Kicsoda Quique Setién, a Barcelona új menedzsere és hogyan látja a futballt? A válaszhoz még ő maga vezetett minket közelebb 2018-ban, amikor a Betis edzőjeként írt a tapasztalatairól és a futballról alkotott elképzeléseiről, felfogásáról, kiemelve többek között azt is, mekkora hatással volt rá Johan Cruyff futballja…
Emlékszem, amikor Cruyff Barcelonája jött szembe velünk. Játszottál ellenük, de az egész meccset a labda kergetésével töltötted. Azt mondtam magamnak: „Na, ez tetszik igazán.”
A Barcelona új mestere még 2018-ban, a Betis edzőjeként foglalta össze egy személyes hangvételű írásban a Coaches’ Voice hasábjain, hogyan jutott el az edzősködésig, milyen tapasztalatok edzették meg igazán karrierje során, és ami talán a legfontosabb, milyen a futballról alkotott elképzelése és filozófiája. Alább olvashatóak a gondolatai:
„Sevillában létezik egy másfajta szenvedély.
Egy Spanyolország északi részéből származó ember számára, mint nekem, nehéz ezt olykor kezelni.
Én azt gondolom, azzal kell elérned a győzelmeidet, ha kitalálod, hogyan tudod jól csinálni a dolgaidat. Itt, Sevillában, a dolgok inkább irracionálisak.
„Nyerned kell, mert mi vagyunk a Betis.”
Nyilván vannak minden klubnál szurkolók, akik nem értik, miért csinálsz dolgokat és azok miért szükségesek. Őket csak az érdekli, nyer vagy veszít a csapat.
Számomra ezt a legnehezebb kezelni ebben a szakmában.
A legtöbb Betis szurkoló lelkesen fogadta a játékról alkotott képemet. De nem volt ez mindig ilyen egyszerű.
A szezon első felében, amikor meccseket vesztettünk, talán nehezebb volt számukra megérteni a játékunk mögött lévő koncepció egy részét. De történtek jó dolgok is, amik révén felálltunk a vereségekből és persze mindig volt lehetőség rá, hogy jobbak legyünk.
A szezon végén, miután a hatodik helyen végeztünk a Ligában, elfogadták a játékfelfogásunkat.
A szurkolók látták az eredményét annak, hogy hátulról építkeztünk a labdával. Így vált lehetővé, hogy kontrolláljuk a meccseket. Hogy az ellenfél térfelén játszhassunk, még ha emiatt többször is hátrafele is kell passzolni, amíg odaérünk. Hogy megtaláljuk a szabad embert, aki meg tudja adni nekünk a fölényt, hogy előrébb jussunk.
Hosszú távon, ezek mind pozitívumok.
Sokan még mindig azt hiszik, hogy ha a kapusnál van a labda, miközben nem állsz nyerésre, előre kell küldenie az ellenfél kapuja elé a lehető leggyorsabban.
De nem ez a leggyorsabb módja.
Minden az alkalmazkodásról szól.
💚 Quique Setien explains how bringing your defenders and getting them more involved with play further up the pitch can help you pass your way through a team defending deep. pic.twitter.com/6WX69gpDFa
— The Coaches’ Voice (@CoachesVoice) August 8, 2019
Egész életemben, mindig ezt kellett tennem. Változtak az edzők, csapattársaim, a városok… A futballban, ha túl akarsz élni, nincs más választásod, mint alkalmazkodni ahhoz, ami szembe jön.
Így működnek a dolgok.
Edzőként minden évben jó benyomást kell tenned azokra a játékosokra, akik újonnan érkeznek. Vagy te mész egy másik csapathoz és mindent a nulláról kell kezdened. Aláírsz egy szerződést és el kell magyaráznod, mire készülsz… miközben tudod hogy mindenki igazából eredményeket akar.
Alkalmazkodnod kell az érzékeny időkhöz, bizonyos nüanszokhoz is. Itt, Sevillában, ez a szenvedély. Ha nem tudod megugrani ezt a szintet, nem éled túl.
A játékoskarrierem során 14 különböző edzőm volt.
Való igaz, hogy sokuktól azt tanulod meg, mit ne tegyél majd edzőként, de mindig is a legnagyobb tisztelettel voltam a menedzseri szerep iránt. Ez nélkülözhetetlen minden klubnál.
Akiknek a kezei alatt játszottam, azok közül Luis Aragones tette rám a legnagyobb benyomást. Segített, hogy másképp lássak dolgokat. Hogy igazán versenyezzek.
