Interjú Gabi Militóval
Egyéni szinten több játékos teljesítményét lehet méltatni a Barcelonából eddig, még ha a csapatnak vannak is gondjai bõven. Egyikük mindenképpen a nyáron érkezett Gabi Milito, aki villámgyorsan be tudott illeszkedni a Barca játékába, s biztos kezdõemberré vált. A katalán ‘SPORT’-nak adott interjújában most beszél a gyerekkoráról, az átigazolásairól, az életvitelérõl, a profi mentalitásról.
Emlékszik Ön arra, hogy mikor élte a mindennapjait anélkül, hogy labda lett volna a közelében?
Nos, nem nagyon. Mindig is játszottam, egészen kiskoromtól kezdve. De szerencsém is volt, mert a bátyám, Diego 15 hónappal idõsebb nálam, s mikor én elkezdhettem labdázni, már volt kivel. A kis korkülönbség miatt pedig mindig együtt játszottunk.
De gondolom nem csak Önök játszottak akkoriban az otthonukban?
Persze, egyáltalán nem. A nagybácsim és a nagypapám is mindig játszottak velünk, s õk vittek el minket egy kis közeli klubhoz is beíratni.
Ön egy klubnak a neveltje. Nem az utcán tanult meg játszani?
Mindenütt játszottam. Otthon is, utcán is, de hetente kétszer volt edzés a klubban, ott is. És hétvégén mindig jött a meccs is már tétre. És kétségtelen, hogy a nap nagy részét az utcán töltöttem a barátaimmal, s folyamatosan futballoztunk.
Kemények voltak ezek a meccsek?
Igen, onnan sokat lehetett tanulni. Sokan mondják, hogy a gyerekek csak azért játszanak, hogy magukat szórakoztassák, de nálunk mindig nagyon fontos volt, hogy ki nyer. Minden srác nyerni akart, éppen ezért voltak verekedések is.
És Önnek volt akkora szerencséje, hogy a bátyjával együtt játszhatott.
Õ megvédett engem kezdetben, igen.
Ezzel a tapasztalattal mondja meg, mi a fontosabb! Jól játszani vagy nyerni?
A legfontosabb mindig a gyõzelem. Kétségtelenül.
És aztán, jól játszani…
A gyõzelemhez vezetõ legjobb út az, ha jól játszol, de persze nem mindig. Vannak csapatok, melyek nem túl látványosan futballoznak, de nyernek, és ha nyernek, valami biztosan jó ott. Például ha nem védekezel jól, ha nem kontrázol jól, nem nyersz. Sokféleképpen lehet jól futballozni.
Ez történt a Barcával és a Madriddal tavaly. Jobban játszott a Madrid?
A Madrid valamit biztosan jól csinált. Nem hiszem, hogy nagyobb lett volna a sikeréhsége, de a szerencse-faktort nem lehet figyelmen kívül hagyni a legutóbbi bajnokság hajrájában. Én elsõ kézbõl éltem át a dolgot, mert az a szerencse, ami megvolt a Madridnak Zaragozában, nem volt meg ugyanakkor a Barcelonának az Espanyol ellen. Ha Van Nistelrooy és Tamudo csak egy lövésüket a lelátóra küldik, ma a Barca lenne a címvédõ.
Kit csodált Gaby Milito?
Ha volt valaki, vagy valami iránt bármilyen vonzalmam a futballban, akkor az-az Arrigo Sacchi féle Milan volt. Még gyerek voltam, de nagyon figyeltem azt a csapatot, különösen azt, aminként védekezett…
Elnézést, hogy közbevágok, de Ön már gyerekkorában is inkább szeretett védekezni, mint gólokat lõni?
Igen, volt egy ilyen tendencia nálam, s kétségtelen, hogy figyeltem Franco Baresit, aki akkoriban a legjobb védõ volt a világon. Olyan szerettem volna lenni, mint õ. Emlékszem, hogy vasárnaponként mindig korán keltem, hogy láthassam a Milan meccseit a tévében, s az édesapámmal együtt így töltöttük a délelõttjeinket, hogy Baresit csodáltuk.
Milan szurkoló volt?
Neeem! Independiente szurkoló voltam. Édesanyám és nagypapám is Independiente rajongók voltak, õk fertõztek meg. Mindig nekik szorítottam, és egészen kiskoromtól kezdve jártam a meccseikre.
Majd késõbb az Independientével debütált.
Igen, egy álom valóra vált akkor. A csapat megadta nekem a lehetõséget, hogy bemutatkozzam az elsõ osztályban, s hogy késõbb elszerzõdjek Európába.
Hogyan élte meg akkoriban a Menotti – Bilardo vitát?
Mindketten fontos dolgokat adtak Argentínának két különbözõ stílusban. Nekem volt olyan szerencsém, hogy edzett engem Cesar (Menotti – a szerk.), sokat tanultam tõle.
Milyen Menottival edzeni?
