A labdarúgásban az a szép, hogy minden relatív, és nagyon sokféle vélemény születik ugyanarról a dologról. Van azonban, ami nem képezheti vita tárgyát: Xavi Hernández az FC Barcelona legendája. A jelenleg Katarban futballozó Xavi 11 évesen, azaz 1991-ben került a Barçához, és egészen 2015-ig viselte a gránátvörös-kék mezt, vagyis 24 éven keresztül szolgálta a klubot. Aki látta játszani, pontosan tisztában van az intelligenciájával és a futballal kapcsolatos tudásával. Az irányító középpályás Marti Perarnau magazinjának, a ’Tactical Room-nak’ adott mélyinterjút, melyben ténylegesen minden szóba került, ami a futballal kapcsolatos: Barcelona, Real Madrid, játékstílusok, Guardiola, Mourinho, taktika valamint a saját jövője is téma volt. Interjúsorozat, negyedik rész.
Xavi: „Ragaszkodnunk kell a saját filozófiánkhoz!” – I. rész
Xavi: „A B csapat lehetne a negyedosztályban is” – II. rész
Xavi: „Culé vagyok, de gratulálnom kell a Madridnak” – III. rész
Egy megsemmisítő vereség esetén a játékos is érez némi felelősséget a kudarc miatt vagy azt gondolja, hogy a vezetőedző az, aki tévedett a taktikát vagy a kezdőcsapatot illetően?
Nem, úgy érzed, mintha csak te veszítettél volna. A vereség a tied. Persze én arról beszélek, amit én gondolok, ahogy én éreztem. Elmegyek a Bayern Münich otthonába, kapunk egy négyest, és én érzem magam a kudarc fõ felelõsének. Mindig is sokat szenvedtem ilyenkor. A Barçában mindig is nagyon fontosnak éreztem magam, és a fenti okok miatt úgy gondolkoztam, hogy 100%-ban érintett vagyok, és ha történik velünk valami, azért én is maximálisan felelõs vagyok. A vereségekben is ugyanúgy megvolt a részem.
Az a találkozó igencsak különös volt…
Teljes mértékben felénk kerekedtek. Nem voltunk megfelelõ állapotban fizikálisan. Nem domináltuk a találkozót kellõ mértékben, ugyan nálunk volt a labda, de merevek voltunk, sokan közülünk kisebb sérülésekkel bajlódtak, aminek következtében pályára tudtunk ugyan lépni, de komoly teljesítményre már nem voltunk képesek: Busquets, Leo és én is fájdalmakkal játszottunk… Ráadásul elveszítettük az edzõnket. Tito nem tudott edzéseket tartani, mert New Yorkban volt a kezelésein. Habár nem akarod, a teljesítményed színvonala csökken. A Bayern pedig a történelmének legjobb futballját játszotta: Alaba, Lahm, Javi Martínez, Schweinsteiger, Robben, Ribéry, mindenki a legjobb formájában futballozott. Felülmúltak minket. Az elmúlt évtizedet tekintve ez volt az a meccs, amikor egyértelmûen alárendelt szerepet játszottunk. Nem tudtunk versenyre kelni velük.
A mai labdarúgás a pillanatok focija. Ha nem idõzíted a formádat a szezon kulcsfontosságú részére, akkor – hívjanak akárhogy, legyél akárki – le fognak gyõzni, és kiesel hamar a versenybõl. Lényegtelen, ki ellen lépsz pályára: ha fizikailag, technikailag, taktikatilag és érzelmileg nem vagy csúcson akkor, amikor a trófeák eldõlnek, akkor már ki is estél a küzdelembõl. Lehetsz egyébként sokkal jobb az ellenfelednél, ám néhány részlet hiányzik, és már vereséget is szenvedtél: egy kulcsjátékos sérülése, egy megterhelõ utazás három nappal a mérkõzés elõtt, bármelyik esemény kizökkent azonnal, és el is szállnak az esélyeid a trófeákat illetõen. Ezek azok a részletek, amikre a szakmai stáboknak oda kell figyelniük, különösképpen a Bajnokok Ligájában, mert a bajnokságban azért van némi lehetõség hibázni. A Bajnokok Ligája viszont a pillanatokról szól, és minden egyes ilyen pillanatot meg kell ragadni, illetve 100%-os állapotban kell teljesítened õket.
