A holland ‘Helden’ nevû magazin interjúja Guardiolával
Josep Guardiola az FC Barcelona élõ legendája. Ezt már számtalanszor kijelentették, mondták szakemberek, nyilatkoztak olyanok, akik jól ismerik mind a klubot, mind Pepet. Egy azonban biztos: felfogni csak akkor lehet igazán ezeket a szavakat, amikor ráeszmélünk, hogy Guardiola ott volt az 1992-es BEK-gyõztes csapatban, és most pedig az edzõje annak az együttesnek, mely 2011-ben ugyanott, a Wembley-ben a csúcsra érhet.
A következõ, két részes anyagunkban Guardiola mesél arról a napról, amikor 1992. május 20-án a Barça a Sampdoria ellen lépett pályára a Bajnokok Ligája fináléjában. A katalán tréner még a tavasz folyamán adta az alábbi interjút a holland ‘Helden’ nevû magazinnak, ami azért is ritkaság, mert mióta az elsõ együttes edzõje, Guardiola nem nagyon vállalt interjúkat. A Wembley viszont Wembley, amihez különleges emlékek társulnak. Íme az interjú elsõ része!
A május 20-i döntõ elõkészületei…
Az a nap nagyon, nagyon hosszú volt. Reggeliztem, lepihentem, ám nem tudtam elaludni… Egy könyvet olvasgattam, amit mindenképpen be akartam fejezni még a döntõ elõtt. Ezt a könyvet annak a szezonnak az elején vásároltam, és csupán azt mondtam az eladónak, hogy adjon egy olyan olvasmányt, ami elég hosszú. Nem érdekelt, mirõl szól, csupán egy kissé romantikus természetûnek kellett lennie. Úgy terveztem, hogy ezt a könyvet fogom olvasni a szezon alatt, amikor idegenbeli Bajnokok Ligája találkozókra utazunk. Az eladó végül a ‘Belle du Seigneur’ címû, Albert Cohen által írt alkotást adta nekem, ami nagyjából 600 oldalas. Éppen be tudtam fejezni, mielõtt felszálltunk arra a buszra, ami a Wembley-be vitt minket a mérkõzés elõtt. A finálétól, ami egy csodálatos tapasztalat volt számomra, libabõrõs lettem, sõt már a buszon is az voltam.
Cruyff a meccs elõtt pár órával árulta el nekünk a kezdõcsapatot, épp azelõtt, mikor felszálltunk a buszra. Nem tett semmi különöset, csak fogott egy filcet és egy kis táblát. Johan sosem komplikálta túl a dolgokat, minden, amit tett, egyszerû volt. Megnevezte a kezdõt, húzott 3-4 vonalat, mondott valamit Mancini, Vialli és Lombardo mozgásairól, és ennyi volt. Sosem helyezett túl nagy hangsúlyt a mérkõzésekre vagy ránk. Késõbb az öltözõben, már a bemelegítés után, de még mielõtt kimentünk volna a pályára, mondta azokat a híres szavakat: „Menjetek ki és élvezzétek”. Még mindig pontosan fel tudom idézni, mit is mondott aznap. Azt, hogy egész évben eleget szenvedtünk már a finálé eléréséért, hogy most már itt vagyunk a Wembley-ben és hogy a szenvedésnek már vége. „Tegyetek nekem egy szívességet,” mondta, „Vessetek egy pillantást a gyepre, a közönségre, és élvezzétek ki ezt a pillanatot, hogy ebben a csodálatos stadionban lehettek.”
Egy gyerek, aki döntõt játszhatott
Persze könnyen mondta õ ezt. A stadion felé tartva a buszon síri csend volt. Senki sem szólalt meg, érezhetõ volt a feszültség. Ha a nagyon tapasztalt játékosok is csendben ültek, akkor képzeljenek el engem. Én még szinte gyerek voltam, aki éppen arra készült, hogy a Wembley-ben egy BL-döntõt játsszon! Ez egy történelmileg óriási múltú hely, a labdarúgás szentélye egy gyönyörû gyepszõnyeggel, és én, egy 21 éves gyerek ott voltam.
Sohasem fogod azt látni Johanon a felvételeken, hogy ideges volt, ugyanis állandóan mosolygott. Számomra nagyon nyugodtnak tûnt a döntõ elõtt. Egyébként sem szokott semmi különöset mondani nekem. Amikor bemutatkoztam az elsõ csapatban, eleinte nagyon támogatott, de amint egyre több és több tapasztalatot szereztem, egyre többet és többet követelt tõlem, és ezt egyáltalán nem szerettem.
A meccsre önmagában nem emlékszem nagyon jól. Nem volt ez egy szenzációs összecsapás. Úgy éreztem, hogy nem játszottunk kifejezetten jól, de miután visszanéztem a találkozót, láttam, hogy nem volt ez azért olyan rossz, mint amilyennek gondoltam. Mi úgy játszottunk, ahogy mindig is szoktunk…
Folytatjuk…