Ő volt az, aki beoltott azzal az agresszióval, ami régóta hiányzott belőlem a Santandernél töltött 8 évem után, ahol egy kicsit el is kényelmesedtem. A legtöbb menedzser számára, akiknek játszottam, elég volt, ha szereztem néhány gólt és adtam néhány sikeres passzt.
De ha az Atletico Madridhoz mész, rájössz, hogy már nem ez a helyzet. Többet kell tenned. Hogy elit szinten legyél, sokkal keményebben kell dolgoznod.
Menedzserként mindig próbálok közös pontokat találni egy játékos és a saját gondolkodásom között.
Egy futballista tudja, hogy ha beáll a sorba a csapat érdekében, fel kell áldoznia önmaga egy részét a csapattársai érdekében.
Nem nyerhetsz meccseket egyedül. Fel kell építened a megfelelő egyensúlyt, létrehozni az összetartó erőt, a kohéziót mindenki között.
Ez határozza meg azt, hogy van-e egy csapatod, vagy csak 11 játékosod a pályán, akik azt teszik, ami éppen az eszükbe jut.
Ezért fontos az, hogy egy edző és a játékosai ugyanúgy gondolkodjanak – és a játékosok számára az, hogy ott játsszanak, ahol a legjobbjukat tudják nyújtani.
Ma már azt is tudja mindenki, hogy sokkal jobban teljesítesz, ha elégedett és boldog vagy. Ha valakinek napi problémát jelent edzésre járni, az a játékos nem fogja tudni kifejezni magát.
És bármelyik játékos biztosan akkor a legboldogabb, ha odaadod neki a labdát.
Végülis, a legtöbb játékos azért válik profi futballistává, mert nem voltak egy percet sem labda nélkül gyerekkoruk óta. Otthon, az utcán, a játszótéren sem.
Még a technikailag legkevésbé tehetségesek is a labdát akarják. Nem elvenni azt egy ellenféltől vagy védekezni. Csak játszani.
De az az érzés, amit egy játékos belül érez, – a játék örömét – az idő múlásával el tud veszni.
Profinak lenni olykor végződhet úgy is, hogy végül csak azt teszed, amit mondanak, hogy tegyél.
Játékoskoromban volt egy időszak, amikor elkezdtem figyelni mit mondanak a menedzserek a játékosaiknak: „Ezt kell tenned. Ha itt vagy, a társad itt fog jönni és akkor neked oda kell menned. Aztán ha a labda egy bizonyos helyen lesz, közelebb kell jönnöd.”
Ők összeállítják az útmutatókat. Elmondják a játékosoknak, mit tegyenek, aztán csak nézel magad körül mindenkit, ahogy próbálják megvalósítani, akár sikerül, akár nem.
Játszottam olyan edzők alatt, akiknél az egész meccset azzal töltöttem, hogy a pálya egyik sarkából a másikba futottam, de labdába sem értem közben.
Rengetegszer feláldoztam azt, ahogyan a játékot képzeltem, azért, hogy megtegyem azt, amiket az edzőim mondtak nekem. Kértem a labdát egy olyan pozícióban, ahol azt gondoltam, a csapattársam oda tudja passzolni, de helyette egy hosszú labdával az üres területet játszotta be. Miért? Mert az edző ezt akarta.
Ez egy óriási probléma volt számomra.
Játékosként nem akarod átélni azt az ellentétet, ami aközött van, mit kér tőled a menedzsered és te ezzel szemben mit látsz a pályán jónak. Természetesen próbálod megtenni a tőled telhetőt, de tudod, hogy valami hiányzik.
Emlékszem, amikor Johan Cruyff Barcelonája jött szembe velünk.
Játszottál ellenük, de az egész meccset a labda kergetésével töltötted. Azt mondtam magamnak: „Na, ez tetszik igazán. Szeretnék a csapatában lenni és tudni, miért történik mindez.”
Hogyan tudod elérni egy csapatnál azt, hogy mindig birtokolja a labdát és hogy az ellenfél üldözze azt az egész meccsen?
Onnantól kezdve elkezdett értelmet nyerni mindaz, amit a karrierem során éreztem.
Elkezdtem valójában nézni a futballt. Elemezni. Hogy megértsem, mit éreztem és amit gyakorlatba akartam ültetni, mikor edzővé válok.
A labdát akartam.”
