F.I.G.O.; azaz Foci, Izgalom, Gyûlölet, az Orvtámadó

VISSZAPILLANTÓ

Az FC Barcelona – Real Madrid párosítás mindig magában hordozza az elsõ három szót, de 2000 nyara óta ezeken a rangadókon legtöbbször az a bizonyos orvtámadó kapja a legnagyobb szerepet.

Sokat lehet(ne) vitatkozni azon, hogy melyik a legjobb, leghírhedtebb, legizgalmasabb, legrégebbi örökrangadó” párosítás a kontinensen, de ha véletlenszerûen rákérdezünk, akkor bizony nagyon sokan a Barca-Real összecsapást említik meg elsõként. Európa többi futballnagyhatalmának esetében többnyire a klasszikus derbi mérkõzések kerülnek ilyenkor terítékre, amelyeknek ugye az az ismertetõjelük, hogy a két említett gárda egy azon városban székel. Ilyen például a Manchester City és a United párosítása Angliában, avagy a Milan-Internazionale összecsapás a talján ligában, de hosszasan sorolhatnánk még a példákat. A különbözõ városok esetében is mindenhol elõfordulnak egymást gyûlölõ szurkolótáborok és kiemelt rangadók, de ez esetben az Ajax-Feyenoord, az Inter-Juve, a PSG-OM és a többi nagy összecsapás mind-mind „feledésbe merül” ha a Barca-Real csemegérõl van szó.

Egy átlagos katalán szurkoló már a mérkõzés elõtt minimum egy héttel „transzba esik”, s nem lehet vele másról beszélgetni, mint a Barca-Real mérkõzésrõl és arról, hogy 5-0-ra, 6-0-ra esetleg 7-0-ra gyõz-e szeretett csapata. Ellentmondás esetén pedig legjobb esetben is „ütésváltás” várható (ez sokkal biztosabb, mint a meteorológiai intézet idõjárás elõrejelzései). A szeretett gránátvörös-kék, FCB címeres mezben a zöld gyepre lépõ játékosok természetesen különös bánásmódnak örvendezhetnek, sokukat Istenként kezelnek az elvakult drukkerek. A lila-fehér színkavalkád ennek a szöges ellentéte, s ha a Barca a tûz, akkor a Real a víz, ha a katalán csapat a fehér, akkor a királyi gárda a fekete, szóval ha a Barca játékosai Istenek, akkor a madridi focisták maguk a megtestesült Gonoszok. Történetünk fõszereplõje egy „messzirõl jött idegen”, aki a szomszédos Portugália földjérõl érkezett Spanyolországba. Az FC Barcelona játékosaként Figo kivívta magának a tiszteletet, rajongtak érte, s Istenként kezelték, ami egy portugál esetében egész egyszerûen csoda, mondhatni a világ nyolcadik csodája. A remek középpályásnak ez, a csapatkapitányi cím, és a pénz nem volt elég, így az „Isten a fejére esett”- szindróma áldozata lett és elkövette a „Katalán Bibliába” foglalt nyolcadik fõ bûnt és az FC Barcelona csapatától az õsi rivális, fõvárosi Real Madrid gárdájához szerzõdött.

Egy átlagos Barca szurkoló nem szeret csalódni, nem szereti ha elárulják és nem szereti a Real Madridot (a nem szeret és a nem szereti kifejezések helyett használhatóak még a gyûlöl és a gyûlöli szavak is). Így lett az addig népszerû, Istenként tisztelt, tenyéren hordozott labdazsonglõr Figoból elsõ számú közellenség, fõgonosz, lófejû júdás, falábú zsoldos, s minden hasonló amit a katalán drukkerek fantáziája megenged („egy átlagos” Barcaból a Realhoz szerzõdõ labdarúgó élete már csak ilyen). A portugál világklasszis legrosszabb rémálmaiban sem szerepelnek olyan dolgok, mint amiket ezeken a rangadókon kap. Szülei, felesége, s gyermekei számára sem szerez belépõjegyeket a VIP-páholyba, s a meccs elõtti és utáni hetekben a TV-nézésre, internetezésre, újság olvasásra sem buzdítja ismerõseit, barátait. Egy futballista természetesen ezen a szinten mindig profin kell, hogy gondolkodjon és a saját illetve családja érdekeit kell szem elõtt tartania, de azért ennek a döntésnek a súlyát valószínûleg õ sem érezte át teljesen. A Nou Campban vívott mérkõzéseken kapott hideget-meleget, repült már be a pályára disznófej, s egyéb nyalánkságok, úgyhogy Luis Figo valószínûleg már több százszor is megbánta, hogy így cselekedett, de a szurkolók valószínûleg örökre megjegyezték maguknak a portugált, s aktív sportpályafutása után is jobban tesz majd ha minimum 50 km-es körzetben elkerüli Barcelona városát.”