Az FC Barcelona aranylabdásai

Egyéni elismerések nyomában – I.rész

Talán az Aranylabda az a cím, mely legjobban kifejezi egy játékos átlagon felüli tehetségének, és munkájának elismerését. Az FC Barcelona kerete 110 éves történelme során rengeteg tehetséggel és sztárral volt felvértezve, akik közül néhányan igazi vezéregyéniségként emelkedtek ki, és közülük jó néhányan egyéni szinten is komoly elismeréseket értek el. A katalán egylet klasszisai hat alakalommal bizonyultak a legjobb játékosnak Európában 1956 óta, amikor is az elsõ szavazást megtartották. Elsõ alkalommal 1960-ban került barcelonai játékoshoz az elismerés, utoljára pedig 2005-ben.

Luis Suárez Miramontes

Nekünk, magyaroknak az 50-es évek Barcelonájáról Kubala László jut eszünkbe elsõ sorban, ám akkoriban több másik sztárja is volt a katalánoknak, akikrõl talán kevesebbet tudunk. Közülük az egyik Luis Suárez volt. 1935. május 2-án született a galíciai La Coruña-ban, pályafutását pedig a helyi Depotivo-nál kezdte meg. Bemutatkozó mérkõzésén éppen késõbbi klubja, az akkor CF Barcelona néven futó katalán sztárcsapat ellen lépett pályára, 1953-ban. Ezt követõen igazolt a Barçához, ám elsõ szezonját még kölcsönben töltötte a CD España Industrial csapatában (mely gyakorlatilag a „fiókcsapat” szerepét töltötte be). A nagyon fiatal középpályás tehetsége óriási volt, amit hamar be is váltott, kiforrott, az idején túlmutató irányítóvá nõtte ki magát. Pályafutásának egyik legsikeresebb szakaszát 1955-61-ig már az elsõ csapatnál töltötte, Kubala László, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán, Ramallets és Evaristo társaságában. Fantasztikusan egészítették ki egymást a pályán a társak, Suárez volt a „szeme” a csapatnak, hihetetlen pontos labdáival vétette elsõsorban észre magát. Persze nem csak ennek köszönheti, hogy akkoriban a világ egyik legjobb középpályása volt. Gólpasszai mellett szép számmal lõtte is a gólokat.
 
Két alkalommal lett bajnok a gárdával, az 1958-59-es, valamint az 1959-60-as szezonban, valamint az 1956-57-es és az 1958-59-es évad során a Spanyol Kupa elhódításában segédkezett. Nemzetközi szinten a Vásárvárosok Kupája volt „mindössze” a végállomás, 1958-ban és 1960-ban. 1961-ben mielõtt elhagyta a klubot, õ is játszott a 3-2-re elveszített BEK fináléban a Benfica ellen Bernben. 122-szer öltötte magára a gránátvörös-kék mezt, e mérkõzéseken 61-szer vette be az ellenfelek hálóját.
Átigazolása akkoriban rekordot jelentõ, 250 millió olasz líráért (kb. 125 ezer font) történt, ám megszolgálta árát, hiszen három bajnoki címet, két BEK-et és Világkupát is begyûjtött az akkori fenomenális Interrel. Nem volt meglepetés a távozása, hiszen mentora Helenio Herrera hívására nem mondhatott nemet. Az argentin edzõ egyik kedvence volt ugyanis a középpályás, nagyon jó kapcsolatot ápoltak. Herrera egyébként azért hagyta ott a Barcelonát, mert nem tudott megegyezni a katalánok magyar sztárjával Kubala Lászlóval. Utolsó állomásként a Sampdoriában fordult meg 1970-tõl 1973-ig, itt akasztotta szögre a cipõjét.

Már a milánóiak játékosaként hódította el a válogatottal 1964-ben az Európa Bajnoki serleget is, melyben oroszlánrészt vállalt Amancio Amaro és társai kiszolgálásával. A nemzeti tizenegyben 32 alkalommal lépett pályára és 14 gólt jegyzett.

A középpálya „királyát”, akinek beceneve is errõl tanúskodik – „Az Építész” – 1960-ban választották meg Európa legjobb játékosának, elsõ Barcelona játékosként, éppen a rivális Real Madrid magyarját, Puskás Ferencet megelõzve. Õ az egyetlen spanyol születésû díjazott, ezzel elérve, hogy talán az egyik legjobb spanyolként vonult vissza és írta be magát a katalánok, és Spanyolország futballjának történetébe.

