Ami mindent megváltoztatott
Még a legtöbb fiatal futballrajongó is alighanem hallott már Alfredo Di Stéfánóról, az idõsebbek pedig egészen biztosan tudják hova tenni az argentin származású kiválóságot, aki 1945 és 1966 között volt profi futballista, s elsõsorban a Real Madrid szurkolóit örvendeztette meg csodálatos játékával. Annak a körülményeit azonban már nem sokan ismerik, hogy Di Stéfano hogyan került a Madridhoz, s hogy miért éppen oda került, mert akkoriban úgy tûnt, Barcelonában kezdi meg európai karrierjét. Hogy mi történt pontosan, azt az Eurobarca most megpróbálja az olvasók elé tárni, ilyen mélységben elõször Magyarországon.
Di Stéfano már 1945-ben bemutatkozott Argentínában a River Plate játékosaként, s ott is vált késõbb ismertebb játékossá, bár megfordult a Huracán együttesében is. 1949-ben azonban az argentin futballisták közül sokan sztrájkba léptek, ezért Di Stéfano az idõleges távozás mellett döntött, s a kolumbiai úgynevezett „kalózligába” költözött, hogy a bogotái Millionarios játékosa legyen. Akkoriban a kolumbiai bajnokság roppant erõsnek számított, a Millionarios pedig egyenesen szupercsapatnak, mivel a korszak olyan jelentõs egyéniségei játszottak ott, mint Pedernera, Rossi, Báez és Cozzi – ámbár meg kell jegyezni, hogy értük nem fizetett átigazolási díjat a Millionarios, ezért a FIFA el sem ismerte a klubot, mint tulajdonost. Di Stéfanóval együtt zsinórban négyszer lett bajnok az elitgárda, a „szõke nyílvesszõ” – így nevezték Di Stéfánót – pedig két alkalommal gólkirállyá lett.
1952 márciusában a Millionariost meghívta a Real Madrid, hogy vegyen részt a klub ötven éves jubileumi tornáján, ahol Santiago Bernabéu, a madridiak elnöke látta játszani a fiatal Di Stéfanót. Azonban a tornán ott volt Josep Samitier is, a Barcelona korábbi kiváló játékosa, akkori technikai igazgatója, így tulajdonképpen kijelenthetõ, hogy a két hispániai egyesület egyszerre vetet szemet a „a szõke nyílvesszõre”. A tornát – melyen részt vett még a svéd Norrköping is – a Millionarios nyerte, mivel 4-2 arányban legyõzte a Real Madridot.
Miután a Barca és a Madrid vezetõi is megismerték a Di Stéfanóban rejlõ potenciált, kérdés volt, ki lép elõbb a futballista szerzõdtetése felé. Ebben a tekintetben a Barca tûnt gyorsabbnak, legalábbis az adatok ezt mutatják. Ez a gyorsaság persze meglehetõsen relatív, mert a következõ figyelemre méltó eseményt jövõ év májusában lehetett följegyezni. Idõközben azonban a Barcelonánál történt valami, ami cselekvésre sarkallhatta a vezetõket. 1952 õszén ugyanis a katalánok legnagyobb sztárjánál, Kubala Lászlónál tüdõbajt állapítottak meg az orvosok, s nem lehetett tudni, mikor térhet majd vissza a pályára a magyar támadó. Ekkor került ismét elõtérbe Di Stéfano szerzõdtetése – Kubala pótlására gondolva -, s végül maradt is, annak ellenére, hogy Kubala a vártnál sokkal gyorsabban meggyógyult, már február végén visszatért a pályára.
A Di Stéfano hadmûveletet viszont már nem kívánta leállítani Josep Samitier, akinek az járt a fejében, hogy milyen csodálatos, tulajdonképpen föltartóztathatatlan párost alkothatna együtt Kubala és Di Stéfano. Az átigazolás végrehajtása azonban egyáltalán nem tûnt könnyû feladatnak, mivel három fronton kellett volna megállapodást kötnie a katalánoknak, ami végül nem is sikerült. Egyrészrõl meg kellett volna egyezni a játékossal, másrészrõl az anyaklubjával, a River Plate-tel, valamint a pillanatnyi egyesületével a Millionariossal, ahová 1954. október 14-ig szólt a kölcsönszerzõdése.
