David Villa csak három évig erősítette az FC Barcelonát 2010 és 2013 között, ám a számtalan gólja és az alázata mellett a katalán szurkolók sosem felejtik el neki a Bajnokok Ligája döntőjében szerzett gyönyörű találatát. A spanyol csatár a napokban a ‘Players’ Tribune’ oldalon tett közzé egy visszaemlékezést a karrierjéről, melyben elmeséli a karrierjének a kezdeteit, illetve melyben megköszöni édesapjának azt, hogy mindig is támogatta. Villa alábbi levele a sok érdekes anekdota és visszaemlékezés mellett azért is érdekes, mert a támadó személyiségéről rántja le bizonyos mértékben a leplet. Alázat, szerénység és szorgalom, nekünk ezek a szavak jutnak a legelőször az eszünkbe az alábbi sorokat olvasva. 

Van egy legenda a családunkban, az édesanyám pedig esküszik rá, hogy ez tényleg igaz. 1981-et írunk, a helyszín egy kis bányászváros Spanyolországban, név szerint Tuilla. Az édesanyám ekkor tudta meg, hogy terhes. Eleinte édesapám még egy kislányt akart, hogy a nővérem tudjon kivel játszani. Amikor azonban elmentek az orvoshoz, és kiderült, hogy ezúttal fiúk lesz, az első dolog, amit mondott, a következő volt: „Egy fiú! Ő lesz az én kis futballistám!”

Ez egy óriási pillanat volt édesapám számára, ugyanis a család egy kis lakásban élt, édesanyámat és a nővéremet pedig nyilvánvalóan nem érdekelte a foci. Édesapám kisebbségen volt. Szüksége volt egy társra. 

Már valószínűleg az edzéseimet tervezte a fejében ott, az orvos rendelőjében. Ha ez furcsának hangzik nektek, akkor bele kell gondolnotok abba, milyen nehéz élete is volt édesapámnak. Ahogy csaknem az összes férfi Tuillában, apa is a helyi szénbányában dolgozott, ami fenntartotta a városunkat. Egész éjjel 800 méterrel a föld alatt dolgozott, hogy a családjának mindent meg tudjon adni. Nagyon veszélyes és kemény munka volt ez. Egyik éjjel, amikor még kisgyerek voltam, a bányában tűz ütött ki egy baleset folytán. 

Amikor felkeltünk, hallottuk, hogy neki sikerült feljönnie a felszínre. Amikor hazaért, emlékszem, ahogy elmesélte nekünk, hogyan menekült meg, és hogy kik segítettek neki. Nagyon sok bányász azonban nem volt ilyen szerencsés, és lent ragadtak a föld alatt napokig. Sőt, néhányan sajnos sosem tudtak feljönni a felszínre. 

Az édesapám minden egyes nap veszélyeztette az életét, hogy ellássa a családját, így értelemszerűen nekem egy jobb életet akart. Ha ő nem lett volna, sosem játszottam volna a Valencia, a Barcelona vagy az Atlético Madrid színeiben. Sosem nyertem volna meg a világbajnokságot, sosem játszottam volna a New York City csapatában. A fenéket, még csak járni sem tudnék rendesen!

Ez úgy hangzik, mintha egy poén lenne, de valójában nem az. Édesapám nélkül az egyik lábam rövidebb lenne, mint a másik. Egy percen belül elérkezünk ehhez a történethez is…

Tuilla a munkásosztály városa volt, de egyben egy kellemes hely is volt, telis-tele gyerekekkel. Nagyon boldog voltam. Semmiért sem cserélném el a gyerekkoromat. A családomnak egy apró kis lakása volt, de mindig ott voltak nálunk a haverok vagy a rokonok. Emlékszem, hogy ahhoz, hogy a lakásban focizhassak, el kellett készítenem a saját focilabdámat papírból és ragasztószalagból, mert máskülönben édesanyám nem engedte volna meg! Nyilvánvalóan mindent összetörtem volna. 

