A teljes kép: kimerültség, Rosell és a játékoskeret…
Josep Guardiola árnyéka még sokáig ott fog lebegni a Camp Nou felett, hiszen a katalán tréner saját nevelésû játékosként ült le a klub kispadjára, és vezette a csapatot történelmi sikerekre, ám amilyen különleges volt az általa dirigált gárda, olyannyira egyedi volt a távozása is. Guardiola kimerültségre hivatkozott, ám sokan nem hitték el a tréner szavait, és valami mélyebb összefüggést kerestek a történtek mögött. Nekik részben igazuk is lett, ugyanis Pep a fáradtságnak, Sandro Rosell ténykedésének és a játékoskeret hozzáállásbeli dekadenciájának együttes fennállása miatt döntött a távozás mellett. A következõ anyag egy részlet Martí Perarnau idén kiadott ’Herr Guardiola’ címû könyvének harmadik, ’a Bayern Münchenhez’ nevet viselõ (23-32. oldal) fejezetébõl.
„A Barcelonától való búcsú hosszú és nehéz volt. Guardiola elsõként a barátjának, Estiarténak (Manuel Estiarte, Pep jobbkeze a Barçánál 2008 és 2012 között, valamint 2013 óta Münchenben egyaránt – a szerk.) indokolta a döntést, mielõtt tudatta volna azt a klubbal illetve asszisztensével, az utódjával, vagyis Tito Vilanovával. Bõbeszédûen magyarázta az okokat, holott a valóságban nagyon egyszerû volt a történet: egyszerûen a teljesítõképessége határán volt. Négy év csúcsteljesítmény után Pep testileg és mentálisan teljesen kimerült. Mindent beleadott, teljesen kifacsart volt, továbbá képtelennek érezte magát arra, hogy folytassa.
Ez azonban nem csak az egyetlen ok volt a távozása mögött. Négy évet töltött el a Barça vezetõedzõi posztján, elõször Joan Laporta elnöksége alatt, aki egy, a saját vágyai kielégítésére hajlamos erõteljes karakterként képes volt mind kitûnõ, mind borzasztó döntéseket hozni. Laporta egy olyan ember, aki állandóan össztûz alatt állt, ellentmondást keltett, és aki nagyon goromba is tudott lenni. Majd Pep folytatta Sandro Rosell, egy rideg gazdasági szakember vezetése alatt, aki mindig egy barátságot színlelõ maszkot vett fel magára. Egy ember két arccal. A vezetõedzõ Guardiolának kellett betöltenie a futballstratéga, a vezetõ, a szóvivõ, a titkos elnök és még az idegenvezetõ szerepét is. Laporta dübörgõ fellépéseit rendre és visszatérõen kellett nagymértékû tárgyilagossággal elsimítania. Rosell bátortalanságát, gyávaságát pedig túlfûtött energiával kellett ellensúlyoznia. A két elnökkel való kapcsolata tehát közel sem volt problémamentes.
Guardiola azonban úgy gondolja, hogy Laportának hálával tartozik. Nem voltak barátok, de Pep két dolog miatt is hálás neki: elsõként azért, hogy a második csapatot vezethette, azt a B keretet, amellyel a negyedosztályt megnyerte, azt a címet pedig Pep sosem felejti ki a listájáról. Másodszorra pedig Laporta egy évvel késõbb felajánlotta neki a lehetõséget, hogy az elsõ együttest dirigálja. Pep úgy véli, örökké hálával tartozik ezért Laportának, mint ahogy a sportigazgatónak is, a Cruyff-féle Dream Teamben csapattársaként futballozó és nehezen megállítható szélsõ támadónak, Txiki Begiristainnak. A meggyõzõ sikerek ellenére Laporta hivatali idõszaka sem volt egyszerû.
A klub és az együttes között hatalmas távolság volt. A csapat minden erejével és meggyõzõdésével elindult egy irányba, a klub pedig egy másikba. A vezetõedzõnek az volt az érzése, hogy egy nehézkes óceáni gõzhajót kell kormányoznia: minden mozdulat fáradtságos volt – legyen szó arról, hogy az edzéseket az új területre (a Ciutat Esportiva Joan Gamper edzõközpontba – a szerk.) kiszervezzék; hogy a szakmai stáb jármûparkjára vonatkozó szponzori szerzõdést meghosszabbítsák; hogy a reklámfilmek forgatási munkálatait koordinálják, vagy hogy a bármiféle konfliktus esetén fennálló megoldási stratégiát meghatározzák. Az FC Barcelona, mint egyesület egy hatalmas fogaskerék volt, ami egy teljesen másik irányba és teljesen más sebességgel mozgott, mint amit Guardiola az elsõ keretnek elõirányzott és diktált. E nehézségek ellenére a sportszakmai harmónia Laportával teljes körû, átfogó és gyümölcsözõ volt, a csapat pedig egyszerûen mindent megnyert.
A 2010-es esztendõ kezdetén azonban Guardiola ráébredt arra, hogy a jövõje Barcelonában korántsem egy édes álomra fog hasonlítani. Sandro Rosell volt a fõ várományosa az elnöki pozíciónak a közelgõ választásokon, ami a nyáron volt esedékes. Rosell 2003 és 2005 között az egyesület alelnöki pozícióját töltötte be, és a Laportával való nézeteltérései miatt távozott, hogy aztán késõbb vitathatatlanul gyõzedelmeskedõ utódként térjen vissza (meg is nyerte a választásokat meggyõzõ fölénnyel).
2010 januárjában Guardiola egy barcelonai étterem elkülönített helyiségében fogyasztotta el az ebédjét, és ott véletlenül találkozott Sandro Rosellel. Egy húsz másodperces beszélgetés után, melyben néhány, nem publikus szót váltottak, Pep Guardiola számára világossá vált, hogy a jövõje a Barça kispadján több mint komplikált lesz. Nincs szó sem bürokratikus problémákról, sem a klubvezetéssel kapcsolatos ügyetlenségrõl, hozzá nem értésrõl, hanem valami mélyebb dolog került elõ: ellenségeskedés és harag (Laporta és Guardiola felé – a szerk.). A vezetõedzõ mind a hat trófeát megnyerte Laporta idejében (spanyol bajnokság, Király Kupa, Bajnokok Ligája, Spanyol Szuperkupa, Európai Szuperkupa és Klubvilágbajnokság), a választások megnyerésére legnagyobb eséllyel bíró jelölt azonban a legcsekélyebb mértékben sem biztosította õt arról, hogy az elkövetkezendõ idõszak békés lesz, és hogy megtesz mindent annak érdekében, hogy a csapat továbbra is nyugodt vizeken hajózhasson tovább.
A közös munka Rosellel pedig a fentiekhez hasonló módon folytatódott. Az új elnök, aki Pepet a saját emberei között lebecsmérlõen csak ’dalai lámának’ hívta, nem bízott a trénerben, akit teljes egészében Laportához csatolt, és megette az irigység a hatkupás év miatt, amit elõdje még ’az idõ elõtt’ megszerzett. Guardiola a fent említett beszélgetés után már nem fordulhatott bizalommal Rosell felé. A két fél közötti távolság csak nõtt, miután Rosell egy ravasz húzással gondoskodott arról az elsõ közgyûlésen a megválasztása után, hogy Joan Laporta ellen eljárás induljon, aminek során õ személyesen nem voksolhatott. Guardiola számára ez a kezdete volt egy hosszú búcsúnak.
Ehhez még hozzájött az is, hogy a négy év csúcsteljesítmény meghagyta a nyomát a csapaton is. Néhány játékos ugyan továbbra is ugyanúgy edzett, mint korábban, ám mások lassítottak. Néhányan a saját posztjukon a világ legjobbjának tartották magukat, ami egyébként igaz is volt és az elért eredményekbõl következett is, míg mások már egy másik klubhoz való igazolásban gondolkodtak. Néhány játékos már csak a rangadókon teljesített a tõle elvárt szinten, és ment a kifogáskeresés, hogy a kellemetlen és hideg helyszínen játszandó téli mérkõzésektõl távol maradhassanak. Ezen kívül pedig néhány új szerzemény csalódást okozott, és nem tudta meghálálni a leigazolásakor belé fektetett bizalmat. A csapat, mint egész még funkcionált, noha Pep az egyik nap kijelentette: „Amikor már nem látom a csillogást a játékosaim szemében, tudni fogom, hogy itt az idõ a távozásra.” 2012 kezdetén pedig vetett néhány pillantást olyan szemekbe, amikben csillogás már nem volt…
Ezért ment tehát Guardiola; de azért is, mert kimerültnek érezte magát, és egyre erõsebben érzékelte a szakadékot, ami õt az elnöktõl elválasztotta, és e körülmények között pedig lehetetlennek tartotta, hogy véghezvigye a csapat szerinte radikális mértékben szükséges átalakítását. New York felé vette az irányt, hogy nyugalmat és békét találjon, ami nem volt egyszerû, mert rendre megtalálták azok az emberek, akik szerint mást kellett volna cselekednie.”