Johan Cruyff

A hollandok csatár fenoménja, „El Flaco” („A Vézna”) korának és a Barçának egyik legmeghatározóbb játékosa, háromszor is magáénak tudhatta e megtisztelõ címet, 1971-ben még Ajax mezben, ám 1973-ban és 1974-ben már blaugrana-ként. Éppen ezért egy külön „sztorit” meg is ért nem is olyan régen az Eurobarca hasábjain, melyet itt eleveníthetnek fel kedves olvasóink .

 

Hriszto Sztoicskov

 1966. február 8-án született a bolgár klasszis, aki profi éveit a CSKA Szófia csapatában indította 1984-ben. Hat év után, háromszoros bajnok, és négyszeres kupagyõztesként érkezett meg a katalán FC Barcelonához.

Már bulgáriai pályafutása alatt is látszott, hogy meglehetõsen nehezen kezelhetõ, problémás játékos volt Sztoicskov. Jó példa volt erre az 1985-ös kupafinálé, ahol verekedésbe keveredett, amiért késõbb el is tiltották egész életére a focitól. Ebben igen sok szerepe volt az akkori kommunista

vezetésnek, akik szokásukhoz híven hamar döntöttek az eltiltások eltörlése mellett. Így egy év után ismét csapata rendelkezésére állt, és persze a tehetsége már akkor megmutatkozott, hiszen visszatérése után 30 mérkõzésen lõtt 38 góljával elhódította az Aranycipõt. 1989-ben a KEK elõdöntõjében mesterhármast ért el a Barça ellen. Késõbbi mestere, Johan Cruyff már akkor tudta, amint lehet, le kell igazolni a csatárt.

Elsõ barcelonai mérkõzésén rögtön góllal mutatkozott be. Abban a szezonjában is kihagyott eltiltás miatt két hónapot, méghozzá egy bíró bántalmazása miatt (konkrétan rálépett a sípmester lábára). Ennek ellenére hamar belopta magát a szurkolók szívébe, bár a „Dream Team”-nek is nevezett csapat tagjaira nehéz is volt haragudni, hiszen Európa legszebb focijával kápráztatták el a közönséget. Ebben nagy szerepet játszott Sztoicskov is, aki ontotta a gólokat. 151 fellépésen 76-szor volt eredményes. Játékstílusához hozzátartozott az agresszivitás, mely nem csak szavaiban nyilvánult meg. Hihetetlen sebességgel cselezett, a védõknek esélyük sem volt felvenni vele a tempót, hisz kezdõsebessége is átlagon felüli volt. Jól ismerték az ellenfelek kapusai a bombáit, melyeket hasították a levegõt, mégsem tudtak ellene mit tenni. Ám nem volt egysíkú csatár, igen sokszor vállalta el a szabadrúgásokat is, méghozzá nem kevés sikerrel.

A csapattal mindent begyûjtött, amit lehetett: ötszörös bajnok (1991, ’92, ’93, ’94, ’98), BEK- (1992), UEFA Kupa- (1997), Spanyol Kupa- (1997) és Szuperkupa- (1992, ’93, ’95, ’96) gyõztes volt.

1995-ben a kölcsönbe a Parma együtteséhez ment, mivel nem fért be a keretbe. Ezt nem tudása, vagy viselkedése indokolta, hanem a szabály miszerint három külföldi játékos szerepelhetett egy csapatban. Nem mellékesen szerepet játszott távozásában az is, hogy akkoriban nem jött ki túl jól Cruyffal sem. Visszatérte után már nem sikerült a kezdõbe verekednie magát Luis Van Gaal idején, így 1998-ban ismét hazájában a CSKA együttesében rúgta a bõrt, majd „világkörüli útra” indult, megjárva az USA-t, Japánt és Szaúd-Arábiát. Végül 2003-ban visszavonult.

Már 1992-ben második lett a France Football szavazásán, majd 1994-ben már neki ítélték az Aranylabdát, melyben nemcsak a Barcelonában mutatott teljesítmény játszott közre, hanem a nemzeti csapat negyedik helyre vezetése és gólkirályi címe (hat találattal) az Egyesült Államokbeli világbajnokságon.

Sztoicskov mindig azt tette, amit a szíve diktált, és ezért is imádták annyira a katalán szurkolók is. Erõs személyisége volt, melyet tettei is jeleztek. Egy alkalommal egy francia riporter kérdésére, hogy mit vár a Monaco elleni mérkõzéstõl, így felelt: „Nemrég lõttem ki a Világbajnokságból a csapatotokat, és most ki fogom lõni a BL-bõl is a csapatotokat”. A mérkõzést 1-0-ra megnyerte a Barcelona, Sztoicskov góljával…

A „Pitbull” becenévre is hallgató csatár hazája, és Barcelona történetének egyik legnagyobb játékosaként vonult vissza.

Folytatjuk…

Írta: Gönczi János