Egy különleges beszélgetés Peppel | Néha a játékost is be kell csapni
A szokottól merõben eltérõ módon nyilvánult meg a nyilvánosság elõtt Pep Guardiola a minap, ugyanis a tréner részt vett egy spanyol bank, a Banco Sabadell beszélgetéssorozatában, melynek keretében Fernando Trueba filmes szakemberrel társalgott. A sorozat címe: „Beszélgetés a jövõrõl.” A szakember számos szakmai elvrõl szót ejtett, de akadtak olyan gondolatai is, melyek inkább alapvetõ életvezetési tanácsok. Az elhangzottakat részletekben, de eredeti állapotban, szerkesztés nélkül közöljük.
„Már 25 évesen szerettem volna edzõ lenni, de nincs olyan nap, hogy ne gondolnék arra: holnap elmegyek. Szerintem bárki dolgozik bárhol, úgy kell tennie, hogy ott van a fejében: holnap elmehet. Szerintem jobban tudok dolgozni úgy, ha tudom, megvan a szabadságom, hogy magam rendelkezek a jövõmrõl. A hosszú szerzõdésektõl nem tudok nyugodni, az az érzés borzasztóan terhes, hogy neked mindenképpen itt vagy ott kell maradnod.”
„Képtelen vagyok arra, hogy fél vagy egy évnél nagyobb idõtávban gondolkozzak, egyszerûen belefáradok. Számomra ez lehetetlen. Amit viszont tervezek, és ez a legszórakoztatóbb része a szakmámnak, azok a meccsek. Hogy mi fog történni a következõ meccsen.”
„Megrontottuk a focit, mint játékot. Ez egy olyan üzlet, amibõl nagyon sokan élünk, sokan élnek a világban. De végeredményben, ami értelmet ad a foglalkozásomnak az mégis maga a játék, ahol mindenki a maga fegyvereivel küzd, keresi a másik gyenge pontjait. Ezt eltervezni, megálmodni, majd átadni a játékosaidnak ad lendületet és erõt nap, mint nap. De ez egy játék, semmi több. Jobban megismerni az ellenfeled, hogy legyõzhesd. És a legszebb az a pillanat, amikor bekövetkezik az a pályán, amit elõtte kigondoltál és átadtál a játékosaidnak. Ez tölt el a teljesség érzésével. És ha amit kitaláltál nem mûködik, akkor biztos lehetsz benne, hogy valamit rosszul csinálsz.”
„Még most is focistának érzem magam. Ami a leginkább irigységgel tölt el, hogy nem lehetek én is ott az öltözõben velük együtt, nem lehetek ott, ahol õk vannak edzések elõtt és után. Nem lehetek abban a helyiségben. Ezekben a dolgokban veszem észre, hogy én még ma is sokszor focistának érzem magam.”
„Volt egy argentin röplabdaedzõ, Julio Velasco, aki forradalmasította a sportágat Olaszországban, és mindent megnyert, amit csak lehetett. Nagyon meg akartam ismerni, és õ mondta nekem egyszer, hogy nincs annál nagyobb hazugság, minthogy mind ugyanolyanok vagyunk. Sok edzõ mondja, hogy számomra ti mind ugyanolyanok vagytok, de ez a legnagyobb hazugság a sportban. Nem mind ugyanolyanok. Nem is ugyanúgy kell kezelned õket. Igen, ugyanúgy tisztelned kell õket. Az egyiket meg kell hívnod enni, a másikkal le kell ülnöd egy asztalhoz beszélgetni, a harmadikkal ne beszélj taktikai dolgokról egyáltalán… Ez az egyik legnehezebb és legfárasztóbb oldala a szakmánknak, hogy megtaláld: mit mondj neki, mit csinálj vele, vagy éppen hogyan csapd be, hogyan csábítsd el a magad területére, hogy kihozd belõle a legjobbat. Éppen ezért nem jó azt mondani, hogy mi, edzõk a játékosok fölött vagyunk. Valójában alattuk helyezkedünk el, mert tõlük függünk. Ezért kell becsapnunk õket egy kicsit, hogy kihozzuk a legtöbbet belõlük, és hogy elérjük azt, amire törekszünk. És aztán persze, ha nézzük a meccset, átgondoljuk, mi történt, de akkor is át kell tudnunk adni a tapasztalatokat mindenkinek. És ott is vannak olyanok, akiknek semmit nem mondhatsz a csapat nyilvánossága elõtt, még egy apró javító észrevételt sem, mert azonnal úgy érzik, támadod õket. Ezért van szükséged arra, hogy megismerd õket, személy szerint, ami persze idõ… Ez pedig a legmagasabb szintû sportban nem létezik. Ez a nagy kihívás: nincs idõ, és nincs jövõ.”
„Nekem volt edzõm Javier Clemente, aki volt a spanyol válogatott szövetségi kapitánya, bajnok a Bilbaoval, és most elment edzõnek Irakba… Képes volt elmenni oda is, hogy ott legyen edzõ. José Antonio Camacho edzette már a Real Madridot, nyert több bajnokságot, volt a válogatott szövetségi kapitánya is, és most elment edzõsködni Kínába. Minden tisztelettel Kína iránt, ezt nem pejoratív értelemben mondom, hanem érdemként, hogy õ szereti a szakmáját, és dolgozik. Nem pedig azt mondja, hogy õ már mi mindent elért, edzette már a Real Madridot is, a válogatottat is, nyert bajnokságokat, és most már nem tud elmenni bárhova máshova. De õk elmennek, mert inkább azt szeretnék, hogy napról napra ott legyenek játékosok mellett, legyenek meccsek, adrenalin, félelem a vereségtõl, a sajtó kritikái. Inkább ezt szeretnék, semmint otthon ülni.”
