől egyre nagyobb léptekben távolodik a klub.

Nem voltak képesek megoldani a Ter Stegen-Cillessen munkamegosztást sem, és ettől tudott volt, hogy a holland el fog menni. Mindez pedig színtiszta és egyszerű lélektan és rendszerszervezés, amelyet jó ideje figyelembe sem vesz a Barcelona vezetése.

Mára az utánpótlás számára egyenesen kilátástalannak tűnhet az első csapatba kerülés, és ezzel pont a legfontosabb dolog, a motiváció tűnik el. Egy játékos lelke, mentalitása lélektani módszerekkel igen pontosan megállapítható, ám az éles helyzetben való ténykedése csak éles meccseken derülhet ki. Ezt a Cruyff dominálta időszakban Xavi, Iniesta, Messi, Puyol meg a többiek érezhették, és megkapták, de a maiak már jó ideje nem. Éveken keresztül tanítanak nekik valami mindenki másétól eltérőt, hogy aztán a drága pénzen kialakítottat lehúzzák a vécén. Az sem túl jó motiváció, ahogyan a klub például Thiagótól és az amúgy közönség kedvenc Pedrótól megszabadult. Vettek és sorozatban vesznek helyettük olyanokat, akik mentalitása olyan messze van a Barçában szükségestől, mint Makó Jeruzsálemtől, miközben távoznak a rendszerbe tökéletesen beleillők.

Mi mindezzel a legnagyobb probléma? Hogy a csapatnak most még azok a lelki meghatározói, akik a cruyffi szellemben szocializálódtak. Ők tudattalanul is aszerint élnek, játszanak, ahogyan az rögzült bennük. Miért nem tud Messi jó lenni az argentin válogatottban? Mert ő Barça-focit játszik! Mert például Alba oda rúgja a labdát, ahol Messinek jönnie KELL! Miért szeretnek a Barçások vele játszani? Mert egy a csapatból! Nem igaz az, hogy Messi uralkodik. Csupán domináns, ahogyan az a természet nagy egészében a legjobb képességűeknél igaz. Hogy ő állítja össze a Barcát meg az argentin válogatottat? Aki ezt mondja vagy elhiszi, az semmit sem ért a lélektanhoz. A Messi-alkat NEM ILYEN! De!

Sandro Rosell 2010-es hatalomra jutása, majd az őt 2014-től követő Bartomeu elnöklése lassan teljesen kiöli a cruyffi hagyatékot. Addig és csak addig működik, míg az utolsó mohikánok – Messi, Piqué, Busquets – meghatározóak, mert esetleges Piquét nem túl késői hatalomba jutása nélkül a Barcelona ismét eggyé lesz az összes többi, mindinkább etalonfocit játszó klubbal.

Miről jutott mindez az eszembe? Az még a kisebbik probléma, bár a kapitalista gazdaság logikája ellen megy, hogy a klub már jó ideje abnormálisan drágán vesz és olcsón ad el. Bár a gazdaságban az ilyen vezető már régen bukott volna. Hogy miért? Mert rossz üzletemberek, meg a többiek megérezték ezt. Ha még mindig a Nagy Johan szelleme irányítana, akkor gondolkodás nélkül, de azonnal eladnák a Barça-szellemmel megbirkózni nem tudó, lelkében gyenge Dembélét, Coutinhót, eszükbe sem jutna megvenni a klubnak egyszer – elég csúnya módon – nemet mondó Griezmannt, de Neymar visszatéréséből aztán még akkor sem kérnének, ha ő fizetne. Nem csupán a klub hírneve miatt, bár az sem lényegtelen, hanem a KÖZÖSSÉG miatt, amitől Johan óta a Barça egy sokak által vágyott célállomássá lett. Azért, amibe ez a mentalitás NEM FÉR BELE! Ha meg mégis beleerőszakolják, akkor tönkreteszi azt.

A Barça lassan eltűnő szemléletével egy ritka kivétel a mai élsport világában. A környezet is tesz ellene, de legnagyobb ellensége már jó ideje éppen a klub vezetése.

Írta: