…s az, hogy 96 ezer embert maguk mellé állítottak
Nehéz megemészteni, de az FC Barcelona kiesett a Bajnokok Ligája elõdöntõjébõl, amivel eldõlt, hogy nem tudja megnyerni a legrangosabb európai kupasorozatot sorozatban kétszer is. A vereséggel felérõ gyõzelem rendkívül fájó, pláne úgy, hogy tudjuk; a Barça mindent megtett, kihajtotta a lelkét, ráadásul egy véleményes „kéz – nem kéz” szituáció miatt a már továbbjutást érõ második gólt érvénytelenítette Frank de Bleeckere játékvezetõ.
Mindenki hitt a fordításban, s hogy miért volt ez így, az a pályán bebizonyosodott. Xaviék „ott hagyták a bõrüket a pályán”, és mindent megpróbáltak, hogy ezt a rendkívül defenzív Internazionalét megtörjék, és két góllal legyõzzék. Nem jött össze, és itt most sok indokot lehetne sorolni arra, miért nem, ám nem érdemes kifogásokat keresni.
Guardiola lenne a hibás? Persze, meg a masszõr… Tény: Pep elképzelései nem mindig válnak be, nevetséges lenne viszont hevesen kritizálni õt. A legsarkosabb pontjai a megítélésének Keita és Busquets sok játékperce, melybõl elõbbi minden kétséget kizáróan a hatalmas munkabírása miatt kap meg, utóbbi pedig a tehetsége, és odaadása miatt, amit az együttes felé mutat. Lehet, hogy Keita nem egy labdamûvész, de pont egy ilyen típusú játékos hiányzott a Real Madridból éveken át Claude Makélelé távozása után. Busquetset pedig lehet bírálni, egyet viszont nem szabad elfelejteni: Vicente del Bosquénél is kezdõ.
A katalán mestert egyébként sokan leírták a mostani két mérkõzés után, mondván José Mourinho simán legyõzte taktikailag, és a rendkívül szervezett célfutballjával nem csak az Inter kerekedett a Barça fölé, hanem Mourinho Guardiola felé. Hát, szerintem ez nagyon erõs, nagyon erõs megfogalmazás. Egyrészt, Mourinho semmivel sem csinált többet, mint tavaly a Chelsea Hiddinkkel. Ugyanazt az ultradefenzív focit játszották, és akkor mégis tovább ment a Barcelona, s hogy végül hogyan, azt ne részletezzük. A lényeg: Guardiola nem maradt semmiben sem alul portugál kollégájával szemben, ez a Barcelona stílusa, ezen belül lehet apró dolgokat megkeverni, ám az alapok ezek maradnak.
Ha pedig már Pep taktikai felkészültségénél tartunk, tekintsünk vissza a római, MU elleni fináléra, ahol az angol bajnok úgy kereste a labdát, mint a milánói találkozón a játékvezetõ a legjobb formáját… Vagy éppen a Real Madrid elleni, tavalyi 2-6-os siker sem csak azért volt, mert Messiék felmentek a pályára. Ez az együttes egységként nyer, egységként veszít, az pedig már önmagában is óriási szó, hogy egy hatkupás év után ilyen jó helyzetben van, és ennyire versenyképes a Pep-Team. Nem kell bûnbakot keresni, nem kell senkit sem kikiáltani annak, ugyanis ez a szituáció teljesen más, mint a 2006 utáni visszaesés. Itt ilyen nincs, csupán a futball törvényszerû körfogása. Egyszer fent, egyszer lent, bár ez a jelenlegi Barcelona esetében korántsem így van; ez a „lent” nagyon elõkelõ helyezés.
Visszatérve a meccsre: voltak lehetõségei a Barcelonának, ahhoz képest, hogy milyen mélyen és agresszívan védekezett az Internazionale, még talán elegendõ is. Bojannak például be kellett volna bólintania nagyjából 5 méterrõl a labdát a hálóba, de Messi két, elég jó pozícióból eleresztett lökete is bemehetett volna. Az argentin labdarúgó felé is voltak negatív megnyilvánulások, a kapujától 30 méterre 10 játékossal felálló olasz védelem ellen azonban nem a legkönnyebb feladat harcolni, pláne varázsolni, amit elvárna tõle a közönség ilyen találkozókon.
