A These Football Times Barcelona magazinjának cikkei közül ezúttal egy olyat választottunk, ami egy, talán kicsit a feledés homályába vesző szezon hátterét mutatja be: ez az 1996/1997-es év, Cruyff után és Van Gaal előtt. Az érdeklődés felcsigázására elöljáróban annyit elárulunk: habár átmeneti időszaknak tervezte a vezetőség, majdnem minden idők egyik legsikeresebbje lett. Az egyik főszereplőt, Ronaldót már bemutattuk korábban, most jöjjön a másik: Sir Bobby Robson.
1996 májusában a Barcelona egy korszak lezárásához készülődött: a Dream Team kifulladni látszott (az utolsó két évben nem sikerült egyetlen sorozatban sem az élen zárni), Cruyff és Nunez elnök között a pengeváltások már mindennaposak voltak. Annak ellenére, hogy 8 év alatt a holland mágus 11 kupát nyert a csapattal, Nunez végül 1996 májusában nemes egyszerűséggel – Joan Gaspart alelnököt szócsőként használva – kirúgta. Az elnök edzőjelöltje Louis van Gaal volt, akit azonban az 1996/1997-es évad végéig szerződés kötött az Ajaxhoz. Kellett valakit találni egy évre a kispadra.
Bobby Robson ekkortájt Portugáliában haladt igen erőteljesen az edzőlegenda státusz felé: bajnoki címet és portugál Szuperkupát nyert a Portóval – a szurkolók a „Bobby Five-O” becenevet adták neki, ugyanis rendkívül sok mérkőzést 5–0-ra nyert meg a csapata. Korábban holland bajnok lett a PSV-vel, Angliát világbajnoki negyedik helyig vezette az 1990-es olaszországi világbajnokságon, és habár az 1995–96-os idény első pár hónapját melanóma miatt ki kellett hagynia, a Porto megvédte címét és ismét bajnok lett. Kevés indoka lehetett Robsonnak tehát arra, hogy elhagyja Portugáliát.
A mondás úgy tartja, hogy a nagy klubok vonata – így a Barcelonáé is – az életben csak egyszer áll meg az ember háza előtt. Robson kivétel ez alól: korábban már kétszer hívta a Barca, és mindkétszer nemet mondott, egyszer az Ipswich edzőjeként, egyszer pedig angol kapitányként. Történetünk idején azonban már 63 éves volt, és nagy valószínűséggel úgy gondolta, most vagy soha: elvállalta az állást, segítőként pedig egy bizonyos José Mourinhót vitt magával a katalán fővárosba.
Tapasztalt edzőként tudta, mit vállal: a Dream Team megmaradó tagjait kellett újra tűzbe hoznia, egységgé gyúrni a kicsit szétesett csapatot, és megnyerni mindent, amit lehet. 45 éves edzői múlttal a háta mögött nem félt Cruyff örökébe lépni; a hollanddal való összevetés kapcsán ezt mondta: „Meghalt a király, éljen a király.”
A vezetőség céljainak középpontjában a bajnoki cím visszaszerzése állt: 1995-ben negyedik helyen végzett a csapat 9 pont hátránnyal a Real mögött, 1996-ban bronzot nyert, de 7 ponttal kevesebbet gyűjtött, mint a bajnok Atletico. Robson később elmondta, hogy az elnökség nemcsak győzelmeket, hanem meggyőző és szórakoztató játékot várt tőle és a csapattól. „Nunez azt mondta, lázba kell hozni az embereket. Szükségünk van egy világklasszis csatárra. Tudsz valakit javasolni? Azt válaszoltam: igen. Eindhovenben játszik.”
Ronaldo rövidke barcelonai pályafutását már megénekeltük: a brazil csillagot világrekordnak számító 12.5 millió fontért igazolta le a Barcelona, de a 49 tétmérkőzésen szerzett 47 gól minden pennyt megért. A Compostela elleni góljához hasonlót Robson még nem látott korábban, ez látszik is a reakcióján:
A gólról készült felvételt még a Nike is felhasználta az egyik reklámjához az alábbi szöveggel: „Képzeld el, hogy azt kérted Istentől, hogy te legyél a világ legjobb játékosa, és az imád meghallgatásra talált.” Az angol mester érdeme elvitathatatlan: már Eindhovenben felismerte Ronaldo tehetségét, felvállalta a rizikót a szerződtetésével, és úgy alakította a csapat játékát, hogy abban a csatár a lehető legjobban ki tudjon teljesedni. Habár sokan vádolták őt azzal, hogy csak fel kellett küldenie a brazilt a pályára, hátradőlni, és élvezni az előadást, maga a játékos is nevetve oszlatta el ezeket a téveszméket: „Csodálatos edző és csodálatos ember. Olyan, mintha az apám lett volna. Sok edző keze alatt játszottam karrierem során, azonban Robson mindannyiuk felett állt, ami az emberséget és a játékosokkal való kapcsolatot illeti. Mindig olyan volt, mintha a játékosok édesapja lenne.”
Óriási elismerés ez a történelem egyik legjobb játékosától, akivel mindössze 9 hónapot dolgoztak együtt. Ronaldo csatártársa, az olaszországi kitérő után visszatérő Sztoicskov, amikor megkérdezték, mi a különbség Cruyff és Robson között, azt mondta: „Utóbbinak van szíve.”