Vannak olyan apróságok, amiket – legyen szó akár egy tapasztalt, felkészült vezetõedzõrõl – egyetlen egy edzõ sem képes a felügyelete alatt tartani…
Erre van ott az öltözõ. Erre hívtam fel Guardiola figyelmét is, amikor a Barçát irányította: “Nagyszerû öltözõ felett rendelkezel, ami tele van remek, probléma nélküli emberekkel”. Volt problémája velünk? Nem, néhány apróságtól eltekintve gyakorlatilag semmi. Mi, saját nevelésû játékosok mindig igyekeztünk kontroll alatt tartani az öltözõt, és szerintem ez csodálatosan sikerült is. Pep edzõsége alatt úgy éreztem, hogy mind a pályán, mind azon kívül minden egyes poszton a megfelelõ személy dolgozik: Manel Estiarte, Pepe Costa, Emili Ricart, Juanjo Brau, Pruna doktor, Lorenzo Buenaventura, Cugat doktor, Paco Seirul.lo… Mintha esküt tettünk volna egymásnak! Hihetetlen volt! Olyan érzés volt, mintha a felhõk között lebegnénk, annyira jó volt a társaság. Az edzéseket fel kellett volna venni. Gyakoroltuk a pozíciós játékot, vagy csak felelevenítettük õket, a színvonal pedig egészen magas volt. Micsoda fejlõdésen ment keresztül Abidal! Vagy Puyol, esetleg Henry, aki újoncként érkezett, és a nulláról kezdve formálta a játékát szembeötlõ módon. Említhetném azonban Yaya Tourét vagy Keitát is, a lényeg, hogy mindenki megértette, mit is akar tõle a vezetõedzõ. Guardiola korszaka szenzációs volt.
Sokak szerint a labdarúgás a labdarúgóké. Meggyõzõdésem azonban, hogy a labdarúgás valójában a csapatoké.
Nyilvánvaló, egyetértek. A labdarúgás a kollektíváé. Természetesen a végén a fõszereplõ mindig a labdarúgó lesz, de egy öltözõben az emberi kvalitás alapvetõ fontosságú. Én csakis olyan játékosokkal akarok együtt játszani, akik a csapatnak akarnak adni. Olyanokkal, akik nem szítanak feszültséget akkor sem, ha éppen nem játszanak. Mascherano egyike ezeknek a labdarúgóknak: lényegtelen, hogy a kezdõcsapatba jelölöd vagy a kispadra teszed, példaértékûen viselkedik. Dani Alves, Abidal és Puyol is ugyanez a kategória, õk is a csapatérdeket helyezik elõtérbe az egyéni szempontokkal szemben. Ez egyébként nagyon nehéz dolog, nekem személy szerint nehéz volt ezt lejátszani magamban, hiszen az önbecsülésed is szerepet játszik, de hátrébb kell helyezned a rangsorban a személyedet, és alá kell azt rendelni a csapatnak. Komplikált folyamat, nem egyszerû, de ez a kulcs: az emberi kvalitás, olyanokra van szükség a csapatban, akik adni akarnak, a vezetõedzõnek pedig egy közvetítõ, egyeztetõ szerepet kell betöltenie. Az edzõnek muszáj közvetítenie a játékosok között, akik naponta csaknem tíz órát együtt töltenek. Egy csoport, melynek tagjai nem jönnek ki jól egymással, nem nyerhet a végén.
Ne feledkezzünk meg azonban a vezetõedzõ önbecsülésérõl sem, hiszen a nevükkel jellemzünk egy-egy csapatot: Cruyff Barçája, a Pep-Team, vagy éppen Zidane Madridja…
De ez nem számít. Amikor a Pep-Teamrõl beszélnek, én ugyanúgy a magaménak érzem azt a csapatot. Ez Pep Barçája volt, ez Messi Barcelonája, az pedig Iniesta Barcelonája. Ez a Pep-Team volt? Persze, hogy az volt! Guardiola volt az, aki sikerre vezetett minket. Pep nagyon sokat adott nekünk, rengeteget. Én már nagyon sokat tudtam azokról a dolgokról, amiket õ bevezetett, hiszen Joan Vilá minket nagyon jól felkészített a Masíán, de szenzációs volt élõben látni, ahogy Henry vagy Abidal megérti, és elsajátítja az új koncepciókat. Ne feledjük, õk más iskolából érkeztek, és mégis nagyon sokat tudtak fejlõdni, mert Pep folyton ott állt mögöttük, és kérlelhetetlenül elmondta sokadik alkalommal is: “Ismételd meg a passzt, hogy csalogass!”.
