Lionel Messi kapta a ‘FIFA’ által a jelenlegi formájában a 2016-os esztendő óta odaítélt ‘The Best’ díjat, miután a nemzetközi szervezet megtartotta a díjátadó gáláját hétfő este Milánóban. Erős érvek szóltak a holland Virgil van Dijk mellett is, aki a Liverpool együttesével szenzációs szezont futott, egyénileg pedig a tökéletességet súrolta a produktuma, ám a dél-amerikai világklasszis elismerésének a jogosságához így sem férhet egy szemernyi kétség sem.
Természetesen minden egyes évben óriási vitatéma a legjobbak megnevezése, és egyes nevek felbukkanásakor már-már azt is feltételezhetnénk, hogy a FIFA vagy éppen az UEFA szándékosan a vitát generáló jelöltek előtérbe kerülését támogatja a felszín alatt, hogy minél többet beszéljenek a sportágról, és ezáltal minél inkább nőjön a piaci értéke. Most például egészen szenzációs, hogyan kerülhetett be az ‘Év Csapatába’ az a Sergio Ramos vagy Marcelo, akik a Real Madriddal az egész esztendő folyamán nem tudtak konzisztens teljesítményt nyújtani, a Ligában sehol sem voltak, a Bajnokok Ligájában pedig már a nyolcaddöntőben kiestek. Félreértés ne essék, nem azt vitatom, hogy világklasszis labdarúgókról van-e szó, mert a válasz egyértelműen igen.
Ugyanakkor a díj kiosztásán meglátszik egy szempontrendszer hiánya. Mindenki a saját szemüvegén keresztül nézi a játékot. A játékosok és a kapitányok próbálják szakmai szemmel nézni, esetleg az adott labdarúgó ellen átélt élmény van rájuk nagy hatással, míg az újságírók egyértelműen a komoly trófeákat nyerő csapatokból szemezgetnek, és hiába nyújt egy-egy labdarúgó világklasszis teljesítményt, ha nem jut fel a csapatával a csúcsra, kikerül a díjra esélyesek közül. Ezt hűen tükrözi az, hogy Messi például a szövetségi kapitányok és a csapatkapitányok között az első helyen végzett, azonban az újságírók listáján jócskán megelőzte őt a már említett holland bekk.
Meg vagyok győződve arról, hogy a kettő szempontot ötvözni kellene. Egyrészt természetesen számítanak az eredmények, hiszen azok adnak valamiféle támpontot arról, ki milyen jól teljesített a pályán az adott esztendőben. Másrészt viszont egy bizonyos szint felett – ez erősen szubjektív, de nálam a kupasorozatokban az elődöntő, a bajnokságban pedig az utolsó fordulókig való versenyfutás a bajnoki címért lenne – azok a kiemelkedő teljesítményt nyújtó játékosok is eséllyel bírnának az elismerésre, akik végül trófea nélkül maradnak. Nem minden egyes csapattag, nem a cserejátékos, nem a jobb oldali bekk, aki „csak” jól játszott, hanem azok, akiknél azt mondja az ellenfél szurkolója: ‘bárcsak ne játszana’
Leo Messi ugyanis hiába nem diadalmaskodott a Barçával a Bajnokok Ligájában, mit is von le ez az érdemeiből? Aki látta a Liverpool elleni párharcot, az pontosan tisztában van vele, hogy az odavágón szinte egymaga alakított ki a háromgólos különbséget a már a Camp Nouban is kiválóan teljesítő angolok ellen, a visszavágón pedig csak azért nem jegyezhettünk fel a neve mellé 2-3 gólpasszt, mert a társaknak megremegett a lába. Azért, mert a társak nem nyújtottak megfelelőt, Messi szezonja gyengébb lett?
Ugyanakkor levezethetjük ezt fordítva is. Jordi Alba az első félidő végén berúgja a ziccerét az Anfielden az argentin kiugratása után, a Barça stabilizálódik, a Liverpool pedig kiesik. Virgil van Dijk szezonja emiatt gyengébb lett volna? A válasz egy egyértelmű és határozott nem, ám szinte mérget mernék rá venni, hogy amennyiben a Liverpool nem nyeri meg a Bajnokok Ligáját, Van Dijk nem lett volna ott a legjobb háromban. Ez esetben ugyanis csak a Premier League második helyezettjét, egy BL-elődöntőst látott volna benne az újságírói társadalom, akit ugyan senki sem cselezett ki az egész szezonban, de mégiscsak elbukott az utolsó lépés előtt.
Még egyszer hangsúlyoznám: az a szokáselv, hogy a győztes csapatokból kerülnek ki a legjobbak, egyáltalán nem elvetendő dolog, mert az elnyert trófeák száma valamennyire visszaadja a játékosok teljesítményét. Figyelni kell azonban a ‘valamennyire’ szóra: ez egy csapatsport, ahol a trófeákat végül a csapatok nyerik. Ezt illusztrálta tökéletesen Messi esete az elődöntős párharc során.
Pontosan annyira véleményes az argentin sikere, amennyire egy csapatsportágon belül egyéni díjakat osztanak ki. Aki azonban ‘égbekiáltó szégyenről’ beszél az argentin sikere kapcsán, az nem látja a fenti problémát, és nincs tisztában azzal, hogy a legjobbak között már csak nüanszok döntenek, ahol az egyébként az adott évben kiemelkedőt nyújtó labdarúgók is hoppon maradhatnak.