Az első teszt 1996 augusztusában várt az új Barcelonára: a friss bajnok Atletico Madrid kellett eldönteni a Spanyol Szuperkupa sorsát. A gránátvörös-kékek az első mérkőzésen gólfesztivált rendeztek: Ronaldo kétszer, Pizzi, Giovanni és de la Pena egyszer-egyszer talált be, az 5-2-es győzelmet követően a visszavágón az Atletico háromszor betalált ugyan, azonban Sztoicskov gólja 3-1-es vereséget, és végül a kupa elhódítását jelentette.
A gárda a Kupagyőztesek Európai Kupájában indulhatott, mivel a kupagyőztes Atletico bajnok is lett, így rájuk a Bajnokok Ligája várt. Az elődöntőig a Larnacát, a Crvena Zvezdát és az AIK Stockholmot ejtette ki a csapat, a legjobb négy között a Batistuta-vezette Fiorentina volt az ellenfél. Az argentin klasszis betalált Barcelonában az 1-1-re végződő első mérkőzésen, a visszavágón azonban a Barcelona Guardiola és Ronaldo góljaival győzni tudott Firenzében, és bejutott a döntőbe. A finálét nem szokták minden idők legjobb kupadöntői között emlegetni, ettől függetlenül Ronaldo tizenegyesből szerzett góljával elhódította a kupát Robson csapata, a Raíval, Leonardóval, Lamával felálló PSG ellen.
A Spanyol Kupában már a legjobb 16 között összejött az El Clasico: a barcelonai odavágón Ronaldo góljára még az első félidőben válaszolt Suker és Hierro, azonban a második félidőben Nadal és Giovanni góljával fordított a Barcelona. Madridban Roberto Carlos öngólja eldöntötte a párharcot, Suker büntetője már csak szépségtapasz volt.
A negyeddöntőben következett minden idők egyik legemlékezetesebb kupapárharca: a Vicente Calderonban 2-2-re végzett a Barcelona, a visszavágó félidejében azonban 3-0-ra vezetett Radomir Antic együttese. Ronaldo és Ivan de la Pena három perc alatt visszahozta a reményeket, de az 51. minutumban Pantic mesternégyesével ismét távol került az elődöntő. Aztán jött egy mágikus negyedóra: Figo, Ronaldo és Pizzi is betalált, így 5-4-re győzött a csapat.
A Bernabeu 83 ezer nézője közül viszonylag kevesen szurkoltak a Barcelonának a Betis elleni döntőben, és eleinte úgy tűnt, nem választottak rossz csapatot: a sevilla zöld-fehérek Alfonso góljával megszerezték a vezetést, Figo a 45. percben egyenlített. A vége előtt 8 perccel Finidi góljával újfent a Betisnél volt az előny. Pizzi három perccel később egyenlített, így jöhetett a hosszabbítás: a 115. percben Figo újfent villant, így Robson megnyerte a szezon harmadik kupáját is.
Csak a bajnokság, ott nem sikerült a végső győzelem… Három fordulóval a vége előtt Ronaldo nélkül látogatott a csapat a Hercules otthonába, ugyanakkor már gyülekeztek a sötét felhők: az Inter bejelentette, hogy ajánlatot tesz a brazil klasszisért, Robson pedig évekkel később elmondta, hogy habár tudta, hogy nem marad a következő szezonra, ennek ellenére javasolta néhány játékos leigazolását az elnökségnek. A vezetőség azonban válasz és mindenfajta reakció nélkül hagyta a kezdeményezését.
Nem kezdődött rosszul az alicantei mérkőzés: Luis Enrique már a harmadik percben vezetést szerzett. A már kiesett Hercules Escudero góljával egyenlített, majd amikor a második félidő elején Pavlicic góljával fordított is, szertefoszlottak a bajnoki álmok. A Real 5-0-ra verte az Extremadurát, így 5 pontra nőtt az előnye a tabella élén. Robson el is ismerte a mérkőzés után: „Matematikailag még van esélyünk, de ha reálisan nézzük, innen már nagyon nehéz lesz.” Igaza lett: hiába győzte le a csapat a Betist és a Vallecanót az utolsó két fordulóban, a Real végül két pont előnnyel megnyerte a bajnokságot.
Habár felajánlották neki a technikai igazgató pozícióját, az év végén Robson távozott. Van Gaal nem teljesített rosszul, az első két évében két bajnokságot is nyert, ugyanakkor örökre fennmarad a kérdés: mi lett volna, ha Robson, akinek egyébként a győzelmi statisztikája jobb, mint van Gaalé, maradhatott volna? Mi történt volna, ha Ronaldo is marad? Egy dolog biztos: Robson egy éve alatt sokkal többet adott a klubnak és a játékosoknak, mint sok Barcelona edző, aki hosszabb időt töltött a csapat mellett. Korábbi játékosai közül sokan lettek edzők, közülük Pep Guardiola lett a legjobb, a legsikeresebb. Ő így jellemezte a 2009-ben elhunyt brit mestert: „Rengeteget tanultam abban az időszakban. Tudtam, hogy edző szeretnék lenni, és ha már edző leszek, olyan is szeretnék lenni, mint ő. Ahogyan a különböző helyzeteket kezelte, az lenyűgöző volt. Csodáltam őt.”
A klub hivatalos oldalán így jellemzik az angol lovagot: „Robson kihozta a fiatal Ronaldóból a legjobbat, és ezzel örökre helye lesz a culék szívében.”