Úgy gondolom, a rúgótechnikám azóta egy kicsit javult azért. 🙂 

Tuilla nem az a város, ahol mindenhol rendes focipálya található, szóval kreatívnak kellett lennünk, ha focizni akartunk. Ennek következtében tereken és az utcákon játszottunk, vagy akár a parkolóban is nagyon sokat nyomtuk. Mi több, a házunk melletti egyenetlen füves részen is rengetegszer rúgtuk a bőrt. Most, hogy belegondolok, nem hiszem, hogy van olyan felület Tuillában, ahol nem fociztunk volna. 

Amikor négy esztendős voltam, éppen fociztam – meglepetés! – , és egy nagyobb darab srác rám esett. Emlékszem a hasogató fájdalomra. Gyorsan a kórházba mentünk, ahol kiderült, hogy eltörött a combcsontom, ám mivel még nagyon kicsi voltam, az orvosok nem találtak megoldást arra, hogyan gyógyítsanak meg anélkül, hogy kisebb legyek. Vagyis ez azt jelentette volna, hogy az egyik lábam rövidebb lesz, mint a másik. 

Nem éppen ideális, ha futballista akarsz lenni!

Apa minden követ megmozgatott, hogy találjanak egy megoldást. Egyik nap rátalált egy orvosra, akinek volt egy elmélete a súlyokról. Egész nap a kórházban kellett feküdnöm, a lábamat súlyok tartották a levegőben, hogy megfelelően forrjon össze a törött csont. Egy négy éves gyerek számára ez nagy próbatétel, egy örökkévalóságnak tűnt, de meg kellett csinálnom, hogy megfelelő módon egyesüljenek a csontrészek. 

Legalábbis ez az, amit a szüleim elmesélnek nekem erről a sérülésről, én ugyanis alig emlékszem rá. Talán azért, mert a lábaimnál voltam fellógatva egész nap! 😀

Amint kiengedtek az ágyból, ismét focizni kezdtem. A jobb lábam még mindig be volt gipszelve. Szóval kimentem a füves részre, nekitámaszkodtam a ház falának, és a bal lábammal passzoltam vissza azt apának. Mindezt újra, újra és újra megcsináltam. Amikor az emberek elemzik a játékomat, kiemelik, hogy mindkét lábbal jól bánok a labdával.

Minden rosszban van valami jó, igaz?

Apa az a személy, aki a leginkább hatással volt rám. Messzemenően vezeti ezt a listát. Ő nem csak egy édesapa volt a számomra, hanem egy igazi barát is. Elvitt az edzésre, végignézte, majd haza is vitt. Amikor sötét volt, a pálya pedig sáros, nekem pedig nem volt kedvem focizni, akkor ő volt az, aki hajtott előre. Amikor hideg volt, előre felmelegítette a kocsit, hogy a hazaúton ne fázzak. 

A terelése nélkül sehol sem lennék, teljesen elvesztem volna. Azt is mondhatom, hogy ő sokkal inkább felelős a sikereimért, mint én magam. 

Amikor apa távol volt, édesanyám, aki háztartásbeli volt, töltötte velünk a legtöbb időt. Megpróbált elvinni minket a suliba, megpróbált vigyázni ránk…

Nos, nem is megpróbálta. Úgy csinálta mindezt, mint egy bajnok. 🙂 

Ő és apa mindent megadtak nekünk. Óriási örömmel töltene el, ha a jövőben a kisfiam, Luca ugyanazt látná bennem, mint amit én láttam apámban. Ő volt a példaképem. Nagyon sokat szenvedett a bányában, mégis mindig boldognak láttam. A legfontosabb tanács, amit valaha is adott nekem, az a munka volt. 

„A tehetség önmagában haszontalan, semmit sem ér” – mondta egy nap. „Minden egyes nap meg kell feszülnöd, és nemesítened kell azt.”

Soha, de soha nem felejtettem el ezt a tanácsát. 