Nagyon egyszerû edzõ, letisztult gondolatokkal, precízen megfogalmazott utasításokkal. Engem ráadásul nagyon fiatalon kapott kézhez, csak 18 éves voltam, s megadta a lehetõséget, hogy az elsõ osztályban játsszak. Õ pedig támogatott, s ezért mindig hálás leszek neki.
Hogyan írná le a kapcsolatát a játékosokhoz? Emlékezteti Önt Rijkaard valamelyest Menottira?
Igen, emlékeztet. Ahogy Rijkaard, úgy Cesar is megadja a lehetõséget a futballistáknak, hogy válasszanak maguk, s nagyon védik mindketten az elképzelt játékfelfogásukat is. Az Independiente akkori stílusa nagyon hasonlított a Barca iskolához. Tehát birtokolni kellett a labdát, elõretoltan védekezni, jól bánni a labdával. Amit mi itt csinálunk, azt akarta megvalósítani Cesar is.
Az argentin játékosok számára az egyetlen kiugrási lehetõség, ha eligazolnak?
Könnyen lehet, de ez relatív. Le kell szögezni ugyanis, hogy az argentin futball nagyon is versenyképes, de nagyon nehéz kitûnni, mert rendkívül sok játékos van. Így az elsõ osztályig nem könnyû elérni. Késõbb pedig a klubok számára nehéz megtartani a játékosaikat.
Nem kerülnek ide túl fiatalon az argentin játékosok?
Nagy önbizalmat ad a futballistáknak az a tény, hogy fontosak gazdasági téren a klubjuknak. Sok esetben ezeknek az argentin egyesületeknek kötelezettségük eladni a tehetségeiket minél elõbb, hogy pénzhez jussanak. Korábban még nagyobb stabilitás volt Argentínában, a klubok inkább képesek voltak megtartani a játékosaikat hosszú távon. Régen ez gyakran így történt, ma már szinte soha.
Ön mindig olyan könnyen be tudott illeszkedni a csapataiba, mint tette most a Barcelona esetében?
Igen, általában jól érzem magam, örömmel vagyok ott, ahová hívtak, nem került sok idõbe a beilleszkedés. A spanyol labdarúgásban eltöltött elsõ pillanatoktól kezdve nagyon jól éreztem magam itt, megismertem könnyen a játék jellegzetességeit, s így már teljes természetességgel ment a dolog a Barcelonánál is.
De mikor a Madrid visszautasította az Ön leigazolását egy esetleges sérülésre hivatkozva, nem nehezítette meg a dolgát késõbb?
Nem volt semmi különösebb hozadéka ennek, mára csak egy anekdota.
Elnézést, de azért nekem úgy tûnt, Zaragozában eleinte kockázatosan játszott. Vagy a lábam vagy a gyõzelem alapon…
Én azért nem láttam ilyen súlyosnak. Nem akartam én bizonyítani senkinek. Csupán szerettem volna Európába kerülni, s egy jó csapatban játszani. A Real Madrid nagy csapat volt, de a Zaragoza is az volt, s nagyon boldogan játszottam ott négy évig, boldog voltam, mint futballista, és mint ember is. Igazi család voltunk, s rengeteg tapasztalattal gazdagodtam ott.
Nehezen jött el Zaragozából?
Igen nehezen, mert négy szép év volt egy jó csapatban. Jól éreztem magam a városban, sok jó barátom volt, az emberek csodáltak minket, s ebbõl az életritmusból nehéz volt kiszakadni, de senki nem kötelezett rá persze.
Voltak ajánlatai a Juventustól és a Barcelonától is. Mi döntött amellett, hogy Katalóniába jöjjön.
Valahogy adta magát a dolog, ráadásul a spanyol futballt jobban ismertem, mint az olaszt. A Barcelona pedig a világ 2-3 legjobb csapata között van pillanatnyilag, s mindig az volt a vágyam, hogy egy ilyen klubhoz kerüljek.
Txiki Begiristain akkor azt mondta, Önt azért igazolták le, mert igazi profi a pályán kívül és belül egyaránt, s ezt az öltözõben és a pályán is bizonyítja. Ez nyomást helyezett Önre?
Nem, egyáltalán nem. Ezekkel a szavakkal Txiki azt akarta mondani, hogy imádom a hivatásomat. Nagyon szeretem együtt tölteni a napokat a csapattársaimmal, hogy jól érezhetjük magunkat az edzések után. Én olyan játékos vagyok, aki annyira nem szeret eljárni bulizgatni, inkább otthon vagyok esténként.
A pályán úgy tûnik, hogy mindig a tökéletességre törekszik. Valójában is ilyen?
Ezen a szinten, egy ilyen klubban, senki nem pihenhet, mindig a legjobbra kell törekedni. Nem csak egy meccsen, hanem napról-napra.
Annyi keserûséggel szemben, mely meg tud telepedni az öltözõben, Ön az, aki élvezni tudja a játékot is, nem?
Természetesen én szeretem a munkámat. Azon túl, hogy szereted, amit csinálsz, nagyon jól megfizetnek, s van idõd minden másra is. Ez olyan privilégium, amit ki kell használni.