1953 májusában megtörténtek az elsõ konkrét lépések is a Barcelona részérõl, mert Samitier megbízta Ramón Trias Fargast és Joan Busquetset a tárgyalások megkezdésével a Millionariossal. 1955-ös irataiban – melyek nyilvánosságra kerültek nemrégiben – Trias Fargas, aki a Barca jogi képviselõje volt, mindezt nagy hibának nevezte utólag, mert Joan Busquets nem volt éppen a leginkább alkalmas személy a megbeszélésekre. Busquets egyébiránt Samitier katalán barátja volt, aki viszont Kolumbiában élt és dolgozott, mert a CF Santa Fe igazgatójaként kereste a kenyerét. Ezzel csupán az volt a baj, hogy a Santa Fe a Millionarios egyik nagy ellenlábasa volt Kolumbiában, ennélfogva Busquetsre sem barátként tekintettek a Millionarios vezetõi, akik ugyanakkor irreálisan magas pénzt követeltek a kölcsönszerzõdésükrõl való lemondásért. Ez 40.000 dollár lett volna, a Barcelona viszont maximum tízezret kívánt fizetni a kolumbiaiaknak. Ennél a pontnál is nagyot hibázott a gránátvörös-kék klub, s annak elsõ embere Enric Martí Carreto elnök, hiszen ha a Barca megadja a Millionariosnak, amit követel, végleg lezárult volna az ügy, Alfredo Di Stéfano pedig elkezdhetett volna játszani Barca mezben. Másrészrõl persze el kell ismerni, hogy utólag mindenki jóval okosabb, s a kolumbiaiak igényei valóban nagyon eltúlzottnak számítottak.
S hogy miért vált volna véglegessé az átigazolás? Nos idõközben más szálon is futottak az események, és Samitiernek jóval könnyebben sikerült egyezségre jutnia a játékos valós tulajdonosával, a River Plate-tel, valamint magával Di Stéfanóval, aki már akkor elutazott a Barcához, mikor még egyik fronton sem ért el eredményt a küldöttség. Di Stéfano 1953. május 17-én megérkezett Spanyolországba, s idõvel megkezdte az edzéseket a Les Cortsban – a Barca akkori stadionjában. Évek távlatából ezt a megoldást is igencsak hibás lépésnek minõsítette Trias Fargas, hiszen meglehetõsen tiszteletlen lépés volt elvinni a játékost Európába már akkor, mikor még semmiféle megegyezés nem született. A probléma egyik fele aztán megoldódott, mert a River Plate-tel sikeresen zajlottak a megbeszélések, és június 14-én a katalán klub hivatalosan is bejelentette: megegyezésre jutott Di Stéfano átigazolása ügyében a River Plate-tel. A vételár egyes források szerint négy, mások szerint 4.4 millió pezeta volt, melyet két részletben fizetett ki a Barcelona, júniusban és augusztusban. A másik ágon azonban nem volt változás, a Millionariosszal nem közeledtek az álláspontok. Ezalatt Di Stéfano pályára lépett a Barcában három barátságos mérkõzésen is, ám hivatalos találkozón nem mert, attól félve, hogy eltiltják jogosulatlan szereplésért.
Hozzá tartozott a Barcelona taktikájához az is, hogy elméletileg nem volt életbevágóan sürgõs Di Stéfano leigazolása, hiszen a csapat kiválóan szerepelt 1952-1953-ban megnyerte a bajnokságot és a kupát is, Kubala László pedig rendben fölgyógyult a betegségébõl. Spanyolországban a Barca számított a legsikeresebb klubnak – az addig íródott történelemben -, a Bajnokcsapatok Európa Kupája pedig még nem létezett ekkor.