Az első csapatom a Langreo gárdája volt, mely a harmadik legjobb asztúriai csapat az Oviedo és a Gijón után. Apám mindig azt mondta, hogy látott bennem valami különlegeset a többiekhez képest. Sosem voltam biztos benne, hogy csak az édesapa szól belőle vagy tényleg ilyen jó voltam. 

Nyilvánvalóan egyik sem. Talán mindkettő egy picit. 

Akkoriban, mikor még csak 16 éves voltam, egyszerűen focizni akartam. Élvezni akartam a játékot. A hozzáállásom akkor változott meg, amikor leigazolt a Sporting Gijón. Ráeszméltem, hogy egy olyan klub igazolt le, amely profi labdarúgókat nevel. Hamarosan felhívtak edzeni a B együtteshez. Óriási álom volt ez a számomra, mert a B gárda Gijónban a harmadosztályban játszott. Egy probléma volt azonban ezzel a helyzettel. Az edzésekre délelőtt került sor, én pedig akkor már az iskolában voltam, hogy megszerezzem a villanyszerelői végzettségemet. 

Nem lehettem egyszerre két helyen, szóval döntenem kellett. 

Tudtam, hogy focista akarok lenni. Apám is tudta, és ő is ezt akarta. Már csak anyámat kellett meggyőznünk. Pénzt még nem kerestem, ő pedig nyilvánvalóan nem akarta, hogy otthagyjam a sulit. Egyikőnk sem számított arra, hogy rövid időn belül a legmagasabb szinten fogok játszani, ezért azt mondtam neki:

„Anya, 2-3 évet adok magamnak, hogy profi futballista legyek. Ha nem futok be, és nem tudok belőle megélni, akkor megígérem, hogy visszamegyek a suliba.”

A labdarúgásban nagyjából biztosra megmondhatod, hogy ha 22 éves korodra nem futsz be, akkor… Tanulni viszont még utána is lett volna időm. Hála Istennek azonban erre már nem volt szükség, mert hat hónappal a fenti döntés után már alá is írtam az első profi szerződésemet. 

Ezen a napon, amikor aláírtuk a papírokat, az ügynököm elkezdett a pénzről beszélni, de őszinte leszek: nem is figyeltem rá, annyira izgatott voltam. Nem érdekelt a pénz. 

Vannak egyesületek, ahol az ifjúsági és a tartalékcsapatok mérkőzéseit csak a szülők és az ismerősök tekintik meg. Na, a Sporting Gijón pont nem ilyen. Amikor debütáltam a B csapatban, tele volt a stadion. 3000 ember látta azt a harmadosztályú mérkőzést. 

Ez volt az első alkalom, amikor futballistaként nyomást éreztem. 

Keményen érintett. Mármint erre nem voltam felkészülve. Egy profi több tízezer ember előtt játszik hétről hétre, aztán nyilatkozik a médiának, ismeri a világot, és sokat utazik. Én viszont Tuillából jöttem. Még csak nem is repültem 18 éves koromig, amikor is az első utam Las Palmasba vezetett. 

Amikor csatlakoztam az első kerethez Gijónban, és a másodosztályban játszottunk, akkor az egész család kijött engem megnézni. Még a nagybácsik és az unokatestvérek is feltűntek. 

Ez azonban teljesen megváltozott, amikor 2003-ban a Zaragozába igazoltam. Két héttel később feleségül vettem a barátnőmet, Patriciát, akivel még az iskolában találkoztunk. Mindketten 21 évesek voltunk. Most pedig egy új városba költöztünk éppen, ami öt órányi autóútra van Gijóntól. 

Higgyétek el, ez annyira nehéz volt!

Sosem éltünk addig a pillanatig a szüleinktől távol. Én pedig ennek fejében a Zaragoza csapatában játszottam az első osztályban, melytől ráadásul sokat vártak, mert rengeteg pénzt költött rám a nyáron. Annyira örülök, hogy számíthattam Patriciára, a családjára, az én családomra és mindenkire, aki közel állt hozzánk. Mert minden olyan gyorsan történt. Két és fél éven belül ugyanis eljutottam onnan, hogy a haverokkal játszom Gijónban oda, hogy Ronaldinho, Zinedine Zidane és Roberto Carlos ellen lépek pályára. 