Az, amit és ahogy Pep oktatott, valami egészen szenzációs volt: nekem nagyon tetszett, mert ugyanazt a futballnyelvet beszéltük. Például egy meccsen a félidei szünetben az öltözõbe tartottam, amikor azt gondoltam: “Én most ezt és ezt mondanám a csapatnak”. És eltaláltam, jött Pep, majd pontosan ugyanezt mondta el, én pedig Busquets felé tekintettem: “Láttad, Busi?”. Busquets-cel közeli barátok vagyunk, és néha azt mondtam neki a szünetben: “Busi, nem gondolod, hogy ez a három dolog hiányzik?”. Majd jött Pep, és azt mondta: “Busi, három dolgot kellene megcsinálnod: ezt, ezt és ezt…” Telitalálat! Libabõrös lettem. Nyilvánvaló, hogy ugyanazt a képzést kaptuk a Masíán, de akkor is hihetetlen érzés volt. Nagyon sajnáltam, hogy ez a korszak véget ért…
Beszéljünk a következõ fogalomról: jól játszani.
(Nevet) Jól kell játszanod… abban a felfogásban, ahogy azt elképzeled. Simeone például jól játszik.
A labdarúgás ötletekbõl áll: minden egyes tréner megpróbálja a gyakorlatba átültetni a saját filozófiáját. Xavi Hernández a saját radikális barcelonai filozófiájára fog építeni, míg Simeone a saját irányzatára támaszkodik…
Kétség sem férhet hozzá. Én csak azt mondom, hogy a mi filozófiánk a legnehezebb, vagy legalábbis az egyik legnehezebb, legösszetettebb. Errõl biztosítani tudlak téged. Ha egy csapat nem akarja birtokolni a labdát, az sokkal egyszerûbb, mintha akarnád, mert ez nem csak arról szól, hogy a csapattárs a másiknak passzol, az pedig egy harmadiknak. Nem, rengeteg más szempont is van: keresni kell a szabadon levõ harmadik társat, meg kell találni az üres területeket, a pálya melyik részén kerüljünk fölénybe, hogyan tudunk az ellenfélnek kárt okozni… Mi a kapustól kezdve játszunk, õt is bevesszük, nem rúghatja fel a labdát ész nélkül. Nála kezdõdik minden: leveszi a labdát, majd eldönti, hol kezdjük el felépíteni a támadásunkat. Néha kap egy pontatlan, erõs passzt, amit elõbb le kell kezelnie, majd keresnie kell a szabad embert, vagyis minden nála kezdõdik azzal, hogy ki a szabad ember éppen, és hol is tartózkodik. Ez az elõfeltétele mindennek, utána pedig végre kell hajtani a passzokat, a támadásokat és a szükséges mozgásokat annak érdekében, hogy fölénybe kerüljünk a pálya egy-egy szegletében.
Ebben a struktúrában építkezni nagyon összetett dolog. Ezt pedig nem is alkalmazza egy olyan csapat, amelyik csak ellentámadásokra épít, és nem akarja a labdát mindenáron. Egy ilyen együttes felrúgja a labdát ész nélkül a támadókhoz, a jobb- vagy a baloldalra vagy akárhova. Ha nincs szükséged a labdára, nem is fog érdekelni, hova rúgod azt. Ennek következtében állítom azt, hogy a mi játékstílusunk sokkal összetettebb, ezáltal nehezebb is a gyakorlatba átültetni. Mi azonban ezt választottuk. Számomra ez a legnehezebb, de egyben a legélvezetesebb is. Én e mellett teszem le a voksom. Én azért focizom, hogy nálam legyen a labda. Nem élvezem a játékot, ha az ellenfél birtokolja azt. Megértem, hogy mások ezt élvezik, de én nem.
Simeonéról köztudott, hogy egyáltalán nem szenved, amennyiben a csapatát beszorítják a saját térfelére, a labda pedig az ellenfélnél van…
Igen, így van. Nem érdekli a labdabirtoklás, nagyon jól mûködik ez a koncepció, a csapata pedig tökéletesen hajtja végre a kiszabott feladatokat, ezért is nyertek annyi trófeát. Én viszont más nézeteket vallok. Ott van persze Conte is, akinek a filozófiája ebben a tekintetben egy mix, és õ ezzel a felfogással tudott a Premier League élére jutni. Az összes játékfelfogás érvényes, az összesnek van létjogosultsága, ám én másképpen értelmezem a futballt. Én úgy fogom fel, hogy ha az ellenfél kapusánál van a labda, nekem le kell õt támadnom, és meg kell próbálnom tõle elvenni azt: szerezzük meg a labdát, de szervezetten gyakoroljunk nyomást rá, szem elõtt tartva a felfogásunkat; a támadó megkezdi a mozgást, a szélsõk szintén elindulnak, és minden csapatrész egységesen mozog egy bizonyos céllal… Még egyszer: az összes játékfilozófiának van létjogosultsága, de én azt szeretem, amit, és pont.
Folytatjuk…