Piqué találata egyébként olyan akció végén született, amelyet nem sok csapat tud véghezvinni ilyen védekezés ellenében. Akkor miért nem volt belõle több? Mert az Internazionale nem a körzeti osztályban bajnok, hanem a Serie A-ban, ahol hétrõl hétre komoly védekezõ teljesítményt kell leraknia az asztalra. Ibrahimovicsot éppen ezért nem nagyon találták meg a labdák, és az az érzése az embernek – legalábbis nekem az – , hogy nincsenek hozzá közel a társak. Ha kihúzódik a svéd szélre, akkor van játszótársa, ott viszont õ nem nagyon effektív, ennek következtében az ellenfél kapujának a közelében kellene neki labdákat adni, nem a széleken.
A sablon természetesen jogos, hiszen nem a futball nyert, ellenben jelenleg nincs olyan csapat, amelynek a támadójátéka olyan magas szinten lenne, mint a Barcelonáé. Megoldás? Nyilván nem támadni végig, hogy hátha most jobbak leszünk náluk, hanem védekezés. Az Inter taktikája tehát teljesen érthetõ, a sportszerûtlen játékuk viszont nagyon nem. Lúció színházba is mehetne (megjegyzem: Busquets-cel együtt), Maiconnak is gyorsan menne egy színi tanoda elvégzése, Julio César már a 2. percben (!) húzta az idõt, Cambiasso pedig gyakorlatilag ledirigálta a meccset a játékvezetõnek. José Mourinho pedig külön mûfaj persze. Zseniális edzõ, a világ egyik legjobbja, és még talán azzal sem lenne baj, ahogy ünnepelte a mérkõzés végén a gyõzelmet, hiszen látszott; a felsõ karéjon ülõ olasz szurkolóknak integet.
A találkozó során tett gesztusai viszont nem sportemberhez méltóak. Beint a katalán közönségnek; amikor Guardiola beszélt Ibrával vagy Alvessel, odament hozzájuk és odasúgott valamit; illetve minden egyes mozdulatáról sütött, hogy amennyiben a Barcelona jut tovább, elsõ dolga lesz az Internazionale ellen irányuló játékvezetésrõl tett panaszainak a megemlítése.
Tovább slágertéma, hogy Messinek nem középen, hanem a szélen a helye. A bajnokságban lõtt gólok száma nem ezt igazolja, ráadásul Messi nagyon sokszor változtatja a helyét, így bõven feltûnik a jobb szélen is. Hogy ez olyan rossz döntés lenne? Mesternégyes az Arsenal ellen, gól a Clásicón, és még megannyi, zseniális meglátás, passz a társaknak. Ráadásul Messi is lenyilatkozta már, hogy a játéktér közepén jobban érzi magát.
Ez az esztendõ nem kudarc. Az együttes ugyanis megmutatta, hogy megtartotta a vezetõ helyét Európában, és bárkivel felveszi a versenyt bárhol. A bajnokságot pedig meg kell nyerni, mert a két Klasszikuson tökéletesen kirajzolódott, hogy ez a Barça ebben az évben jobb, mint a Real Madrid. A labdarúgás azonban ezért is szép sportág, mivel nem mindig a legjobb nyer, így még az is megtörténhet, hogy a blancók lesznek az elsõ helyen 38 forduló után
Utolsó, nagy összegzõ mondatként úgy fogalmaznám meg az írásom mondanivalóját, hogy ez az együttes nincs mélyponton, s önmagában már az BL-gyõzelem, hogy itt van, és ez most tényleg nem a vesztesek beszéde.
Aki pedig célfutballt, és több, radikálisan látható taktikai elemet szeretne látni a Barcelona meccsein, azokat ki kell ábrándítsam: ez az egyesület több, mint egy klub, ami ebben az esetben annyit jelent, hogy mind gyõzelem, mind vereség esetén hû marad a stílusához. És ez így is van rendjén.