Számos újságíró megszabadult volna tőlem, mert az elején nem ment a játék. Az edzőnk, Paco Flores azonban bízott bennem. Végül belejöttem, és az idényt 17 góllal zártam, én lettem a csapat legjobb góllövője. Az ügynököm ekkor azt mondta nekem: „Ha így folytatod, egy nagyobb klub fog jönni érted, és kifizetik a kivásárlási áradat.”

Tessék, a kivásárlási áramat?

Azt sem tudtam, milyen magas is a kivásárlási áram. 

Csak azt tudtam, hány évre írok alá, valamint hogy mennyit fogok keresni, ezért megkérdeztem az ügynökömet. 

„12 millió euró.”

Hogy tessék?

Bámultam rá, de ő nem viccelt. 

Azt gondoltam, ugyan, hagyjál már, senki sem fogja ezt kifizetni. Azt gondoltam, hogy ennyi pénzt nem ér egy focista, nem fogják ezt letenni értem az asztalra (Két évvel később aztán a Valencia tényleg elvitt ennyiért). 

Minden olyan gyorsan történt. A legszürreálisabb pillanat 2005 februárjában jött el. Sosem felejtem el. Páran közelítenek felém az edzőpályán, miközben edzés után gyakoroltam még a szabadrúgásokat. Fogalmam sincs, mit akarnak tőlem. 

Az egyik srácot felismerem, ő a Zaragoza kommunikációs vezetője, a kezében pedig a spanyol válogatott mezét tartotta, pont egy olyat, amilyen nekem is volt gyerekként. 

Ekkor leesett. Rázkódtam a hidegtől, libabőr. Ráztam a fejemet. 

Ez nem történhet meg… 

Tudtam, hogy sok gólt szereztem akkoriban, és hogy a szurkolóink a válogatottba követeltek. A sajtó is bedobta a nevemet, ám nem gondoltam, hogy ez valóra is válik. 

Villa a ‘Seleccióban’? Ugyan, ez csak egy gyerekkori képzelődés. 

Érted, gyerekként két kedvenc klubom volt – Sporting Gijón és Barcelona – , de az egyetlen mezem a spanyol válogatott dressze volt. Nem volt rajta név, mert nekem a csapat jelentett mindent. A legnagyobb álmom volt, hogy felhúzhassam magamra, és az országomért játszhassak. De mint már mondtam, ez csak egy gyerekkori képzelődés volt…

„Gratulálok” – mondja a kommunikációs vezető. „Meghívtak a válogatott keret összetartására.”

Egy fotós is elkísérte, hogy rögtön lefényképezzen a válogatott mezével. Most mondom neked, Spanyolország színeiben játszani a világ legjobb érzése volt. Számomra ez volt a legnagyszerűbb dolog. És hogy ezt már 23 évesen elértem… Ez az egyike azon pillanatoknak, amikor elgondolkodsz, hogy milyen messze is jutottál el. A válogatottban olyanok játszottak, mint Raúl vagy Fernando Morientes. Ők azok a játékosok, akiket én másolni akartam. Olyan akartam lenni, mint ők. 

Most pedig egy öltözőben, csapattársként készülhettünk. 

Az első válogatottbeli fellépésemre 2005. február 9-én került sor Almeriában, amikor is San Marino ellen játszottunk a világbajnoki selejtezősorozatban. A szövetségi kapitány Luis Aragonés volt. Ő egyike azoknak az edzőknek, aki a legtöbbet segítettek nekem – nyugodjon békében! – , sosem fogjuk őt elfelejteni.

Az első edzésemen a válogatottnál azt mondta nekem: „Csináld ugyanazt, amit Zaragozában. Ezért hívtalak be.”

A padon kezdtem a meccset. Tudod, hogyan működik ez. Reménykedtem, és imádkoztam, hogy talán 10 percre majd beállhatok. 