A tárgyalások tovább zajlottak de eredmény nélkül. Az egyik utolsó megbeszélést Caracasban tartották a Millionarios és a Barca képviselõi, mely azért is ideális volt, mert a katalán együttes éppen ott játszott kis világbajnoksági meccset. A delegáció élén Martí Carreto elnök állt, aki Trias Fargas visszaemlékezései szerint minden kolumbiai javaslatot visszautasított, pedig a dél-amerikaiak már csak annyi pénzt kértek körülbelül, mely két akkori bogotái barátságos meccs költségeivel lehetett egyenértékû. Trias Fargas ezen számításai azonban elképzelhetõ, hogy nem helytállóak, mert ezek a megrendezett találkozók bizonyosan bevételt is generáltak a Barcelonának. Martí Carreto viszont mindenáron tartotta magát a 10.000 dolláros kompenzációhoz, ennél többet nem volt hajlandó kifizetni a Millionariosnak. Mint mondta: „vagy fogjátok ezt, vagy itt hagyjátok” – derül ki Trias Fargas irataiból. Alfonso Senior, a kolumbiaiak elnöke nem engedett, a tárgyalások pedig július közepén végleg megszakadtak.
Idõközben természetesen a Real Madrid sem tétlenül várt arra, hogy mit tesz a Barca, s mivel a River Plate-tel már megállapodtak a katalánok, õk a Millionariosnál próbáltak eredményt elérni, és Raimundo Saporta révén sikerrel is jártak. A Millionarios érthetõen örömmel belement a játékba, hiszen úgy juthatott pénzhez, hogy az érintett játékos valójában nem is volt a tulajdona. Ezzel párhuzamosan Santiago Bernabéu, a fõvárosiak elnöke a kapcsolatait bevetve egy számára kedvezõ eredményt ért el a Nemzeti Sporttanácsnál (DND), mert a szervezet azt a rendelkezést hozta augusztus 22-én, hogy tilos külföldi játékosokat szerzõdtetni. Ennek indoklásaként azt jelölték meg, hogy ezzel védik a spanyol válogatott eredményességét, s az ügy ezen szakaszában a Barcelona esélyeit bizonytalanította el az ítélet. Furcsa, szinte lehetetlen helyzet alakult ki, mindkét klubnak volt egy megállapodása, a Barca Di Stéfano anyaklubjával, a Real Madrid az ideiglenes tulajdonosával állapodott meg.
A szituációban a FIFA is belekerült az ítélkezésbe, mint független döntéshozó szerv, s nem ismerte el a Millionarios jogait az átigazolásra, mivel a játékos a River tulajdona volt, ennek azonban nem lett jelentõsége a spanyolországi ítélkezésben. Sajnálatosan az nem derül ki megfelelõen a meglévõ dokumentációból, hogy mekkora volt a hatása a francói diktatúrának, mert erre vonatkozóan nincsenek bizonyítékok. Azonban több területen tûnik úgy, hogy nem volt teljesen egyenlõ a Barcelona és a Madrid a bírák elõtt. A már említett augusztus 22-i döntés a Nemzeti Sporttanácstól azt nem rögzítette, hogy az ítélet vonatkozik-e Di Stéfanóra, akinek az átigazolását ekkor már lezárta a Barcelona, és más területen a Real Madrid is. A bizottság ezt a megállapítását pedig csak akkor egészítette ki, s egyben vonta ki Di Stéfanót a rendelkezés alól, mikor a Spanyol Labdarúgó Szövetség már meghozta azon döntését, hogy a játékost megosztja a két egyesület között. A Nemzeti Sporttanács igazolási tiltása azért is volt kedvezõtlen a Barcára nézve, mert így számukra lehetetlenné vált az a taktika, hogy várnak 1954 októberéig, amikor lejárt volna a Millionarios kölcsönszerzõdése a Riverrel, s így a kolumbiai klub elvesztette volna minden jogát Di Stéfano fölött.
Az „átigazolási stop” ugyan végül nem vonatkozott a játékosra, de a helyesbítés csak több mint egy hónap elteltével érkezett, ami éppen elég idõ volt arra, hogy megkeveredjenek az állások, s a klubok lehetõségei átértékelõdjenek. Kétséges, hogy mekkora kormányzati befolyással, de a Real Madrid addigra elérte, hogy a szövetségben egyenlõen kezeljék az elért eredményét az átigazolás tekintetében a Barcelona által fölmutatható megállapodásokkal – a játékossal és a River Plate-tel.