Öt perccel a félidő vége előtt az erőnléti edző utasított, hogy menjek melegíteni. Nem mondott semmi mást. A szünetben aztán Luis megragadott.

„Most állsz be.” – mondta. „Amint elkezdődik a második félidő, már a pályán vagy. Úgyhogy jobb, ha jól bemelegítesz a szünetben.”

Pfff! Elképzelheted! Sosem vettem komolyabban a bemelegítést, mint azon a napon!

Amikor a 2006-os világbajnokságon voltunk, a múlt árnyéka ott volt a fejünk felett. Az emberek csakis arról beszéltek, hogy sosem jutottunk tovább a negyeddöntőknél. Az Európa-bajnokságokon már 22 éve ez volt a végállomás. A világbajnokságokon pedig 1950 óta nem végeztünk a legjobb négyben. Az egyik kiesés a mai napig a fejemben van. 

Spanyolország az olaszok ellen játszott az 1994-es vb negyeddöntőjében. Emlékszem, ahogy Luis Enrique meze teljesen véres volt. Mauro Tassotti eltörte az orrát. Nagyon sokat sírtam azután. Nem csak azért, mert kiestünk, hanem azért is, mert Luis Enrique volt a példaképem. 

Jól játszottunk a 2006-os vb-n, ám Franciaországnak több tapasztalata volt. Biztos voltam benne, hogy ez a tapasztalat segíteni fog majd minket a 2008-as Európa-bajnokságon, de az emberek továbbra is a sikertelenségről beszéltek. 

Szépen fociztok, csak éppen sosem nyertek. 

Mindig is erről szóltak a beszélgetések. 

Ezért volt annyira fontos az Olaszország elleni találkozó az Európba-bajnokság negyeddöntőjében 2008-ban. Jobbak voltunk azon a meccsen, szóval az újságírók már kezdték megírni a cikküket még a tizenegyesrúgások befejezése előtt. 

SPANYOLORSZÁG JOBB VOLT, DE KIESETT BÜNTETŐKKEL

Már szinte láttam a címlapokat, amikor mentem, hogy elvégezzem az első büntetőt. 

A Sporting B-ben lejátszott első meccsem jutott az eszembe. A játékosok mentális állapota nagyon fontos – bírni kell a nyomást. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok olyan játékossal játszottam, akik tehetségesebbek voltak, mint én, de fejben nem voltak elég erősek. 

Amikor megnyertük azt a büntetőpárbajt, már bajnoknak éreztük magunkat. Ez nekünk egy külön trófeával ért fel. Megváltoztattuk ugyanis a történelmet, érted?

Annak a történetnek változtattuk meg a végét, amiről mindenki azt hitte, hogy ismeri a végét. 

Az európa-bajnoki siker hatással volt a mentális állapotunkra a 2010-es vb-vel kapcsolatosan. Sokkal nyugodtabbak voltunk. Tudtuk, mire van szükség ahhoz, hogy nyerjünk. Senkitől sem féltünk. 

Először a történelem során úgy éreztük magunkat, mint az igazi favoritok.

Így persze, hogy elveszítettük az első meccsünket. 

Micsoda pofon: 1-0 Svájc ellen. Sokak szerint túl sokat passzoltunk, és többet kellett volna védekezünk. Szerintem ez volt az egyik legjobb teljesítményünk, amit valaha is letettünk az asztalra a válogatottban. 24-szer lőttünk kapura, szinte végig nálunk volt a labda. Egyszerűen csak semmi sem ment be. 

Emlékszem, amikor Chile ellen játszottunk egy élet-halál meccset a csoportkör utolsó játéknapján, a kapusuk kifutott a mezőnybe, és tisztázott, ám hozzám került a labda. Üres volt a kapu, ám 45 méterre voltam tőle. Átvétel nélkül kapura küldtem a bal lábammal. Amikor később visszanéztem, azt mondtam: „Istenem, ha átveszem jobbal a labdát, sokkal több esélyem lett volna gólt lőni.”

Szerencsére a labda bement így is a kapuba.

De miért lőttem így? 