A vitatható jogosságú ítélet szeptember 15-én született, s arról szólt, hogy Di Stéfano két évig a Real Madrid játékosa lesz, és másik két évig a Barcelonáé. Ez a határozat nagy elégedetlenséget teremtett a katalán egyesületnél, azonban arra nem volt lehetõsége a vezetõknek, hogy érdemben szembeszálljanak a fõvárosi ítélkezõkkel. Azt utólag nehéz felderíteni, hogy mekkora volt ekkor a kormányzati nyomás a Barcán, az azonban, hogy a klub teljes elnöksége a lemondás mellett döntött, azt sugallja, a vezetõk sem a felsõbb madridi körökkel nem kívántak szembeszállni, sem pedig elfogadni a szövetség ítéletét, mely felháborodást váltott volna ki a szurkolók körében. Így hét nappal a szövetségi döntés után lemondott Martí Carreto elnök és csapata, helyüket az ideiglenes igazgatótanács vette át.
Ezen a ponton ismét kétségek közé ér a történet, mert 1953. október 23-án a Barcelona ideiglenes vezetése aláírta a lemondó nyilatkozatot Di Stéfano játékjogának ügyében 4.4 millió pezeta fejében, tehát annyi pénzért, amennyiért megvásárolta az argentint a River Plate-tõl. Arra azonban nincs válasz, hogy miért döntött így a klub akkori vezetése, és hogy mennyire volt befolyása a francói diktatúrának, miután a Madrid „Franco csapata” volt, míg a Barcelona a katalán ellenállás jelképe. Az tehát bizonyítékok nélkül csak valószínûsíthetõ, hogy a madridi politikai vezetés nem hagyhatta verhetetlen együttesé erõsödni a Barcát, mert a Kubala-Di Stéfano kettõssel aligha lett volna kérdéses, hogy gránátvörös-kékek maradnak-e a legnagyobb klub Hispániában.
Így azonban minden, valóban minden megváltozott, Di Stéfano érkezése olyan lökést jelentett a Real Madridnak, hogy a következõ évtizedben mindent és mindenkit elsöpört a késõbb még tovább erõsödõ gárda. Fontos rögzíteni, hogyan állt a két rivális klub a versengésben 1953-ban, s mi történt ezt követõen. Az 1952-53-as idényig az FC Barcelona nyert hat bajnoki címet, ötöt az elmúlt kilenc esztendõben, melybõl kitûnik a korábbi polgárháború hatása is. Ezen kívül tízszer hódították el a katalánok a spanyol kupát. A Madrid összesen két bajnoki címet tudott akkor fölvonultatni – melybõl a legutóbbit 20 évvel korábban zsebelte be -, valamint kilenc alkalommal nyert spanyol kupát. Mire azonban Di Stéfano távozott Madridból, alapjaiban megváltozott a helyzet, vele ugyanis tíz bajnokságból nyolcat a Madrid nyert, egyszer elhódította a spanyol kupát, ötször nyerte meg az akkor indult Bajnokcsapatok Európa Kupáját, s maga a játékos ötször volt spanyol gólkirály. Ezzel szemben a Barcelonát alapjaiban megrázta a szupersztár elvesztése, a klub hosszú idõn keresztül nem tudott kikeveredni a nehéz idõszakából, ezt jelzi, hogy 1964-ig mindössze két bajnoki címet nyert és csak három kupasikere volt, melyen nem szépít sokat a két Vásárvárosok Kupája diadal sem.
Összességében tehát kijelenthetõ, a Barcelona elsõsorban saját magának köszönheti Di Stéfano elvesztését, mert megvolt a lehetõsége arra, hogy végleg magához kösse az argentin támadót, mellyel nem tudott élni. Ezt követõen valamilyen szinten hatással volt az események lefolyására a francói diktatúrának is, de nem ez volt a legfontosabb tényezõ, csupán egy befolyásoló több közül. Meg kell még említeni, hogy Di Stéfano akarata sem volt meghatározó, mert hiába nyilatkozta õ maga, hogy a Barcelonában szeretne futballozni, pár hónappal késõbb mégis hófehér mezben kezdte el szórni a gólokat…
Az anyag az Eurobarca.hu szellemi terméke. Bárminemû újraközlése szigorúan tilos az Eurobarca írásbeli engedélye nélkül!
„