Úgy vélem, ez ösztönös döntés volt. Ezzel születni kell. A dolgok olyan gyorsan történnek, hogy nincs időd gondolkozni. Hozzád kerülhet a labda a tizenhatoson belül, és egyszerűen csak meglövöd. Később észreveszed, hogy még átvehetted volna, de nem… te ellőtted azt a labdát rögtön. 

Amit megtanulhatsz ebből, hogy maradj nyugodt. Ha ideges leszel, nos, akkor nem fogsz sok gólt lőni. Néha velem is megtörténik. Könnyű labdákat veszítek el, elrontom a cseleimet, ilyenkor pedig azt mondom magamnak:

„Egynek be kell mennie. Legalább egynek be kell jutnia a hálóba.”

Amikor ott vagy a vb-n az egyenes kieséses szakaszban, mindig figyeled általában, ki lehet az ellenfél. Dél-Afrikában azonban minket ez nem érdekelt. Komolyan. Ennyire magabiztosak voltunk. Nem voltunk nagyképűek, inkább határozottságnak, belső meggyőződésnek írnám le. 

Különös volt. Nem tudtuk elmondani, miért voltunk annyira magabiztosak, egyszerűen csak azok voltunk. 

Még akkor is az voltam, amikor 0-0-ra álltunk Hollandia ellen, engem pedig lecseréltek. Úgy éreztem, hogy megnyerjük. Őszinte leszek: én azt hittem, hogy büntetők után fogjuk behúzni. A padon a kapusedzőnk már készült rá. 

Majd Andrés Iniesta belőtte a győztes gólt… Elképzelhetitek. Kirohantunk a játékoskijáróból. 

Ez a gól Andréstől a karrierem legboldogabb és legszebb pillanata. Nem férhet kétség hozzá. Ez nem az én megmozdulásom, de tudtam, hogy olyasmit értünk el, amit előttünk korábban senki sem. Mi több, a meccs után felmentünk átvenni a kupát, a családom pedig ott volt a nézők között. 

Nem igazán fogtuk fel, mit is vittünk véghez, amíg vissza nem értünk Spanyolországba. Dél-Afrikában nem volt sok spanyol szurkolók, de amikor visszaértünk, láttuk, ahogy az egész ország ünnepel. Ez olyan érzés volt, mintha megint nyertünk volna egy trófeát. 

Még mindig boldogságot érzek, ha erre gondolok. Még itt, New Yorkban is megállítanak az emberek, hogy meséljek arról a vb-ről. 

Köszi az öt gólért, amit szereztél a vb alatt, mondják. 

Add át a köszönetünket Iniestának, üzenik mások. 

36 esztendős vagyok, és hosszú idő után ez lesz az első vb, amit kívülről kell néznem. De áldottnak érzem magam, hogy olyan szegény körülményből felnőve, ahonnan én indultam, három vb-n is képviselhettem az országomat. Mindent apának köszönhetek, az adósa vagyok. Az aggaszt, hogy mikor jön el az a nap, amikor már nem tudom azt  csinálni, amit szeretek. Amikor már nem leszek olyan gyors. Amikor már csökken a játékom színvonala. Amikor rájövök majd, hogy abba kell hagynom. 

Éppen ezért helyezek nagy hangsúlyt az edzésre, a helyes étrendre és az apró részletekre. Tudom, hogy el fog jönni ez a nap, de addig szeretném kitolni, ameddig csak lehet. Addig pedig úgy fogok játszani, ahogy mindig is tettem. A saját stílusomban. Megpróbál fejleszteni a játékomat a továbbiakban. A tehetség önmagában haszontalan, nem ér semmit sem. Minden egyes nap meg kell feszülnöd, és nemesítened kell azt. 

Egy bölcs ember ezt mondta nekem egy nap. Köszönöm, Apa. 

Beszereznél egy, a Barçával kapcsolatos portékát? Akkor mindenképpen látogass el az Eurobarça Shopba, ahol – más termékek mellett – az alábbi ‘Baaarca!’ pólót is megrendelheted akár több színben is!